A boszorkában is lakozik egy tündér

Hamarosan itt a karácsony. Ilyentájt, ünnep közeledtével illő, hogy a lelkünket is ünneplőbe öltöztessük. No, de hogyan, amikor az utóbbi hónapokban a hétköznapi viselet is hol szűk volt, hol meg lötyögött rajta?

Hogyan öltöztesse a lelkét ünneplőbe az a nagymama, aki néhány hónapos unokáját még soha nem ölelhette a karjaiba, csak  heti két alkalommal online nézi sóvárogva az elérhetetlen távolban élő baba fürdetését? 

Online nagymama vagyok – nyugtázza keserűen.

Hogyan öltöztesse ünneplőbe a lelkét az az idős asszony, aki távol szeretteitől magányosan, a depresszió és pánikbetegség közt egyensúlyozva kínlódik?

Hogyan öltöztessék ünneplőbe a lelküket a családok, a barátok, akiket szétszakított a vírus, egymás hiányától szenvedve várnak jobb napokra?

Hogyan öltöztessük didergő lelkünket ünneplőbe, mikor az ünnep még jobban felerősíti az amúgy is fájó hiányt? 

Sokan vannak, akiknek elég erős a Jézusba vetett hitük, az ő születésén érzett örömük elegendő ahhoz, hogy kapaszkodóként szolgáljon és át tudja lendíteni a nehéz, szívet-lelket próbáló helyzeten.   

És lesz, ahol a megváltó születése sem lesz elegendő ahhoz, hogy ünnepi magasságokba emelje a lelkeket. Akiknek isteni hitük nem elég erős, azoknak máshol kell keresniük a kapaszkodót.

Nekik marad a karácsony apró, de nem elhanyagolható mellékterméke,  pozitív hozadéka, hogy megpróbáljanak erőt meríteni belőle.  Az, tudniillik, hogy az ünnep közeledtével mintha élesebb lenne a szem, nyitottabb a lélek arra, hogy érzékelje a körülöttünk levő sok apró csodát. 

Ha nyitott szemmel, csodaváró tekintettel forgunk a világban, észre fogjuk venni, hogy mennyi felemelő, pozitív dolog történik benne. Milyen sok jó ember van köztünk és körülöttünk. 

És, ha már észrevettük, örülni is tudjunk neki. 

Ilyenkor valahogy nyitottabb a fül is arra, hogy meghallja a kimondott, vagy kimondatlan segélykérést. Különösen, ha kis ideig abbahagyjuk a panaszkodást. És, ha már meghallottuk, talán tehetünk is valamit azért, hogy elcsituljanak ezek a hangok. Mert hiszen az angyalok egész évben itt vannak velünk és bennünk. Rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e ténykedéseiket, esetleg beállunk-e közéjük a sorba, netalántán az élvonalba? 

Hirdetés

Hallottuk-e, hogy az adakozó kedv  az idén rekordokat döntöget? Eljutott-e hozzánk az örvendetes hír, hogy az Ebremény Alapítvány karácsonyi gyűjtő akcióján soha nem látott mennyiségű adomány gyűlt össze, amivel a gazdátlan állatoknak nyújtanak segítséget? Mi ez, ha nem annak bizonyítéka, hogy az emberekben erős a segíteni akarás, a jószándék? Mi ez, ha nem ok arra, hogy örüljünk?

Egy ismerősömtől tudom, hogy jó néhány éve egy titkos szenvedélynek hódol.

Egy idős, egyedülálló nénit minden karácsonykor megajándékoz, de úgy, hogy kiléte inkognitóban maradjon. Első évben egy kis csomagocskát tett le a néni ajtaja elé karácsony estéjén, bekopogott, majd elszaladt. Következő évben már egy nagyobb, tartalmasabb csomaggal lepte meg, majd évről évre egyre nagyobb, kiadósabb csomag kerül az ajtó elé. Ismerősöm izgatottan készül minden évben a meglepetéscsomaggal, izgul, hogy nehogy lelepleződjön, és biztos benne, hogy ilyen szép ajándékot még élete során nem kapott az öregasszony. A dolog bája, hogy a néni kissé szenilis, így mindig elfelejti, hogy az előző években már kapott ajándékot, minden évben az újdonság erejével örvendezteti meg az egyre szebb és tartalmasabb csomag. Néhány hétig még emlékszik, olyankor boldogan meséli mindenkinek, hogy nála is járt az angyal. Lehet, hogy az RMDSZ küldi-teszi hozzá, mert feltételezni se tudja, hogy létezne olyan ismerőse, aki őt csak úgy megajándékozná. Hát nem aranyos, lélekmelengető történet? És annyi magányos öreg ember él köztünk…

Egy másik ismerősöm meséli, hogy a távolban egyedül élő édesanyja, aki már bőven a nyolcvanas éveit tapossa, világéletében utálta az állatokat. 

Történt aztán egy napon, hogy valaki a kerítésen keresztül behajított egy árva  kismacskát az udvarára. 

A néninek, bármennyire is nem szerette az állatokat, nem volt lelke utcára tenni az elárvult kis élőlényt. Így rongyokból, pokrócokból egy kis kuckó került a tornácra. Elviselem, míg egy kicsit nő, aztán eleresztem-mondogatta mindenkinek, mintegy szégyenkezve igazolva magát, hogy vén fejjel így megkergült. De a hideg beálltával aggódni kezdett, hogy a cica megfázik. Hiába, a felelősség az felelősség, még, ha az ember utálja is az állatokat! Így a cica bekerült a házba. Innen már egyenes út vezetett oda, hogy a kis négylábú a néni élete értelmévé váljon. Órákig tud mesélni róla telefonon távol élő leányának, pontosabban csak róla tud mesélni órákig. Mióta a „rusnya macskája” elrabolta a szívét, visszatért az életkedve, életereje. Bár, már évek óta nem főzött csak várta a halált, most ananászos tortát készül sütni karácsonyra. Ja, és persze valami finomságot a rusnya macskájának. 

Hát nem szívet melengető, ahogy egy árva kiscica előcsalogatja a vén boszorkában lakozó jóságos tündért? 

És annyi elárvult kis állat vár egy befogadó, törődő gazdira…

Fiatalok csoportjai gyűjtenek adományokat a rászorulóknak. Időt és energiát nem kímélve hetekig azon dolgoznak, hogy összegyűjtsék és eljuttassák  a  csomagokat a leginkább szükséget szenvedőknek. Tele van a facebook a jótékonysági felhívásokkal, csak az nem látja, aki nem akarja. És egyre többen csatlakoznak akár adományozóként, akár segítőként. Ezen is lehet örvendezni! És segíteni…

Közeleg a karácsony. Öltöztessük hát ünneplőbe a lelkünket. Ahogy szeretnénk. És ahogy tudjuk…

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: