Pesti székely A magyarországi fehérnép megbolondult

Miután bevándorolt magyarországiként szokom éppen Csíkszeredát, az itteni ételeket, az akcentust, a számomra újdonságnak számító szavakat, azt, hogy heti szinten letáposoznak, csodálom a hegyeket, új barátokat szerzek, rettentően megbonyolódik az életem. Megközelíthetjük onnan a történetet, hogy – miként Székelyföldön mondják –, meggyűjtöttem a saját bajomat. Meg onnan is, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Még mindig az első albérletemben laktam Csíkszeredában, a lépcsőház lakói befogadtak, sőt, úgy éreztem, megszerettek. Egyik nap megszólított az egyik lakótárs, „Bettike, tudja maga, hogy amikor nincs itthon, a tulajdonosa, Málika, bejárogat a lakásba? Tegnap is mondta, hogy atyaúristen, magánál nem volt elmosogatva.” Gondoltam, ez nem lehet igaz, hiszen törvénytelen, meg egyébként is, minden hónapban leteszem a bérleti díjat, minek járna be? Ám egyik nap csikordult a kulcs a zárban, és betoppant. Amikor meglátott, derékig elvörösödött, de ez nem akadályozta meg abban, hogy körbecsörtessen, és megjegyezze, szennyes ruha van a tartóban, és ez a székelyeknél nem szokás, leszek szíves pótolni az elmaradt háztartási teendőket. Miafene, gondoltam hüledezve. Nem egy sanepides (ÁNTSZ-es) tisztviselő szakmai állásfoglalásért fizetek, hanem a lakás bérleti jogáért. 

A bugyi és a romlott erkölcs komplex összefüggései

Szóval kiderült, igaz. Bejár. Sőt, bejárnak, ugyanis időnként az egész család érkezik, és ki is fejtik a véleményüket a lépcsőháznak az életemről, a ruháimról, a munkámról, a lakás rendezettségéről. Málika a fehérneműim miatt sokkot kapott. Tehát benyúlt a fiókjaimba is. Azt híresztelte, aki nem átall ilyen szemérmetlen bugyikat felvenni a testyére, az rendes lány nem lehet. Ezt is megtudtuk, van összefüggés a textilipar anyaghasználata és az erkölcs között. A dinamó bugyi (száras), liliom morál, a csipke vagy selyem, maga a romlás. 

És akkor úgy döntöttem, itt az idő, hogy örökbe fogadjak egy kutyát…

Aki őrzi a lakást. Megrögzött állatvédőként már úgyis gondolkodtam ezen. Szenvedélyes állatbarát vagyok gyermekkorom óta, nem egy jószágot vittem már haza a szülői házba, a guppiktól a cumis macskán át a kóbor kutyákig minden landolt már otthon.

A székelydályai templomban

Na és ha itt az a szokás, hogy nem szólunk a lakónak, hogy bemennénk megnézni az ingatlant, (amihez joga van a tulajdonosnak havi egyszer, előre egyeztetett időpontban, a bérlő jelenlétében), biztos nem szokás arról sem szólni, hogy magunkhoz költöztetünk egy 40 kilós hegyi csobánkutyát.

Az álruhás kutyaherceg

A csíkszeredai városi televízió szerkesztő-műsorvezetőjeként számos adást csináltam a székelyföldi kóborkutya-helyzetről. Az állattartás körülményeiről is nem egy interjút készítettem, a csűrhöz, egyméteres láncra, víz nélkül kikötött kutya látványa mindig nagy szomorúsággal töltött el. 

Úgy gondoltam, nemcsak prédikálok róla, hanem a magam módján teszek is az állattartási kultúra jobbításáért. 

Sokszor beszéltem arról, hogy kutyát nem szabad szaporítótól vásárolni, hanem menhelyről kell örökbe fogadni. Így kettő állaton segítünk, egyrészt azon, aki végre gazdás lesz, másrészt azon, aki a helyére bekerülhet. Nosza, felhívtam a csíkszeredai állatotthon alapítóját, Éva nénit, hogy ha megfelelek a feltételeknek, magamhoz vennék egy jószágot. A menhelyen akkoriban körülbelül 500 kutya volt. Kicsi, nagy, tarka, egyszínű, fajtiszta, keverék, mindenféle kinézetű, formájú, nagyságú. Amikor kilátogattam, a szívem szakadt meg értük, legszívesebben mindegyiket hazavittem volna. 

Egyszer csak az egyik kennelben megláttam egy hatalmas, csodaszép, álruhás kutyaherceget.

Gyönyörű volt a termete, nemes a pofája, de nagyon izeboza volt a szőre és sovány állapotban leledzett. Minden kutya inkább kövérke volt kicsit, látszott, hogy jól tartják őket, de ez az egy végtelenül girhes formátumot mutatott. Egyedül gubbasztott egy ketrecben. Kérdeztem a gondozót, hogy agresszív, harap? Á, volt a válasz, ez olyan félénk, hogy a legkisebb  pincsi is megveri, annyira nincs önbizalma, ezért tettük külön. Beléptem hozzá a kennelbe. Alaposan megnézett okos, barna, csillogó szemeivel, majd odajött hozzám, felugrott rám, és a nyakam köré fonta a mellső mancsait. Gáttá. Elrendeltetett. 

Szóltam Éva néninek, hogy megtörtént a választás, ő pedig ugrott egy hatalmasat, amikor meglátta, melyikről van szó. 

„Jóisten, Betti, nem egy kisebb kellene magának? Vagy esetleg egy kölyök? Ez körülbelül másfél éves!” Nem, mondtam, ez nem olyan, mint a zoknivásárlás,
Hirdetés

hogy ma elmegyek és veszek egy 38-as, piros, gyapjút. Holnap pedig egy kicsi, barna, kurta lábú kutyát, ami a sarokban is elfér. Nem, ezt nem lehet tervezni. Ez érzelem. 

A jószág beköltözik

Eljött a nap, hogy hazavihettem. Vettem egy pórázt és kigyalogoltam érte a város szélére, a szemétgödör mellett lévő menhelyre. De a jószág ki sem mert jönni a ketrecből, hiába csalogattuk. Végül egy ott dolgozó munkás ölbe vette, kivitte és letette a kerítés elé, közölte: Isten áldja, és becsukta a kaput. Rendben, gondoltam, sétáljunk szépen haza a belvárosba. Igen ám, de a kutya olyan félős volt, annyira tönkretették a lelkét a kóborkutyaság előtti életében, hogy mindentől rettegett. Ott álltam egy hatalmas, farkaskutya-csobánkutya keverékkel, aki nem mozdul. Illetve de, a noszogatásra beugrott az árokba, amiben hatalmas gaz volt, elbújt abban. De az árokban elvágta a lábát valami üvegdarabbal. 

Tehát ott rostokoltam egy koszos, csimbókokban vedlő, vérző lábú, rettegő, majdnem 40 kilós kutyával a Csíkszereda áthúzva tábla után, miközben sötétedett. 

Próbáltam taxit hívni, hogy hátha megszán valaki, de esélytelen volt, épp le nem hülyéztek a diszpécserek a telefonban: „Jól értjük, hogy egy mocskosbüdösbolhás dögöt akar betenni az autóba? Hahaha!” Vonal bont. Tehetetlenségemben elsírtam magam. Először, mióta Magyarországról Székelyföldre költöztem. Négy hónapja minden akadályt bevettem, áthidaltam a nyelvi problémákat, kibírtam a pénztelenséget, a szakmailag totálisan inkompetens főnököt, a családom hiányát, de ez a helyzet most felcsavart.

Soma a lakásban

Miután jól kibőgtem magam, felhívtam egy újdonsült barátomat, akinek tudtam, hogy van autója, és elmondtam, itt gubbasztok a szemétgödör mellett egy vadonatúj kutyával, amelyik nem mozdul, egyszerűen nem tudok hazamenni. Várj, indulok, jött a válasz. És érkezett. Öltönyben, vasalt ingben nem átallotta ölbe venni a mocskos kutyát és betenni a patyolattiszta autóba. 

Soma kutya kivirul, majd eltűnik

Szépen elindult a közös életünk a „Kutya” munkacímen futó jószággal.

Megfürdettem, a bundáját rendbe hoztam, felhízlaltam. Kiválasztottam három nevet, amit két héten át teszteltem, melyikre hallgat legjobban, ezek a Soma, a Tatros és a Farkas voltak. A Somára minden esetben felkapta a fejét, így ezt a nevet kapta végül. 

Kiderült, Soma hiperintelligens, nem ugat lakásban, szobatiszta, kikérezkedik, ha ki kell mennie, és konkrétan mindent ért, amit beszélek hozzá. A félősségével akadtak problémák, nem volt hajlandó átmenni az ajtón, félt lemenni a lépcsőn, valószínűleg hosszú időn keresztül lehetett egy kicsi helyre bezárva. De napról napra, szeretettel igyekeztem megtörni a lelkében a gonosz varázslatot. És lassan oldódott a félelme. Mindenhová vittem magammal, nem hagytam egyedül soha, persze a városban elterjedt, 

„a magyarországi fehérnép megbolondult, magához vett egy bű nagy farkaskutyát”. 

Majd eljött az idő, hogy haza kellett utaznom Csíkból Magyarországra a családomhoz, húsvétra. Somát nem tudtam vinni, ezért megkértem egy barátomat, aludjon nálam és legyen társa a kutyámnak négy napig. Már visszafele zötyögtem a Corona nemzetközi vonattal, amikor jött az üzenet, Soma eltűnt. Teljesen elképedtem, hogyan tud egy zárt lakásból elveszni egy 40 kilós állat. Addig tettem-vettem a szálakat, míg rájöttem: Málika néni! Csak ő lehetett a gengszter. Így is volt. De erről majd a következő részben.