– Már középiskolásként egyértelmű volt, hogy bölcsészkaron, magyar–angol szakon fogsz tanulni?
– Egészen kicsi koromban az volt a tervem, hogy erdész leszek, mert utáltam a várost és a tömegközlekedést. De nagyapám azt mondta, hogy még szép erdészt nem látott, és az ő unokája természetesen szép. Utána úgy tűnt, mégsem megyek el a világ végére, hanem kertészettel, parképítéssel fogok foglalkozni. 10–12 évesen a régészet érdekelt, nagyjából 14 éves koromban dőlt el, hogy irodalommal akarok foglalkozni, magyar irodalommal. E mellé jött az angol, amely a harmadik nyelvem volt a magyar és a román mellett, mert édesanyám angoltanár, és egész kicsi korunktól beszélt hozzánk angolul, így otthonosnak éreztem. Azért már kicsit küzdeni kellett otthon, hogy magyar–angol szakon szeretnék tanulni, mert az angol főszakként piacosabbnak tűnt. De engem a magyar irodalom érdekelt jobban.
– És azt is végeztél...
– Szerencsés voltam, mert tudtam, hogy ez érdekel. És abban is nagyon szerencsés voltam, hogy 1990-ben indult humán osztály az Apáczai Csere János Gimnáziumban, ott végeztem. Sokat segített, mert volt időm olvasni magyar irodalmat, román irodalmat, világirodalmat, ez hasznomra vált az egyetemen. Egy csomó művet, amit tanultunk, már korábban olvastam, és itt 600 oldalas regényekre kell gondolni.
– Mikor dőlt el, hogy az egyetemen maradsz és tanítani fogsz?
– Véletlenül alakult így. Több kollégámmal tagja voltam a Láthatatlan Kollégiumnak, ahol volt egyfajta forrongás, hogy meg fogjuk váltani az irodalomoktatást, rá fogjuk ébreszteni a világot arra, mennyire fontos az irodalom. De egyszer csak ráébredtünk, hogy ez az időszak lejárt, és nem volt minden tehetséges diáknak helye az egyetemi oktatásban. Nekem szerencsém volt azzal, hogy bátor voltam a szakdolgozatom témaválasztásánál, egy feldolgozatlan levelezésről akartam írni, Balázs Ferenc írónak a menyasszonyával, Christine Frederiksennel folytatott angol nyelvű levelezéséről. Az irányítótanárom Cseke Péter professzor volt, aki nem a bölcsészkaron tanított, hanem az akkor még gyerekcipőben járó újságírás szakon, ahová engem is hívott. Nem volt könnyű, mert a szaknak igazából médiaszakemberre lett volna szüksége, én meg nagyon elszánt bölcsész voltam,
sok időbe telt, amíg beletanultam, és talán még több időbe az, hogy elhittem, nekem ott helyem van, hozzá tudok járulni ahhoz, hogy onnan jó szakemberek kerüljenek ki.
– Debrecenben doktoráltál, miközben tipikusan erdélyi témád volt, a II. bécsi döntés utáni kulturális újraszerveződés. Miért ott?
– A körülmények hozták. Mindig olyan témákat választottam, melyek épp nem voltak népszerűek. Kolozsváron akkor éppen nem volt erdélyi irodalom-tanítás a bölcsészkaron, nem létezett ilyen tantárgy. Felszabadultság érzés uralkodott, hogy nem kell ebben a skatulyában maradni, hanem összmagyar irodalom kategóriában gondolkodhatunk – ezt én is szimpatikusnak találtam. De a téma, ami érdekelni kezdett, nem ilyen volt. Ezért megnéztem a magyarországi doktori iskolák ajánlatát, és Debrecenben találtam egyet, amelyik hagyományosan „határon túli”-nak nevezett irodalommal is foglalkozott. Nagyon hálás vagyok nekik és a vezetőmnek, néhai Görömbei Andrásnak, mert lehetővé tették, hogy úgy végezzem el a doktori iskolát, hogy közben itthon már tanítottam. Bizalmi gesztus volt részükről, amivel igyekeztem nem visszaélni. Emiatt utazó doktorandusz voltam, sokszor készültem az órákra a püspökladányi állomáson, fordítottam is ott csatlakozásokra várva.
– Említetted, hogy nem volt könnyű médiaszakemberré átvedleni. Hogyan sikerült?
– Eleinte csak szeminarizáltam, kezdőként bölcsésztárgyakat. Inkább a fejemben kellett átkattintani valamit, hogy ne átmenetiként fogjam fel azt, hogy irodalomtörténész vagyok az újságírók között. Hanem hogy meglássam azt, miben tudok segíteni azoknak a diákoknak, akik újságírók, médiaszakemberek akarnak lenni. És ez kinyitott előttem egy világot, ami nagyon jól tudott illeszkedni az irodalomtörténeti érdeklődésemhez: a sajtótörténetet. Ez egy fantasztikus, színes és roppant szórakoztató világ, holott sokan azt hiszik, hogy unalmas.
– Régen természetes volt az átjárás az irodalom és az újságírás között. Napjainkban mi a helyzet?
– Az anyag, amivel dolgoznak, ugyanaz: a nyelv. Az, hogy mire használják, eltérő.
Bárki lehet prózaíró vagy költő úgy, hogy közben híreket is szerkeszt, a kettő nem zárja ki egymást, fordítva nem mindig működik.
Az újságírói szakma professzionalizálódott, ma már nem ugyanaz, mint a 20. század első felében volt, amikor szinte minden fontosabb író rövidebb-hosszabb ideig szerkesztőségben is dolgozott. Mivel a bölcsészkaron is tanítok, meg szokták kérdezni tőlem a diákok: mi a különbség a bölcsészhallgató és az újságíró szakos diák között. Azt érzékelem, a média vagy kommunikáció szakosok közérthetőbben fogalmaznak. Mivel arra trenírozzuk őket, hogy röviden foglalják össze a mondanivalót, bonyolult, elvont elméleti dolgokat is könnyebben el tudnak mondani közérthetően, megmutatni más mediális csatornákon keresztül.
– Nyelvhelyességet is tanítottál. Hogyan lehet a digitális kütyükön felnőtt generáció tagjait megtanítani arra, hogy helyesen írjanak, fogalmazzanak magyarul?
– Lehet, hogy kicsit lázadónak tűnik, de nem attól esek kétségbe, ha kihagynak egy vesszőt.
A kisebb hibák, elütések még hagyján, akkor van gond, amikor olyan szintű a helytelen írás, hogy már helytelen gondolatok vannak mögötte: nincs egy koherens, átgondolt szerkezete a bekezdésnek.
Tökéletességre lehet ugyan törekedni, de az számomra még elfogadható, ha egy jó szövegbe becsúszik néhány hiba, például kiskötőjel van a nagykötőjel helyén. Persze csak akkor, ha az ember amúgy tudja, hogy mire kellene használni a nagykötőjelet.
– Nemcsak a nyelv, a média is változik, alakul, az új internetes platformok háttérbe szorítják a mainstream sajtót. Oktatóként hogyan lehet lépést tartani a változással?
– Folyamatosan tanulunk mi is, nincs olyan, hogy egy médiatörténeti témához öt éve készített prezentációval sétálok be órára. Be kell hozni új példákat, mert ami tíz évvel ezelőtt példa volt, ma már nem az. Mindig kell egy jelenkori példa, ötlet, aminek a kapcsán vissza tudunk menni egy akár pár száz évvel ezelőtti helyzethez. Egy jó tanár, bármilyen területen dolgozzon, mindig azt figyeli, mi az, amin keresztül el tudja juttatni az információt a diákokhoz.
