Szilveszter Andrea: Vajon, hányszor kell még megmutatnod hatalmad, kegyelmed, jóságod?

Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. A felgyülemlett autósor fegyelmezett. Az ablakon maguknak utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.

Fotó: Illusztráció: Shutterstock.com

Gyönyörű hosszú hétvégén vagyunk túl egy csodálatos országban. Olyan álomszerű most minden. Amikor már három mentő- és egy tűzoltóautó is elviharzik mellettünk, először hálát érzek, amiért csak távolról vagyunk tanúi a balesetnek. Aztán,

amikor körvonalazódik, hogy képtelenség elérni a repülőjáratot, úrrá lesz rajtam az aggodalom.

Először a gyerekekre gondolok. Szinte látom magam előtt a csalódott arcocskájukat. Nem beszélve a körülményeskedést az új járat keresésével és szállásfoglalással. Mindent át kell szervezni. A hátam mögé kívánom az egészet. Cikáznak a gondolataim. Esetlennek érzem magam. Nem lehet, hogy nem tehetünk semmit. Persze, miért ne történhetne meg velünk? Tulajdonképpen

nincs baj, nyugtatom magam, csak éppen kimozdít a komfortzónánkból.

Valójában mindig benne van a pakliban. Az a kész csoda, hogy még sosem kerültünk hasonló helyzetbe.

Kétórányi késésben vagyunk, ennyit veszítettünk a baleset miatt. Kétszáz kilométer/órával száguldunk az autópályán. Szeretnék szólni, de képtelen vagyok kimondani, hogy felesleges.

Elveszítettük a versenyt az idővel szemben.

Amikor megáll az autó a reptér előtt, a jegyeink alapján húsz perce zárták a kapukat, és tíz perc van még a felszállásig. Könnyíti a dolgunk, hogy a becsekkolás online már megtörtént, és csak kézipoggyászunk van. Nem gondolkodunk. Rohanunk. Ez az a kép, amit a filmekből ismerünk. Áthágunk minden lehetséges szabályt, a személyzet pedig egy csapatként szurkol, és készségesen áll rendelkezésünkre. A jól megszokott reptéri cikk-cakkot most keresztben, bujkálva vesszük célba. Egy biztonsági alkalmazott mosolyogva tartja fel a szalagot a fejünk fölött. Bent vagyunk a biztonsági kapun. Eddigi életem legrövidebb tranzit zónában való tartózkodása következik. (Pá-pá, parfümök!) Látom a gépünk rózsaszín szárnyát az átverekedendő tömeg feje felett.

Itt van, mégis, meglehet, hogy túl messze.

Utolsó utáni percben, de még épp időben érkezünk. Hogy történt-e néhány percnyi késés a légitársaság részéről, vagy a csillagok állása volt kedvező, eleinte nem is tudom. De azt igen, hogy én már megint bőgök a repülőn. Egymás kezét szorítjuk, a meghatódottságtól folynak a könnyeim. Ég az arcom. Nem a szaladástól vagy izgalomtól, hanem a felismeréstől. Annak a felismerésétől, hogy

képtelen voltam kellőképpen hinni, ráhagyatkozni, elengedni.

Vajon, hányszor kell még megmutatnod hatalmad, kegyelmed, jóságod ahhoz, hogy ki tudjam mondani, Te tudod jobban, és Te bármire képes vagy? Bámulok ki az ablakon, és halkan súgom, hogy köszönöm!

Szívembe zártalak, Svájc. Hegyeiddel, bohém időjárásoddal, rendkívüli szabályaiddal, népeddel, a felemelő érzéssel és lélekfejlődéssel együtt, amit magammal hozok.

korábban írtuk

Te szentséges heverés, úri henyélés, vad semmittevés, csupa ködös emlékeim vannak rólad!
Te szentséges heverés, úri henyélés, vad semmittevés, csupa ködös emlékeim vannak rólad!

Ha már a tulipánok, nárciszok elhervadnak az ünnepi lelkület oltárain, mi van az ünnep után? Ha történetesen szabadnappal folytatódik? Nyaralós és hétvégi pihenős kultúránk van, de mit kezdünk magunkkal, ha szabad pihenni, csak úgy?