Török-Illyés Orsolya: Sose késő

Három éve ilyenkor a címlapunkról mosolygott vissza. Nekem róla ilyen képem van, főleg a filmeket, fotókat nézve, hogy ez a nő őszintén tálcára teszi a lelkét, ha tudom, fogadom, de ha nem tudom fogadni, akkor sem hagy rezzenéstelenül... Nosztalgia-sorozatunkban a marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő színészt, Török-Illyés Orsolyát kérdeztük.

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, akinek a munkája, a hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre vagyunk kíváncsiak Nosztalgia sorozatunkban. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi lapszámunkat is újraolvashatjátok.

– Pandémia – hogy élted/éled meg?

– Az első hullám pokoli nehéz volt. Teljesen kicsúszott alólam a talaj, amikor tavaly tavasszal hirtelen minden leállt, kétségtelen, hogy szakmai és magánéleti síkon is nagyon megterhelő, nehéz időszakot éltem. Akkor a menekülést választottam a szembenézés helyett. Kitaláltam a „Békeidő” című film online bemutatását, és ennek szervezése, promóciója egy hónapra teljesen lefoglalt. 

Aztán hetekig olvastam, napi több száz oldalt.

– A nyarat végigdolgoztam, forgattam, próbáltam, ősszel premierem volt a Radnóti színházban, november végéig rengeteg meló, hiszen tíz futó darabom volt, ez havi húsznál is több előadást jelentett. Szóval a második hullám miatti leállást nem bántam, kifejezetten jól esett. Rengeteget olvastam akkor is, Ferrante, Knausgard, Franzen, Tompa Andrea, Halász Rita, Pasollini, Gerlóczy Márton, Sally Rooney, Sofi Oksanen határozták meg ezt a pár hónapot.

– A következő, harmadik hullámra viszont már nem számítottam, és már anyagilag is padlót fogtam, hiszen szabadúszóként ez lassan fél éves bevétel-kiesést jelentett.

Épp kétkezi munka után néztem volna, amikor március végén elkapott a vírus, és három hétre letepert. A betegség pszichésen legalább annyira megviselt, mint fizikálisan.

A kiismerhetetlensége, kiszámíthatatlansága ijesztő volt, az agyköd letompított, de azért sokat tanultam ebből a testemben zajló folyamatoknak kiszolgáltatott helyzetből. Felértékelődött az az állapot, amikor egészséges és aktív vagyok, remélem jobban megbecsülöm ezután.

– Kamasz gyerekeid vannak, hogyan birkózol meg ezzel az időszakkal, hogy jöttök ki egymással?

– Egy év alatt egész jól belerázódtunk az online oktatásba, mindkettejük iskolája nagyon támogató és kreatív volt e téren. A két gyermekem más életkorú, habitusú, és ez a megváltozott körülmények között  is megmutatkozik. Lujza könnyebben viseli, elmélyül írásban, fotózásban, olvasásban, soha nem unatkozik, és nagyon jókat beszélgetünk. Zsigát nehezebb elrángatni a gép elől haverok hiányában. Ezért azt találtam ki, hogy én tanulok tőle snowboardozni, görkorizni, birkózni. Hatásos motivációnak bizonyult, hogy a mesterem lehet egy kicsit. Utál olvasni, viszont azt szerencsére még mindig nagyon szereti, ha én olvasok neki. Most épp Tolkient.

– Mi van most éppen veled, mi foglalkoztat szakmailag?

– Az utóbbi hetekben több filmes és színházi munka is elkezdődött, számomra új, inspiráló közegben, a sok zoomos, skypos próba, és magányos casting-videók bütykölése után végre személyesen. Nemrég egy német finanszírozású színházi projekt előkészítéseként pár napot egy Budapesttől távol eső kis faluban töltöttem, ahol az ott élő napszámosok, gazdák, fiatalok és idősek történeteit hallgattam, egészen elképesztő beszámolókat. Film, színház, és performansz határán mozog majd az előadás, várom a folytatást. 

Hirdetés

– És nem szakmailag…?

– Távszerelem menedzsment. 

– Tetszik ez az egzakt megfogalmazás… Mondd csak, milyen az utóélete az Obiectiva Theodorának?

– Számomra is váratlan volt a Tilos rádióban tavaly bemutatott rádiójáték sikere,  rengeteg visszajelzést kapok a mai napig, hiszen interneten bármikor meghallgatható. Volt szó filmes változatról, és több felkérés érkezett erdélyi színházak részéről is, hogy előadás formájában bemutassuk, de nem vállaltam. Fájdalmas, de végül felszabadító volt foglalkozni vele, de borzasztó megterhelő lenne estéről estére ezt a nagyon személyes történetet végigjárni. Nem mondom, hogy nincsenek az anyaggal további terveim, de most pihentetem magamban egy időre.

– Mikor hazajössz, mennyire érzed az itthont otthonnak, milyen érzés ez benned?

– A gyerekkoromat meghatározó belső terek az évek során eltűntek, eladták, lebontották, kihaltak vagy elköltöztek belőlük. Egy ilyen utolsó, régi formájában megmaradt lakás volt a marosvásárhelyi otthonunk a Köteles utcában, szemben a Színművészeti  Egyetemmel. Két éve ott tartottunk egy osztálytalálkozót a volt főiskolai osztályommal, egy éjszakára mintha visszazuhantunk volna abba az időbe, mert a többieket is sok emlék kötötte oda. Aztán pár hétre rá a lakást ki kellett üríteni, nincs már meg. Hiányzik, jó volt oda visszamenni néha. 

A magánéletem viszont 25 év után újra a Sepsiszentgyörgy – Budapest tengelyen zajlik, szóval a kapcsolódás nem veszett el, csak átalakult.

– Ha valamit megváltoztathatnál eddigi életedben, mi lenne az?

– Tizenöt vagy tizenhét évesen elküldeném magam egy remek terapeutához. Visszanézve rengeteg fölösleges energiát pazaroltam magam emésztve vélt és valós komplexusokra, félelmekre és bizonytalanságom leplezésére, eredménytelenül. Talán megspóroltam volna valamennyit, ha jobban ismerem és elfogadom magam. Persze sose késő.

Fotó: Falus Kriszta/Radnóti Színház 

Friss lapszámunkat alább kérheted: