Bedő Barna: Hiszek abban, hogy ha valaki jól dolgozik, azt megtalálják a lehetőségek

Kapcsolódása Erdéllyel örök és visszavonhatatlan, de már csak nagyon ritkán jár haza Budapestről. Bedő Barna Székelyudvarhelyről indult a világot jelentő deszkákra, majd egy huszárvágással a filmelőzetes-készítés roppant sokrétű világába. Megfordult Berlinben és Moszkvában, dolgozott amerikai, dán, francia és norvég filmeken, mára már a magyar trailervágás és producerkedés koronázatlan királya. Melyik magyar filmet láttad utoljára? Jó eséllyel a székelyföldi származású trailerproducer csalt be a moziba.

Fotó: Bedő Barna archívuma

– Nem sokkal ezelőtt Moldovai Katival, a sokszorosan díjazott Elfogy a levegő rendezőjével elevenítettük föl, hogy huszonéve egy színjátszócsoportba jártunk Udvarhelyen, ahogyan veled is, egy másik csoportba. Rólad azonban meg voltam győződve, hogy színész leszel...

– Az is lettem, elmerültem egy öt-hat évre a színház világában. A szolnoki színháznak voltam a tagja, de eljöttem, mert amíg ezt tanultam, addig nagyon jó volt, de amikor már csinálni kellett, akkor egyszerűen nem éreztem jól magam. Hiányzott valami, miközben baromi szerencsés voltam. Sőt, forgatni is elkezdtem, hívtak ide-oda, de egyszerűen nem elégített ki a dolog, és egy hatalmas ugrással elmentem a média szakra, elkezdtem azt tanulni. Ahol nagyon gyorsan rájöttem, hogy a médiáról én semmit nem tudok ott megtanulni, ezért elmentem egy gyakorlati iskolába, ahol konkrétan nyomtuk a gépet, nyomtuk a kamerát, világítottunk, mindent kipróbáltunk, és én ott a második percben tudtam, hogy ez az én világom. És onnantól kezdve, hogy ezt a döntést meghoztam, utána már semmilyen színészi munkát nem vállaltam el. Sőt, épp akkor kaptam egy sorozatfőszerepet, és nem vállaltam. Otthagytam, merthogy én már akkor tudtam, hogy ez nekem sokkal jobban fekszik, és sokkal-sokkal jobban érzem magam.

– És maga a vágói munka hogy jött a képbe?

– Gyakornokoskodtam a tévében, és mondták, menjek, mondjam fel a hírek szövegét, és utána üljek be a vágó mellé. És én beültem életemben először egy vágószobába, és azt mondtam, atyaúristen! Azonnal mondtam, hogy én ezt meg akarom tanulni. És az volt a szerencsém, hogy ebben a vágószobában Ostoros Ágnes ült (egyebek mellett a Linda c. magyar sorozat vágója – szerk.megj.). így én kaptam egy fantasztikus tanárt. Soós Marival (magyar filmrendező – szerk.megj.) ketten gyakorlatilag a mestereim voltak. De

tulajdonképpen az a pálya, amit én aztán villámgyorsan befutottam, annak kilencven százaléka annak köszönhető, hogy eltöltöttem öt-hat évet a színház világában:

a dramaturgiai felfogás, a színészi játék érzékelése, meg hát az egész műveltsége a dolognak egy olyan pluszt adott a többi vágóhoz képest, ami óriási előnyt jelentett.

– Talán sokan nem is tudják, hogy mekkora művészet a vágás. Mi mindenre kell odafigyelned?

– A vágás látszólag egy technikai „sport”, valójában ez csak az alapja. Technikailag nagyon erősen kell tudni kezelni a rendszereket, pontosan kell ismerni, hogy az adott szoftver mit tud, hogyan tudja. De, tovább megyek: ma már napi szinten a mesterséges intelligencia is befigyel a munkámba. Tehát fontos, hogy a legutolsó technikai szintet is ismerjem, de ez csak egy erős alap. A másik, hogy nagyon vizuálisnak kell lenni, és nagyon erősen kell tudni érzékelni az adott képek jelentőségét, ezek sorrendiségének a jelentőségét, a tempót, amit diktálsz egy vágásban, hogy a néző percepciója hogyan megy végig azon a snittsoron. Benned kell legyen egy belső egyensúly, ami érzékelteti azt, hogy meddig elég, hol kell elvágni. A színész hol száll ki a történetből, és aztán jön a lényeg, ezt pedig érzékeled a színész tekintetéből, a cselekményből, a jelenet belső tempójából. És aztán jön az, hogy mit mire vágsz. Azt tanultam meg a vágás során az elmúlt 15-17 évben, hogy a filmkészítésnek a szentháromsága az a rendező, operatőr, vágó, illetve nyilván az író. Tehát szent négyesség, ha szabad így fogalmazni. Ők az élet-halál urai. De

végső soron a vágóasztalon dől el minden.

Tehát a vágó egy végső kontroll a produkción, tulajdonképpen ő adja meg a film ritmusát.

– Érzed-e annak a felelősségét, hogy a te munkád révén megy (vagy nem megy) be a néző a moziba?

– Abszolút! Nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy engem odafújt a szellő egy-két olyan produkcióba, olyan rendezők mellé, ahol mindenkinek remegett mindene. Én meg itt ülök a gépem előtt, és kattintgatok a filmjeikben. Herendi Gábor, Enyedi Ildikó, Mészáros Márta, szóval, sorolhatnám, azonban minden rendezőnek, amikor először dolgozunk együtt, azt szoktam mondani, hogy az előzetest tízszer annyian fogják látni, mint a filmedet. Ez van. Tehát sokkal fontosabb bizonyos szempontból, hogy az rendben legyen, pont azért, hogy minél többen nézzék meg a filmet. Annak a felelőssége, hogy a döntés a nézőben megszülessen, abszolút rajtam áll. És én ezt a kihívást mérhetetlenül élvezem. És

ennek – bármilyen furcsa is – a legkisebb része már a vágás, a legnagyobb része egy óriási közönségismeret,

egy állandó kutatás és elemzőmunka, alapvetően egy marketing tevékenység. A fogyasztó útja a termékhez. Ez nagyon csúnyán hangzik, mert egy rendező alapvetően alkotásnak fogja fel a filmet. Én azonban termékként kell rá tekintsek, noha mindvégig hátul a kisagyamban tudom, hogy ez egy művészeti alkotás. Élesen elválik a kettő. Van egy pillanat a film és a néző viszonyában, van egy pont, ahol az én munkám véget ér, az pedig az, amikor leül a moziban a székre, és kialszanak a fények. Ha én addig eljuttattam, onnan jön a rendező, onnan már az ő felelőssége.

Fotó: Bedő Barna archívuma

– Melyek számodra a legemlékezetesebb filmek, amelyekhez előzetest készítettél?

– A Testről és lélekről egy hatalmas munka volt, óriási felelősséggel, mert egy csaknem húsz éve játékfilmet nem készítő, egyébként zseniális filmrendezőből kiszaladt egy hatalmas történet – pedig egy nagyon periférikus, pici filmnek indult a költségvetését tekintve. És

amikor Enyedi Ildikó elküldte a filmet, akkor én egyből tudtam, hogy ez az a film, amire én már nagyon-nagyon régóta várok,

és egy óriási utazás volt ez nekem szakmailag, amíg az az előzetes elkészült, ami aztán iszonyatosan nagyot futott mindenhol.

– Van egy „erkölcsi” határ benned, hogy egy gyengébb filmnek az előzetesében ne ígérj olyat, amit nem fog megadni a film?

– Amikor megnézek egy filmet, egy nagyon kíméletlen és nagyon őszinte elemzést végzek. Ez nagyon szokott fájni az egész stábnak. És akkor nagyon erősen, bizonyos szempontrendszer szerint elmondom a rendezőnek, hogy mik az erősségek, a gyengeségek, lehetőségek és veszélyek. És itt egy politikai spektrumban is kell gondolkodnom. Nem politika-politikai értelemben, hanem szociálpolitikai helyzetben is, hogy a társadalom hol tart, éppen milyen problémák foglalkoztatják. És az elemzés alapján össze szoktam rakni magamban egy mátrixot, amiből egyértelműen kiderül, hogy a filmnek mik a gyenge pontjai, mik azok a veszélyei, amit az előzetesben nem hangsúlyozunk. És mik a lehetőségek, és a legnagyobb erősségek. Tehát

minden esetben az a lényeg, hogy a nézőjét megtaláljuk annak az adott filmnek, mert minden filmnek van nézője.

Lehet, hogy kevés, lehet, hogy bizonyos nagyon súlyos témájú, drámai filmeknek ma mindössze 12 ezer nézője van. Ezt az elemzés pillanatában el kell a rendezőnek mondani, de azt a tizenkétezer nézőt be kell vinnünk a moziba.

– Mennyi munkaóra van egy-egy traileredben?

– Egy előzetes három-öt hónap. Az elemzés része nagyon hosszú, a technikai része nagyon komplikált. A vágás maga három nap szokott lenni, de az már akkor van, amikor nagyon erősen tudjuk, hogy mit akarunk összerakni. Vannak extrém példák, amikor konkrétan három hetem van, de nagyon kevés ilyen történet volt. Herendi Gábor legutolsó filmje, a Toxikóma, annak úgy szaladt ki belőlem az első előzetese, hogy három nap alatt megcsináltam, és azt mondta a Gábor, hogy kész vagyok, nem is akar már semmi többet, neki az annyira tetszett. De az egy nagyon gyors feladat volt, nagyon megtalált engem az a film. Vagy ott van például Török Ferencnek az 1945 című filmje, vagy Mészáros Márta Aurora Borealis-a, ezek is viszonylag gyorsan mentek.

Amiben nagyon-nagyon sok munka van, azok a vígjátékok.

Meg kell találni azt a hangsúlyt, amikor a rendező is viccesnek találja, a producer is viccesnek találja, a forgalmazó is elégedett, és egy fókuszcsoportos vizsgálatnál ott röhögnek föl a nézőcsoport tagjai, ahol én szeretném. Ezért az egy nagyon hosszú folyamat.

– Zseniális szakma. Van-e egyetlen kedvenced saját munkáid közül? Vagy mindig az, amelyiken épp dolgozol?

– Szinte mindig beleőrülök abba, amin dolgozom, tehát nagyon-nagyon sok kedvenc van. Nagyon szerettem A hentes, a kurva és a félszemű-t Szász Jánossal és a Blokádot is.

– Hihetetlen, hogy a legtöbb jelentős filmes nálad köt ki...

– Annak a fajta szigorú szakmaiságnak, amely mentén én marketingstratégiát alkotok, van egy erős eredményessége. Ez a szakmai szemlélet, plusz a színházi múlt, meg az a fajta kommunikációs készség, amivel ennek köszönhetően is rendelkezem, a rendezőket megnyugtatja, hogy a film nálam jó kezekben van. És ez egy nagyon-nagyon fontos dolog. Ugyanis itt arról van szó, hogy ez az első pillanat, amikor a rendező a filmet, ami a gyereke, amit már évek óta szeretget, odaadja valakinek. És ez egy nagyon intim pillanat, ahol nagyon résen kell lenni.

Bedő Barna és Köllő Killa a 2022-es Arany Blende díjátadón Fotó: Bedő Barna archívuma

– Gondolom, nyomon követed, hogy melyik film hogyan teljesít a mozikban, számszerűsítve.

– Abszolút nyomon követem. A televíziós munkámban is – 16. éve vagyok az RTL Magyarország promó művészeti vezetője – minden reggel azzal kezdődik, hogy kíméletlenül megkapom a számokat, és azokat elemzem.

Az emberek egy gombnyomásra vannak attól, hogy otthagyjanak, ha nem végzed jól a munkádat.

És az iszonyatos eredményközpontúság nekem nagyon imponál. Nemhogy nyomon követem, hanem minden napom azzal telik, hogy folyamatosan elemzem az eredményeket, és nézem, hogy mit lehetett volna máshogy, hogy lehetett volna jól, hogyan kell csinálni. Sőt, azoknak a filmeknek is nézem a számait, amelyeken nem dolgozom.

– Biztosan nincsen egységes recept, de van egy séma, hogy milyen a jó előzetes?

– Volt, hogy tanítottam a rendező szakosokat a SZFE-n, és nekik is azt mondtam, hogy minden előzetesnek van egy köldöke. Egy érzést kell kiváltsunk, és ez egy folyamat. Az a lényeg, hogy úgy fűzzük ezeket a fonalakat, ami a zene, a mondat, a kép és ezek egymásutánisága, hogy ez a köldök a végén megszülessen. Amikor először vetítem az előzeteseket, akár fókuszcsoportnak, akár stábnak, akár kollégáknak, ők nézik a vásznat vagy a monitort, és én velük szemben ülök. Nézem, hogy mikor néz le, hol unatkozik, hogy a végén van-e egy wow! És ezt keressük folyamatosan. Tehát, addig fűzzük, keressük a zenét, cserélgetjük a mondatokat. És ez egy erős egyensúlyt kíván, nem szabad túlvágni, túltolni.

– Mindezt hatalmas arányérzékkel…

– Hatalmas arányérzékkel, igen. És a legnehezebb ebben az egészben az, hogy míg régebb amíg a moziban volt az előzetes természetes közege – leültél, a sötétben nézted a vásznat – , ma már az előzeteseket az interneten nézzük, a 7-es buszon, a telefonunkon. Tehát közben még annyi minden van. És úgy kell áttörni ezen a zajon, hogy vegyük rá a nézőt, menjen el a moziba.

– Azért, mert gyorsul a világ, kell-e neked is gyorsítanod az előzeteseket?

– Én ezeket a típusú szabályokat hamar elhagytam. Nekem van egy „védjegyem”, azt szokták mondani, hogy olyan vagyok, mint egy sorozatgyilkos, rá lehet ismerni a kézjegyemre. Merthogy nagyon erősen zenei központú előzeteseket vágok első perctől kezdve. Az a legfontosabb, hogy olyan zenét találjak, ami jól képviseli a filmet, mert

a zene kinyit az emberek lelkében és az agyában egy kaput, ahol nekem sokkal könnyebb bemennem.

– Van-e ennek a szakmának csúcsa, azon túl, ahová te már eljutottál? Gondolok itt arra, hogy több rangos elismerést is kaptál már a munkáidért.

– Vannak európai megmérettetések, de amire te gondolsz, ami bejárta a magyar sajtót, az az, hogy az Arany Blende-n egymás után három évben fődíjas lettem. De olyan is volt, amikor a fődíjjal egyidejűleg a második díjat is én kaptam. Ezekre nagyon büszke vagyok, mert ezt egy nagyon erős szakmai zsűri ítéli oda, és amikor egymás után három évig sikerül a zsűri nagydíját elhozni, az egy óriási visszaigazolás arra, hogy ezt valahogy jól csinálod. Hiszek abban, hogy ha valaki jól dolgozik, akkor azt megtalálják a lehetőségek, és itt a legfontosabb az, hogy felismerd a lehetőséget, és legyen bátorságod belevágni.

– Most épp min dolgozol?

– Van egy televíziós főállásom, és most például annak kapcsán talált fejen egy olyan dokumentumfilm, hogy föl kellett állnom az vágóasztaltól. 14 éve nem fordult velem elő ilyen, hogy fölálljak a vágóasztaltól 15 perc után, szólnom kellett a kollégáimnak, hogy én most el kell menjek sétálni, mert azt éreztem, hogy ciki, ha én elkezdek ott bőgni. Még most is elakad a szavam, olyan sokkoló élmény volt számomra, ez a 20 nap Mariupolban című dokumentumfilm (azóta Oscar-díjat kapott – szerk. megj.), aminek kell egy előztest gyártanom, és 15 percig bírtam nézni. Úgy fejen talál a háború válósága, most ezen dolgozom, nagyon nagy megszakításokkal, sétákkal, (és picit több alkohollal) sikerül ezt megvalósítani. Érdemes megnézni, szerintem mindenkit helyretesz, hogy mi is történik a világban.

Cikkünk a Nőileg magazin 2024. áprilisi lapszámában jelent meg.

korábban írtuk

Te szentséges heverés, úri henyélés, vad semmittevés, csupa ködös emlékeim vannak rólad!
Te szentséges heverés, úri henyélés, vad semmittevés, csupa ködös emlékeim vannak rólad!

Ha már a tulipánok, nárciszok elhervadnak az ünnepi lelkület oltárain, mi van az ünnep után? Ha történetesen szabadnappal folytatódik? Nyaralós és hétvégi pihenős kultúránk van, de mit kezdünk magunkkal, ha szabad pihenni, csak úgy?