Könnyű traszé lesz, meglátjátok – nyugtat Feri – én már voltam itt, nem egyszer. „A” kategóriájú via ferrata (vasalt mászóösvény - szerk. megj.), a legkönnyebb,
teljesen ki van építve az út, sétagalopp lesz.
Mi, a férjemmel most ismerkedünk a fogalommal. Tele vagyunk izgatott. várakozással. Viva la via ferrata! Mindent bepakolunk, ami a kényelmünket szolgálja. Vásárolunk kemping-felszerelést, egy hatszemélyes sátrat, amiben fel lehet állni, mert nekem klausztrofóbiám van, a kis sátorban nem kapok levegőt. Na, ebben lesz hely bőven! Indulunk. Estére Pesten vagyunk.
Másnap reggel három autóval elindulunk Ausztriába.
Ferinek van GPS-sze. Bécs mellett van egy kemping, ami ingyenes, már rég kinézte az interneten. Nem luxuskategória, de ingyen mit akarunk? Könnyen odatalálunk. Hát nem akarunk semmit, mert még parkolót sem kapunk a kocsiknak. Néhány négyzetméteren, mint az elefántfókák az antarktiszi jégtáblákon, szó szerint egymást érik a sátrak. Nem tudunk ott maradni, tovább kell menni. Keresünk egy másikat, ami nem ingyenes, de legalább kemping formája van. Este sötétedés után érkezünk meg. Teljes csend honol ott. Tíz órakor villanyoltás van. Ilyenkor már lefekszenek a vendégek, akik azért jönnek, hogy pihenjenek – tájékoztat a gondnoknő. Jó kis helyre vezet, valami norvég vendégek kellett volna ide érkezzenek. Felhúzhatjuk a sátrakat. Tágas kemping, tele lakókocsikkal, meg – gondolom – nyugdíjas nénikkel, bácsikkal. Ez akkor nem derül ki, mert mindenki alszik. Nem sokáig! Amíg mi húzzuk a sátrakat,
a két másfél éves, akik a kocsiban jót aludtak, mostanra teljesen éberek s virgoncabbak, mint valaha, felszabadultan visonganak, szaladgálnak.
A gondnok néni kezdetben csak villámló pillantásokat lövell felénk, majd ismételten közli, hogy tíz órától csendóra van. A gyerekek már csak ilyenek – nyugtatgatnak a szülők zaklatottságunkat látva. Aztán, amikor a gondnok néni magából kikelve, mint egy fúria nyomakodik ki pizsamában éjfél tájékán a szobájából, mert most Ábel éppen kavicsokat dobál az ajtajára, akkor mi fáradtságra hivatkozva visszavonulunk a hatszemélyes sátrunkba.
Másnap reggel a néni osztrák kimértséggel közli, hogy azonnal el kell hagynunk a kempinget.
Csitítgatjuk, nyugtatgatjuk, ne aggódjon, mi most elmegyünk túrázni, egész nap olyan csend lesz, mint a sírban. Csak estére jövünk vissza, ígérjük, hogy nagyon jól viselkedünk majd, csak még hadd maradjunk egy napot! Na jó, nem bánja, de aztán nehogy megismétlődjék az este! Nem fog – fogadkozunk meggyőződés nélkül. Mindenesetre hátra kell költöznünk a kemping legtávolabbi, legeldugodtabb részébe. Ez a maradásunk feltétele.
Áthurcolkodunk a sátrainkkal az új helyre, majd
a tervezettnél jóval később, de végre indulhatunk az „A” kategóriájú via ferrata-ra.
Egy darabig autóval megyünk, majd megérkezünk a kiépített pálya aljára, onnan kezdődik a gyaloglás. Ábel egy hátra szerelhető ülőkében a férjem hátára kerül, a másik másfél éves a Feri hátára. Indulunk. Éljen a túrázás! Az első néhány órában minden rendben, aztán Évinek fájni kezd a lába. Nem mondtad, hogy ez ilyen nehéz terep! Nem fogom kibírni! Ez nem is nehéz terep, „A” kategóriájú – emlékezteti Feri. Nem nehéz neked! De tudtad, hogy nekem fáj a lábam! Én nem bírom ki ezt! Azonban visszafordulni már nem lehet.
A terep egyre nehezedik, lépcsők, kötélhágcsók, kapaszkodók, korlátok, hidak. Nekünk is egyre nehezebb, Évi már sír a fájdalomtól.
Egyik tolja hátulról, másik húzza elölről. Közben, egy-egy könnyebb útszakaszon rapszodikusan újra és újra összevesznek Ferivel. Az ülőkében a két másfél éves nagyon jól van, vigyorognak, láthatóan ők élvezik a legjobban a gyalogtúrát. Közben jókat szundikálnak a friss levegőn, még a nyál is kicsordul a szájuk szélén. A férjem, mint egy második világháborús veterán, hősiesen, zokszó nélkül kapaszkodik, a hátán Ábel, tolja Évi fenekét egy kötélhágcsón felfelé, engem is húz maga után. Szakad rólunk a víz. Aztán valamikor késő délután felérünk a csúcsra.
Innen már lefelé vezet az út – mondja Feri – meglátjátok, milyen könnyű lesz! Szinte megverjük.
Kis pihenő után elindulunk lefelé. Közben kezd besötétedni, az eső is megered. Rettenetesen csúszunk. Évi csak lépésben tud jönni, mindegyre meg kell álljon. Sír. Nagyon sajnáljuk. Közben vészesen sötétedik. Nem hiszem el, hogy ismét ránk fog esteledni. Kétszer már ez megtörtént velem a Hargitán. Persze most sincs nálunk egy szál gyufa, egy elemlámpa, semmi. Hát, ha most a Rax-Alpokban is eltévedek, akkor rajtam fog röhögni az egész város!
Ünnepélyesen megfogadom az Istennek, hogy ha innen, a sötét rengetegből épségben kivezet, akkor soha többet a büdös életben el nem indulok túrázni lámpa nélkül.
De lehet, még azzal sem. Aztán megszületik a döntés: kétfelé kell válni a csapatnak. A férjem Tündivel és a két gyerekkel előremegy, mielőtt teljesen besötétedne, visszamennek a kempingbe. Én Ferivel és Évivel lépésben haladok lefelé a hegyről, ha valami baj lesz, legalább legyünk hárman, egy mehessen el segítségért. Közben teljesen besötétedik. Szakad az eső, csúszunk, mint az istennyila. Hol fenéken, hol két lábon, hol négykézláb tapogatódzva araszolunk lefelé. Az út egy örökkévalóságig tart.
Valamikor éjfél felé az imáim végre meghallgatásra találnak, leérünk a hegy aljába.
Ekkor már Évi nem is sír, csak szótlanul vonszolja magát. Aztán visszaérünk a kempingbe. Hogy az éj hátralevő része hogyan telik, azt most nem részletezem. Természetesen másnap reggel költözni kell.
Feri naivul még előáll a közelben lévő „C” kategóriás via ferrata ötletével, de a reakciónkat látva nagyon hamar el is veti. Többet elő sem hozakodik a témával. Az eső többet nem áll el a nyaralás alatt. A többi sátor ronggyá ázik, a miénk, a hatszemélyes jó döntésnek bizonyul, mert mindenki benne lakik a továbbiakban. Megnézünk még Bécsben egy-két látnivalót, ez már a nyaralás kellemesebb része, persze, ha el tudunk vonatkoztatni a szünet nélkül csorgó esőtől.
Tapasztalataink birtokában Budapestről hazafelé az autóban ünnepélyesen megfogadjuk, hogy soha többet nem megyünk via-ferratázni ebben az életben. De lehet, hogy még a következőben sem.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nem megy magától: dolgozni kell a házasságon
A hajnal lassan oszladozott a város felett, a reggel egy csodás tavaszi nap ígéretével érkezett. Az ébredező város hangjai, a munkába igyekvő mogorva emberek sietős léptei, a kukásautó jellegzetes zúgása, az élénkülő forgalom zaja mind jobban elnyomta a madarak kora reggeli koncertjét, az agitato és fortissimo egyre okafogyottabbá vált.
