Oltári nők Darvas Piroska: Mi a hagyományápolásról nem beszéltünk, mi azt éltük

Ha azt kérdezik, milyennek kell lennie a XXI. század egyházának, azt mondom: olyannak, amely mindenhol az ott élő emberekhez hasonul, az ők igényeire válaszol – tisztelettel és alázattal. Nagyon vonzó és hiteles lehet például egy székely falusi környezetben, ha egy szerzetesnő szövőszéken sző, üstben zakuszkát főz, gyógynövényeket szed, kapál, szénát gyűjt, és igen, akár mezőségit jár. Darvas Piroska, Csíkszentdomokoson szolgáló segítőnővér kezdetben ilyen tevékenységekkel „botránkoztatta” meg a falubelieket.

Honnan ered a népi kultúra iránti szenvedélyed? 

–  Én egy egyszerű falusi családban születtem Nagytusnádon, ahol különösebben semminek nem volt nagy hagyománya, amit viszont fontosnak tartottunk, hogy nagyobb ünnepekre felvegyük a székelyruhát. Édesanyámék gondoskodtak arról, hogy mindig legyen székelyruhám, ami nekem nagyon sokat jelentett: jól éreztem magam benne, és a szüleim is büszkén tekintettek rám. Én még a kommunista időben voltam fiatal, amikor nem volt más szórakozási lehetőség, mint a színdarabos bálok. A faluban minden karácsonyra, húsvétra, farsangra betanultak egy-egy színdarabot, de nem csak nálunk, hanem a környező falvakban is. Ebben az időszakban minden hétvégén színdarabos bál volt valahol. 

– Azt, hogy a néphagyományokat tisztelni és ápolni kell, otthon téma volt, mondták neked? 

– Nem mondták, hanem mi ezt éltük. Édesanyám, ahogy az ősz eljött, felszerelte a szövőszéket, nagymamám úgyszintén, nekem gyerekkoromban természetes volt, hogy télen szövünk. Édesanyám nagyon sokat kézimunkázott, főleg a bogozást végezte, azt megtanultam tőle. A szüleim társasági emberek voltak, összejártak a komákkal, télen rendszeres program volt a kaláka: összeültek törökbúzát fejteni, tollut fosztani, laskát készíteni. Nálunk egy disznóvágás is ünnep volt. Nyáron kivállaltak egy nagy darab cukorrépaföldet, azt együtt kapálta 3–4 család, és hétvégén megünnepelték a munkát: levágtak egy bárányt, kürtőskalácsot sütöttek, fantasztikus hangulata volt. Én még nagyon sokat jártam édesapámmal fáért. 

A családban én voltam a „fiú”, édesapám fő segítsége. Tőle tanultam meg a gyógynövényeket, hogy melyik mire való, a fák tulajdonságait. Sokáig erdész szerettem volna lenni, csak lebeszéltek róla, hogy nőként ne is álmodjak erről. Elvégezhetem az erdészetit, de majd egy irodában kell dolgoznom. 

– Ezek a népi tevékenységek valamilyen formában mind megjelennek a házban, ahol két társaddal együtt élsz, és ahol nagyon sok programot szerveztek…

– Igen, valóban, a szövőszék ott az alagsorban, a laskakészítést művelem, vannak bogozott díszeink. Ahogy tavaszodik, elkezdem gyűjteni a gyógynövényeket, és a csoportok a házban azt a teát isszák egész télen. A szövőszéket nem tudtam felszerelni, de Domokoson vannak még nénik, akik értenek hozzá, így nemcsak megtanultam, de szeretném is továbbadni.

 

Gyerekkoromban jelen voltam a laskakészítésen, de én magam sose készítettem. Ezt is az itteni néniktől tanultam meg, és párhuzamosan adom tovább a fiataloknak. Vagy mindig is nagyon tetszett a népi bútorfestés. Mivel meg szerettem volna tanulni, gondoltam, hogy szervezek egy programot, amin mások is részt tudnak venni. Így lassan hagyománya van, hogy évente egyszer bútorfestő tábort szervezünk. Ezek a tevékenységek mélyen benne vannak a gyökereinkben, még akkor is, ha a fiataljainktól már távolabb állnak. De amikor kezdjük együtt csinálni, akkor örömüket lelik benne, emiatt nagyon szorgalmazom ezeket a programokat. Gyönyörűen össze lehet kapcsolni a lelki élettel. Nekem ezek a népi hagyományokat ápoló programjaim mindig egy picit lelkigyakorlatok is. 

– Aki hozzátok, a lelkigyakorlatos házba betér, találkozik az általad termesztett zöldségekkel, a házi tojással, az itt készített zakuszkával. Miért tartod fontosnak ezeket az erőforrásokat kihasználni?

– Egyrészt abban nőttem fel, hogy a családunk nagyjából mindent megtermesztett magának, amire szükségünk volt. A házi ízek bennem vannak. A Szent Margit házban is – amennyire csak lehet – házi termesztésű dolgokat teszek az asztalra. Nemcsak az egészség szempontjából fontos, hanem támogatom azokat a családokat, akik húst, tojást, tejtermékeket adnak el itt, a faluban. Jó érzés, amikor látom, hogy a lelkigyakorlatozóim mennyire örülnek a házias ízeknek. Ha asztalra tehetek egy házi tyúkból készült levest, amibe én készítettem a laskát, úgy, hogy Tusnádon, a szülői birtokon termett gabonát beőröltettem, és domokosi tojás van benne, annak más íze van. És ezek összekötnek. 

Amikor felszolgálom, azt érzem, mintha valami erőforrás még pluszban jelen lenne az asztalon. Akkor jönnek a nosztalgiázások, és kedvet kapnak az emberek, hogy ők is elkészítsék. Amiért megdolgoztál, annak mindig nagyobb értéke van, abban benne van a teljes egyéniséged. Azt az örömet nem lehet egy üzletláncból vásárolt zacskós levesben megélni. 

– Olykor lehet látni téged népviseletbe öltözve táncolni, vagy éppen népdalokat énekelni. Hol tanultad ezt?

Hirdetés

– Én egész kicsi koromtól jártam bálokba. Volt egy 8 évvel nagyobb nővérem, és édesanyám – az akkori jó szokáshoz híven – elkísérte őt, hogy tartsa szemmel, és így én is mehettem. Ugyanígy a barátnőm is. Táncolni nem tudtunk, de néztük, a felnőttek hogy csinálják, és végül így tanultam meg táncolni. Együtt nőttem fel a néptánccal. Aztán 19 évesen beléptem a segítőnővérek közösségébe, és ez megszakadt. Külföldi éveim alatt nem volt kapcsolatom ezekkel a népi hagyományokkal. Amikor aztán hosszú évek után hazajöttem Marosvásárhelyre, akkor mindig időt szántam, hogy megnézzem, ha valamelyik vendég táncegyüttes fellépésre jött. Valahogy az örökké vonzott.

– És manapság hol van lehetőséged táncolni?

– Amikor idekerültem Domokosra, kerestem, hogy mi lehetne a munkám mellett az, amiben én is feltöltődöm. Ismertem két fiút, akik korábban néptáncosok voltak, és gondoltam, téli estéken megszervezném, hogy ők tanítsák az érdeklődőket. Ebből aztán megalakult a Tenyeres-talpas néptánccsoport, amiben most már az utánpótlás csoporttal együtt kb. 90-en vagyunk. Hét éve alakult a csoport, azóta persze sokan elmentek, a legidősebbek 50 év körül vagyunk, és a legkisebbek 3–4 évesek. Az is gondviselés volt, hogy itt, a faluban él egy hivatásos táncos, aki oktatja a csoportot. Én pedig szervezem, próbálom összetartani, és a próbákon ugyanolyan résztvevő vagyok, mint bárki más. Én is velük tanultam meg nagy-nagy örömömre a mezőségi táncot, a sóvidékit, a Küküllő-mentit. 

Nagyon sok fellépésünk volt a hét év alatt: a falu testvértelepülésein, de pl. az Erdélyi Néptánctalálkozón Udvarhelyen, Gyimesben a Puliszka Fesztiválon, az Ezer Székely Leány Napján. Nekem most is megvan az alcsíki népviseletem, mivel Tusnádról származom, de emellett van egy domokosi, egy mezőségi, egy kalotaszegi és egy cigány népviseletem is.

– Érdekes, hogy amíg nem jöttél Csíkszentdomokosra, Hargita megye legnagyobb falujának nem volt néptáncegyüttese, és ennek egy szerzetes kellett elültesse a magját… 

– Voltak emberek, akiket hagyományőrző programokra behívtak, de így kifejezetten néptánccsoport nem létezett. Az iskolában tanítottak néptáncot a gyerekeknek, próbálkozások voltak, de az, hogy 7 évig működjön egy néptánccsoport, azóta van Domokoson, amióta én itt vagyok. Viszont

érdekességből jegyzem meg, hogy az Ezer Székely Leány Találkozót is egy szerzetesnő indította a Szociális Testvérek Társaságából.

Úgyhogy nem vagyok egyedi figura ezen a téren.

– Ha az emberek népviseletben vagy éppen táncolni látnak téged, a szerzetest, nem néznek furcsa szemmel?

– A faluban most már teljesen megszokták, viszont érdekes élményem volt, amikor legelőször mentem farsangtemetésre. Megérkezek a buszhoz, nagyon sokan még nem is ismertek, de két néni, akik tudták, hogy én vagyok az „apáca”, kérdik, hogy „Maga is velünk jön-e?” mondom, hogy „Igen”. „Na, akkor ma nekünk szerencsénk lesz.” Így kezdődött, hogy lassan bekerültem az itteni köztudatba. Először én magam idegenkedtem, hogy Domokoson fellépjek a csoporttal. Aztán azt gondoltam, hogy

ez vagyok én, ha elfogadnak jó, ha nem, úgysem tudok más lenni. Úgyhogy inkább énekelek-táncolok, minthogy megjátsszam magam.

Igazából, amitől azt érzem, hogy elfogadnak, az az, hogy látják, hogy ez a néptánccsoport él, nagyon sok fiatalt mozgatunk, ha a faluban bármilyen ünnepély van, a mi csoportunkra lehet számítani. Úgy gondolom, ezzel a táncsoporttal letettünk valamit az asztalra. 

Vannak nem hétköznapi kezdeményezéseid is a faluban…

Igen, például szoktam segíteni idős néniknek tűzifát beszerezni, olyankor megjelenek a fatelepen. Egy másik ilyen tevékenység, hogy nyáron többen összefogunk, és néha elmegyünk kalákában segíteni valakinek. Van, amikor elmegyek takarni, olyankor látnak traktoron, szekéren, de elmegyek pityókát szedni, legelőt tisztítani is. Kijárok az esztenára, és akkor nézik, hogy „na, az apáca megint lóg valamelyik szekéren”. Vasárnap pedig látnak a kápolnában igeliturgiát tartani, így többféle oldalamról ismernek, és ez mind megfér egymás mellett.

Ezt egy életen át kell játszani – papnevelés Erdélyben