„Ma már! ma már nem tudunk ünnepelni, mondogatjuk, tehát hogy hajdanán tudtunk, csak a mai ember, e rút szibarita váz, ahogy beszélgetni, mulatni, kávéházazni nem tud, ezt se. (...) Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.” – vetette papírra pár évtizede az ünnepről Esterházy Péter. Megszívlelendő az eszmefuttatása, a hétköznap-ünnep lélekhozadéka.
„Az ünnep sincsen csak úgy, magamagától, semmiből nem spórolhatjuk ki önmagunkat. Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.”
Ez örökzöld kérdés, és a válaszra minden ünnep ismételten felszólít. Persze már az igen tiszteletreméltó, ha valaki szokások gyöngyszemére fűzi fel az ünneplést. A forma a tartalom kezdete, mert ha van, a személyes tartalmat csak össze ügyeskedi az ember. A nagyváros ünnepnapjai helyenként lehangolóak, az utcán csellengők látványa elszomorító. S az a rengeteg nyúl meg nyuszi mindenhol...
Azért jó ünnep volt az idei húsvét. Ha már az ember nem tud minden alkalommal hazamenni,
Becsülettel elmentem templomba, többször is. Székelyruhában! Micsoda érzés Budapesten libegtetni a húsvéti fényben a szőttes szoknyát, s az Úrasztalához is odavinni. Azért nem akármilyen méltósággal ruház fel. Persze, a húsleves, a kalács, s az egyebek, semmi nem olyan, mint otthon. Még a piros tojás sem lett piros, szemtelenül lehámlott a festék a héjról, meg kellett utólag mózerolni, hogy kinézzen. Pedig a harisnyát, a burjánt, s a szalonnabőr fényezést is megkapta. Locsolás virtuálisan, ugyebár. Igyekeztünk az ünnep kellékeit összegyűjteni, a hagyomány áldott kereteit betartani, hogy megtartson, nehogy szétessen az ünnep, s ezáltal mi is.
Rettenetes felismerésre ébredtem az ünnep utáni szabadnapomon. Nem az ünnepet kipihenendő vettem ki – noha kivehetnénk mi, asszonyok, mert az ünnepi előkészület soha nem ráérős, inkább kizsigerelős, akkor is, ha öröm nő a nyomában – hanem, mert összegyűlt a szabadnap és a fáradtság is, persze. Szóval, rájöttem a nagy luxus-, pihenős napon, amikor a kisebb gyermek a nagyszülőknél, otthon, a nagyok dolgukat végzik, hogy
Ez nem kimondottan budapesti jelenség, szerintem sajnos általánossá vált. Rémes! Megegyeztem magammal, hogy bekapcsolok csak azért is egy „fölöttes” ént, csak a mai napra, aki folyamatosan mantrázza, hogy „Hó! Ma pihensz! Nem, nem csinálsz semmit, érted?” Egyszóval, kontrollban tart.
Mit csináljak ma, ezzel az ölömbe hullott csodakosárral, amelyikből már elkezdett kifolydogálni az én-idő? Az óra csengett időben, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt. Laza vagánysággal odamondtam neki valamit, hogy ma tök fölöslegesen sóhajtott bele a hasadó hajnalba. (Mert itt, ugye, minden tök ilyen, meg tök olyan.) Annyi mindent lehetne. Felültem:
Az. Ma nem. Főzni nem kell, az ünnepi maradékon elnyammogunk ma még. De milyen rég nem lustálkodtam. Ó, te szentséges heverés, úri henyélés, vad semmittevés, mintha ezelőtt jobban értettem volna hozzád, csupa ködös emlékeim vannak rólad!
Benyit az egyik nagyobbik, hahotázásba kezd: tíz óra elmúlt. Kacagja, hogy milyen furcsán nézek ki, állig bepaplanozva, a délelőtt ritka mámora bizonyára eltorzítja a mindig gondterhelt fejemet. Én is kacagok, és átfordulok a másik felemre, miközben három befizetetlen számla jut eszembe – nem, azt sem. Várjanak holnapig. Hová kerül az ember, nevetséges, ha pihen.
Megiszom a kávét, visszahuppanok egy könyv mellé. Na, várjatok ti, oldalak, most jó nagyot harapok ki belőletek, nem úgy, mint egyébkor a metrón, villamoson, szaggatottan. Komótosan keresgélek mindenfélét a Vinteden, anélkül, hogy vásárlási szándékom lenne. Délkor eldönti a gyermek, hogy elvisz úszni, ha fizetem, négyig ugyanis ráér. Hogy anyagilag nem éri meg az úszás, nem baj, elruccanunk a Hajógyári szigetre, rukkolok elő, csak sok fa legyen, madárhang. Sejtelmem sincs, hogy néz ki, csak remélem, hogy úgy, ahogy elképzelem, nem jártam még arra, pedig azt mondják közel van. Sportszerkó, indulás. Ahogy kilépünk, zuhogni, kezd. Visszafutunk, ruhacsere, menjünk vásárolni!
Igaz, mondom neki, forduljon el, hamar lezavarjuk. Megadóan beleegyezik. Legalább lesz bő 2 óra anya-leány együttlét, a rohanásban mindig ajándék. Esőkabát, ernyő, az utcasarkon már hétágra süt a nap. Elönt a méreg. Mindegy immár, kacarászunk, megvesszük a muszájt, egyet belibbenünk turkálni. Szolidak vagyunk, komolyan, két-két darab.
Hazafelé mégis kitalálom, hogy főzni kellene valamit holnapra… Vagy legalább előkészíteni. Milyen asszony az ilyen, aki még pihenni sem tud? Jó, na, bepakolom a mosógépet, a tükörből odaszól énke, hogy nem erről volt szó, miért szabotálom magam? Addig, addig sutyorog, bökdös, keringet, hogy visszahúzom a sportcuccot, felteszem a napszemüveget, és fél hatkor az alkonyi napsütésben elindulok a Szigetre. Önmagam felé. Ez is ünnep. Mi más lenne?
korábban írtuk
Pakot Mónika: Immunrendszerünk „zöldítése” tavasszal
Áprilisban rend szerint felbolydul a természet: viharok söpörnek végig a tájon, magukkal ragadva a tél maradványait. A természetnek ez a tavaszi bolydultsága egy nagyon fontos erőforrást tudatosíthat bennünk, mégpedig a megújulás képességét.
