ARCHÍV Térkép, rajta vagyunk!

Négy műsorvezető, négy egyéniség. A Duna Televízió Térkép című műsorában márciustól ők tálalják nekünk a Kárpát-medence, Erdély legérdekesebb civil történéseit, a magyar közösségek formabontó vagy éppen példaértékű kezdeményezéseit. Csajos csacsogás anyaságról, karrierről, honvágyról, kenyérsütésről Csete Beával, Kozári Rékával, Volf-Nagy Tündével és Gál Emesével. Cikkünk a 2015-ös Nőileg magazin augusztusi számában jelent meg.

A Magyar Televízió és a Duna Televízió számos műsorában láthattuk már, arcát a Híradóban ismerhettük meg, ébresztett minket a Ma reggelben, siklóernyőzött a Főtérben. Nyolc és fél éven keresztül ingázott Szolnok és Budapest között, de most már a főváros a székhely.

Csete Bea: „Anyukám nélkül nem ment volna”

Meglepően nagy gyereke van, el kell kérjük a személyigazolványát, hogy megnézzük a születési dátumát: ez hogyan lehetséges.

– Mennyi idős a lányod, elárulod?

– Huszonkettő, huszonegy éves voltam, amikor jönni akart, és mi úgy döntöttünk, jöjjön, hiszen minden körülmény adott volt.

 – Nehéz volt fiatal anyaként?

– Én viszonylag érett voltam, mostam, főztem, takarítottam, vasaltam, mindent megcsináltam a háztartásban, olyan nevelést kaptam a szüleimtől, hogy a jég hátán is megélek. Nem volt könnyű, de szerintem nincs az az életkor, amikor könnyű lenne anyának lenni. Tudatosság és ösztönösség is kell hozzá, az arányokat megtalálni nem egyszerű. Viszont minden pillanatáért hálás vagyok.

Hosszú évekig neveltem egyedül, nem könnyű apának és anyának lenni egyszerre. De úgy tűnik, jól vizsgáztunk,

hiszen ma már negyedik éves egyetemista, egészséges értékrendszerrel, jó humorral és tele szeretettel.

– Létezik anyaság és karrier egyszerre?

– Csak segítséggel. Én nagyon sokat köszönhetek az anyukámnak. Örökké hálás leszek érte, nélküle nem ment volna, így mindig is azzal foglalkozhattam, amit szeretek, a tv-vel és a rádióval.

– Sokféle műsort vezettél, foglalkoztál már nemzeti témákkal?

– Sokáig nem, de aztán úgy hozta az élet, hogy elém sodródtak a nemzeti kérdések. A mindennapi politikai témák és háborgások mellett – ezt meghagyjuk a hírcsatornának – számomra lényegesen érdekesebb, hogyan élnek a Kárpát-medencei magyarok, mit tesznek, hogyan őrzik meg az identitásukat. A civil dolgok érdekelnek. Ezért imádom a Térképet, mert ebben a műsorban sokat foglalkozunk azzal, hogy a kis közösségek mit tudnak tenni azért, hogy a saját életük jobb legyen.

Nagyon szeretem az alulról jövő kezdeményezéseket, ezeknek van igazi erejük.

Ezek tudnak igazán hatni és mozgatni.

– A sok munka mellett marad időd hobbira?

– Kevés, de imádok biciklizni, futni, varrni, meg kenyeret sütni! Fantasztikus kenyereket lehet készíteni házilag, nem is kell hozzá dagasztógép, csak az ember két keze és némi technikai tudás. Szeretem, amikor sül, és a friss kenyér illata betölti a házat. Számomra nagyon fontos, hogy tudjam, mit teszek az asztalra,  a családom elé. Mind a lányom, mind a párom, mind pedig én mozgalmas életet élünk,  oda kell figyelni az étkezésre, az alapanyagokat is általában a piacon vásárolom. De nem csak otthon figyelek erre. A párommal nagy gasztroturisták vagyunk, olyan helyeket keresünk fel az országban, ahol kiváló  házi alapanyagokból készítenek különlegességeket. Legutóbb például kecskesültet kóstoltam, füstölt zöld búzával a Tokaj-hegyaljai Mádon.

Kozári Réka: „Az olvasás hatalmas szerelem”

Különleges hangjára már gyerekkorában felfigyeltek a cívis városban, Debrecenben. Saját bevallása szerint nem a konyha az igazi közege, bár a süteménykészítésben egyre jobban otthon van. Szeretné, ha több ideje lenne olvasni, de azt sem bánja, ha sokat dolgozik, ugyanis a munkáját nem szereti, hanem imádja!

– Már az iskolában is egyértelmű volt, hogy a hangod miatt tévés leszel?

– Én nem voltam tisztában azzal, hogy milyen adottságom van, mások mondták, hogy szép a hangszínem. Persze jártam szavaló-  és szép kiejtési- versenyekre, illetve ha fel kellett olvasni órán egy szemelvényt, akkor a tanárok általában engem kértek meg, de én ezt nem gondoltam tovább. Így magyar-orosz szakos tanári diplomát szereztem első körben. Ami azért nagyon hasznos volt, hiszen a televíziós újságíráshoz nem csak jó hang kell.

– Hol kezdtél tévézni?

– A debreceni városi televízióban, majd a Magyar Televízió debreceni regionális stúdiójában folytattam. Egy évig nagyjából csak híreket írtam, az asztalfióknak. Így gyakoroltunk. Kis lépésben haladtunk, végigjártuk a ranglétrát.

– A Héthatár című műsor miatt Budapestre költöztél. Hogyan illeszkedtél be a fővárosi közegbe?

– Eleinte úgy éreztem magam, mint Ábel Amerikában. Idő kellett, amíg megszoktuk egymást a nagyvárossal. Februárban költöztem. A fővárosban rövid idő alatt sok ember került közel hozzám, valószínű ez annak is köszönhető, hogy nyitottabbá váltam itt, és jobban meg is becsültem, ha nyitottak felém.

– Sokat jártál Erdélybe forgatni. Mi tetszett legjobban?

– A debreceni évek alatt többször forgattam Erdélyben és Kárpátalján is. Aztán amikor a Főtérnek voltam az egyik műsorvezetője, nagyon sok  határon túli magyar települést bemutattunk.

A legkedvesebb emlékem talán egy pici udvarhelyszéki faluból, Homoródszentmártonból való. Nagyon megfogott az ottani hangulat, az emberek őszintesége és kedvessége.

– Van-e időd háziasszonykodni?

– Régebben nem szerettem a konyhában tenni-venni, de ahogy telnek az évek, egyre jobban esik. Azt nem mondhatnám, hogy a konyhatündérek gyöngyei közé tartozom, mert van, amikor kinézetre nem a legjobban sikerül a főztöm, de azt hiszem, a süteményekben elég jó vagyok.

– Mit csinálsz, amikor nem szerkesztesz, vagy nem vagy képernyőn?

– Az olvasás, a színház nagy szerelem! Illetve a párommal nagyon szeretünk utazni, felfedezni a hazai és külföldi tájakat, városokat. Nagy kedvencem Olaszország! A dallamos nyelv, a gyönyörű tájak, a szép régi épületek és az „időutazás” miatt. Valószínű azért is, mert én a 19. században nagyon jól tudnám érezni magam, persze csak a 21. századi technikai vívmányokkal együtt (nevet).

 Volf-Nagy Tünde: “Kerek a családunk”

Gyerekkorát a Zemplénben töltötte, azt mondja, szerencsésnek érzi magát, mert neki megadatott az igazi, felhőtlen gyerekkor. Finoman fogalmazva eleven kislány volt, ám sokat olvasott, de ezt a tevékenységet is a szilvafa tetején végezte. Ma már kétgyermekes édesanya, fia 16, lánya 5 éves, és azt mondja, mindkettőnek bőségesen kijutott az ő nyüzsgő természetéből.

– Mit jelent számodra a felhőtlen gyerekkor?

– A barátaimmal a zempléni erdőket jártuk, fára másztunk, a patakban ugráltunk, tutajt ácsoltunk. Amikor lehullott az első hó, az utolsó utáni időpontig kint voltunk, úgy kellett minket bekönyörögni. Nagyon rossz gyerek voltam, és amikor az anyukám haragudott rám, mindig azt mondta, „na, ilyen gyereked legyen majd neked is”. Két olyan gyerekem lett, mint én voltam, úgyhogy bőségesen visszakaptam a fiatalkori csínytevéseimet.

Hirdetés

Amikor a fiam megszületett, mintababa volt, aludt, evett, feküdt, nézelődött, aztán fél év után rázendített. Arra gondoltam, hogy az én anyukám, akit 16 éves koromban elveszítettem, most nagyon jót mosolyog valahol.

– A te gyerekeidnek megadatik a szabadság?

– Megváltozott a világ, sokkal jobban féltjük őket. Amikor jön haza az iskolából a fiam, még rá is rátelefonálok, hogy hol vagy? Régen ezen nem aggódtak a szülők, pontosan tudta az anyukám és apukám, hogy merre járok, hogy délben ebédre hazamegyek. Sőt, tudta az egész falu, mert számon tartották egymást az emberek, és figyelték, kinek a gyereke merre játszik. Volt egy összetartó közösség. Ma annyi félelmünk van, és annyi rosszat hallunk, hogy nem is merjük elengedni őket.

– De a szomszédba átmehetnek?

– A szomszédunkban egy bűbájos, idős házaspár él, a lányom nagymamaként és nagypapaként tekint rájuk. Ha úgy ítéli meg, hogy nem megfelelő az ebéd, amit én főztem, átmegy a szomszédba, és mamánál ebédel, és mamánál az is finom, amit itthon nem is hajlandó megenni. Mi azzal a veszteséggel élünk, hogy nincs a családban vér szerinti nagymama, de a Jóisten valahogy mindig helyreteszi a dolgokat.

– Magyar-német szakos tanárként végeztél az egyetemen, tanítottál is gimnáziumban, de végül mégis televíziós lettél. Miért történt a váltás?

– Rendkívül szerettem tanítani, a diákjaimat múzeumba, színházba vittem, sokat beszélgettem velük, de sosem felejtettem el a gyerekkori „szerelmet”, vágyat, hogy műsorvezető leszek. Kicsi koromban kartonból tévét csináltam, beültem a dobozba, és én voltam a bemondónő. Jött egy lehetőség, a Magyar Televízió indított egy televíziós képzést, amire én már pedagógusként jelentkeztem és végeztem el. Így kezdődött.

– Számos produkcióban dolgoztál, melyikre emlékszel a legszívesebben?

– Azért szeretem a szakmámat – többek között –, mert rengeteg témába belelátunk, olvasunk hozzá, informálódunk, tájékozódunk, és ez frissen tart. Különösen szerettem a Dokureflex című műsort, ebben dokumentumfilmekről, a bennük szereplő témákról beszélgettem a meghívottaimmal. Rendkívül sokat kellett készülni rá, de nagyon élveztem.

– A Magyar Televízió programigazgató-helyettese is voltál egy időben, ekkor érkezett a lányod. Megfordult a fejedben, hogyha elmész pár évre babázni, sérül a karriered?

– Egy percig sem. Pedig biztos voltam abban, hogy ha elmegyek szülni, nem kerülök többé vissza ilyen magas pozícióba. De a lányomat nagyon akartam, tudatos döntés volt, Szonja lombikos baba, és a legnagyobb öröm, hogy megszületett. Vele kerek a családunk!

Gál Emese: „Kárpátaljáról minden hiányzik”

Rövid haja, extravagáns ruhái már sejtetik, hogy a képernyőn mindig konszolidált, decens műsorvezető civilben vagány, bevállalós, szókimondó nő. Kárpátalján, Ungváron született pedagógus családban, 18 évesen került egyetemistaként Budapestre.

– Nehéz döntés volt elköltözni a szülőföldedről?

– Mondhatni felelősségem tudatlanságában, fiatalkori hévvel jelentkeztem a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-orosz szakára, de én voltam a legjobban meglepődve, amikor megjött az értesítés, hogy fölvettek. Akkor már menyasszony voltam, és sírással fogadtam a pozitív visszajelzést.

– Az egyetem első évében mentél férjhez, meddig tartott a házasságod?

– Tíz évig voltunk együtt, az elején távkapcsolatban éltünk, én a tanítás végén, pénteken indultam Pestről Ungvárra, és vasárnap vissza. Nyilván nagyon fiatalok voltunk, amikor az esküvő mellett döntöttünk. De úgy tűnik, nekem a hosszútávú kapcsolatok jönnek be, ismét férjhez mentem, és a fiam, akire rendkívül büszke vagyok, már 10 éves.

– Már jó pár éve Budapesten élsz. Hogyan tapasztalod, más a nők helyzete Kárpátalján, mint Magyarországon?

– Más. Mert más a mentalitás. Amikor én még ott éltem, az volt a normális, ha valaki 18 évesen férjhez ment. Ha 20 évesen még nem vot menyasszony, már megszólták, hogy baj van a leánnyal, nem kell senkinek. Az Anyaországban teljesen más szemléletet ismertem meg, egyenragúbbat, azt gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy elváltam. Kárpátalján megvolt az alá- fölérendeltség, megvolt az asszonynak a jól meghatározott helye, dolga. De én Ungváron is jártam színházba, koncertekre, társaságba, programokra, ám ez otthon nem elfogadott. Házasság, gyerek, főz, mos, takarít, ennyi. De ez nem mindig és nem mindenkinek elég. Nekem nem volt…

– A tanításból hogyan lett tévézés?

– Az egyetem utolsó évében elkezdődtek a próbatanítások, ám az orosz kezdett kikopni a divatból, utálták is már a gyerekek. Engem 8. osztályosokhoz osztottak be, kamaszokhoz, nem szerették a nyelvet, unták is, nem is figyeltek, én meg sokkot kaptam. Annak ellenére, hogy pici koromtól tanárnak készültem, ez ezen a ponton megingott bennem. Nem tudtam, mit fogok csinálni, de azt tudtam, hogy ezt nem. Aztán jött egy lehetőség, elvégeztem egy médiaiskolát, ahol gyakorlatot is biztosítottak, bevittek minket a Magyar Televízióba. Végigjártam a ranglétrát, gyakornokként kezdtem, rögtön a határon túli műsorokhoz kerültem, majd rendezőasszisztens lettem, és végül szerkesztő-műsorvezető.

– Mit szeretsz a Térkép, rajta vagyunk!-műsorban?

– Ez a produkció igyekszik a valóságot, a mindennapi életet bemutatni Erdélyben meg a többi, már nem Magyarországhoz tartozó részen. Nagyon örülök, hogy a televíziózásnak olyan területén dolgozom, ahol kárpátaljaiként talán tudok mozdítani azon, hogy mit mutassunk meg a határon túli részekről, hozok talán egy másféle szemléletet ebbe a kommunikációba.

Nekem mindig is az volt az elvem, hogy kétirányú legyen az információáramlás: hazulról tudósítsunk itthonra, és itthonról haza.

– Megismernek otthon?

– Kárpátaljáról nagyon sok kedvességet tapasztalok, akár az utcán, de a volt tanáraimtól, rokonoktól, ismerősöktől is sok szeretetet kapok, büszkék rám, amiért nagyon hálás vagyok. (Bepárásodik a szeme.)

Mi hiányzik Kárpátaljáról a legjobban?

– Mi? (Elcsuklik a hangja). Minden. (Csend.)

– Jó, hogy ezek az érzések nem vesztek ki belőled, elhiszed? Köszönöm az interjút!