– Azt mondják, aki állatokkal foglalkozik, másként tekint az emberekre.
– Régóta foglalkozom állatokkal, így folyamatosan változó volt az emberekhez való hozzáállásom, de körülbelül 10–12 éve kezdtem teljesen másképp látni a dolgokat, megváltozott a szemléletmódom. Kissé furán hangzik, de én ma már egyformán tekintek az emberekre és az állatokra. Rossz szokása az embernek, hogy kapásból minősítünk másokat – én is ilyen voltam –, hogy nagyobbra tartjuk az egyik élőlényt a másiknál. Most azonban azt mondom, azt vallom, hogy egyformán kell tisztelni minden életformát.
– Ehhez a gondolkodáshoz egy erős fordulópont juttatott el. Szükségük van az embereknek ilyen tudatébresztő, sorsfordító pillanatokra?
– Igen, mindenkinek szüksége lenne rá. A kollektív tudat nagyon sok mindent meghatároz, és nem mindig pozitív értelemben. Úgy látom, hogy az emberek túlságosan a környezetükkel vannak elfoglalva, és kevésbé saját magukkal. A környezetükben keresik a válaszokat, a megoldást, a külvilágban próbálják megtalálni a visszajelzéseket, onnan várják az elismerést. Sokkal fontosabb lenne a befelé fordulás, az önmagunkkal való foglalkozás. Ezt próbálom én is gyakorolni.
– Így jutottál el a buddhizmushoz?
– Ez nem egy véletlen volt az életemben. Gyerekkorom óta mindig nonkonformista voltam. Nem igazán tudtak velem bánni. A magam útját jártam. Több iskolában is tanultam, mert mindenhonnan meg akartak „szabadulni” tőlem. Úgy érzem, intenzívebben éltem az életem, mint sok más gyerek. De éppen ezért nagyon szép és gazdag gyerekkorom volt. A szüleim is nagyon lezserül álltak hozzám. Bár nagyon szigorúak voltak, a belső szépségük mindig megmutatkozott, és nagyon nyitottan közelítettek meg. Teljes mellszélességgel támogattak, segítettek. Ez nagy dolog.
– Kanyarodjunk vissza oda, hogy nem véletlen volt a változás az életedben.
– Most sem tudom, hogyan, de ’83-ban hozzájutottam egy hatha jogáról szóló könyvhöz, és nekifogtam jogázni. Magával ragadott. Egy évig majdnem senki nem tudta, hol lakom. Mindennap szaladtam, sportoltam, és naponta kétszer-háromszor jógáztam. Most sem tudom, honnan jött ez az egész. Már akkor elkezdődött ez a fajta kitenkintés ebből a világból. Aztán az élet továbbsodort, és azt kell mondanom, hogy úgy 37-38 éves koromra mindenem megvolt, jól éreztem magam, volt szabadidőm, jártam a természetet, mindig azt csináltam, amit szerettem volna. Szóval nem mondhatom, hogy valamilyen külső körülmény hatása idézte volna elő bennem a változást.
– Hanem?
– Egy adott pillanatban néztem, hogy az emberek nagy része elégedetlen, frusztrált, és emiatt sokszor embertelenül viszonyulnak egymáshoz. Sokat gondolkodtam azon, hogy az ember alapvető természete a jóság, kezdtem kutatni, hogy mégis mi a kiváltó oka ennek a sok eltorzult magatartásnak. Sok évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, az emberi gyarlóság az oka, és ebből a kátyúból csak egyéni szinten lehet megszabadulni: a Shambala által. Akkor még nem értettem tisztán, hogy mi a Shambala. Nálunk Isten Országának nevezik, de ez a kifejezés fogalmi szinten elakad... A történet másik fele pedig az, hogy 2006 júniusában egy reggel megszédültem, és másodpercek alatt elhagyott az erőm, majdnem úgy nézett ki, hogy az életerőm is, de utólag visszatekintve rájöttem, hogy ennek a dolognak meg kellett történnie, hogy mélyebben átértékelhessem a létem értelmét. Ezt követően hat hónapon keresztül többnyire fekvő állapotban léteztem, a mozgásom redukálódott. Nem tudom meghálálni azt a segítőkészséget, amit az orvosok részéről kaptam. Mindenki meglepetésére az összes orvosi analízisem jó volt, az állapotom mégis egyre csak romlott, a fejemet sem tudtam oldalra fordítani, és már alig totyogtam. Decemberben egy szokatlan gyógyítóhoz sodort a „sors”. Innen lerövidítve a történetet elvittek hozzá egy autóval, betotyogtam, és egy olyan dologban volt részem, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam. Ez a gyógyító egy ujjal sem ért hozzám, miközben kezelt. Felálltam, kisétáltam tőle, beültem az autómba, és hazavezettem.
– Másképp éled azóta az életed?
– Igen. Az addigi összes elvem, meggyőződésem, hitvilágom, értékrendem, szóval minden, ami az emberben a kollektív tudat szubtilis hatása által alakul ki, minden, ami az addigi létemhez fűződött, a feje tetejére állt. Ez után rendszeresen visszajártam a gyógyítómhoz, és ő tanította meg nekem először a helyes meditáció alapjait. Számomra egy teljesen ismeretlen, idegen kultúrával kezdtem megismerkedni, a személyes tapasztalásokról nem is beszélve. Felismertem az okát annak, ami után már régóta kutattam. A nyugati kultúra az egóra épít, a keleti kultúra az egótlanságra. Ettől kezdve ez a felismerés gyökerestől meghatározta az életemet.
– Három szóban: mit jelent most számodra az élet?
– Amikor kezdtem elsajátítani a helyes szemléletet, így neveztem: létezés, szenvedés és elengedés. Most így nevezem: szerető együttérzés és kedvesség.
– Állatorvos vagy, buddhista és Bözse férje. Ez utóbbi is nagyon meghatároz téged. Emlékszel, hogyan találkoztatok?
– Egyértelmű, hogy a találkozásunk karmikus volt. Hogy melyik életemben találkoztam először vele, arra nem emlékszem, de azt tudom, hogy amikor ’91-ben megismertem, és kimentünk sétálni a „Bulevárdra”, minden mozzanat, ami akkor történt, meglepett, mert előzőleg már megálmodtam. Nem volt egyszerű jelenség ő az életemben. Most sem az. (kacag)
– Mit jelent számodra a nő?
– Az a megnevezés, hogy nő, számomra ma csupán egy fogalom..., semmi több. Ha a nőről beszélünk, emberről beszélünk. De ha már itt tartunk, akkor a nő egy roppant erős, teherbíró ember, akinek az élete, szerintem, sokkal nehezebb, mint egy férfinak. Általa jön létre az élet, és nélküle a család szétesne. Ami a legcsodálatosabb benne, az az anyai szeretet, ami minden földi adottságot meghalad.
– Bözse mit jelent számodra?
– Folytonos ráfigyelést.
– Milyen az élet egy művésszel, egy alkotó emberrel együtt?
– Elsősorban egy kifinomultabb érzelmi kapcsolatot jelent. Egy érzékenyebb életformát, ami több odafigyelést és megértést követel. Időnként démonikus, de nem általa (mosolyog)… Színes és rapszodikus, egyszóval nem könnyű. A változás mellette közvetlenül tapasztalható.
– Mit tesz hozzá a kapcsolatotokhoz az, hogy Bözse művészi világban él, dolgozik?
– Ahány darabot próbál, annyi művészi átszellemülésben van részem (nevet), de nem csak nekem. Például amikor próbálták a Mágnás Miska operettet, és otthon este 11 után kieresztette a hangját, mert gyakorolt, a szomszéd elemlámpával jelent meg a saját udvarán, nem beszélve a környék kutyáiról. Emiatt jobban szeretem, amikor drámai szerepeket kap. Ilyenkor nagyobb a csend otthon. Amikor autóval viszem próbára, és közben bemelegíti a hangját, nekem is koordinálnom kell a vezetés és az elhangzó „má-mé-mi-mo-mu” között. Mellette meg kellett tanulnom gyorsan vezetni, hogy mindenhova időben elérhessen. Naponta a színházi kultúra részének érzem magam, azáltal, hogy minden szerepét átbeszéljük. Egy új világ tárult fel előttem: a kulisszák mögötti világ. Például a legutóbbi tartalmas beszélgetésünk Weöres Sándornak a magyar kultúra napján elhangzó A teljesség felé című írásához kötődött, amikor Bözse felolvasta nekem a konyhában. A keleti filozófia prizmáján keresztül szemlélve megdöbbentő mélységeket tárt fel előttem a szöveg. Ez a jó, hogy egy vacsora után ilyen téma is felmerülhet!
– Mit találsz fontosnak egy férfi-nő kapcsolatban?
– A nő legyen nő, a férfi pedig férfi. Ahhoz, hogy ez működhessen, szükség van mindkét fél bölcsességére. Csak ily módon alakulhat ki a kölcsönös tisztelet, ami feltétele egy érett kapcsolatnak.
– Vannak terveid, tervezel előre?
– A jövőről sokat nem lehet tudni, éppen ezért sokkal elővigyázatosabbnak kell lennem a tervezgetésekkel. Amikor tervezek valamit, számomra a legfontosabb az, hogy a tiszta szándék vezessen. A végső cél, hogy minden lény javát szolgáljam elfogulatlanul... De ez egy hosszú folyamat.
Kiemelt kép: Rab Zoltán
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
