A szeretet pillanatnyi bizonyossága

Nehezen jönnek a szavak. Nehezen engedem át magam annak a pillanatnak, hogy anyáról írjak. A haláláról, az emlékéről, a jelenlétéről. Arról, hogy már tíz éve elment, hogy szinte nincs olyan nap, amikor ne eszmélnék rá kettőnk kapcsolatának újabb és újabb árnyalataira.

Tanítás voltunk. Ő nekem, én neki. Egymás ellentéte. Ő nem tudta kimutatni az érzéseit, én állandóan tele voltam érzelmekkel, mint egy émelyítő medvecukor. Ő nem szerette az érintést, nehezen nyílt meg a karja, keze az ölelésre, én mindig mindenkihez simulni akartam, mint egy lelkes kiskutya, aki állandóan az öledbe kéredzkedik.

Mindketten a másiktól vártuk a megértést, elfogadást, és nem találtuk egymáshoz a lélekkulcsokat. Nekem több szerencsém volt.

Az álmok utáni vágy, ami benne elkeseredett bezárkózássá merevedett a betegség páncéljába zárva, bennem csillapíthatatlan tudásszomjjá változott, hogy megértsem a titkait.

És lassan megéreztem őt. Hogy a suta mozdulatai mögött, mennyi elrejtett szikár fájdalom van, amelyeket ő is anyasebként hordozott. Egy olyan anyától, akit én nagymamaként csak akkor láttam, ha mi mentünk el hozzá. És akiről nemrég tudtam meg, hogy korán elvesztette a szüleit. Árva lányból anyaként sok gyereket nevelt egy életvidám, mulatérozó férj mellett.

Megértettem a mozdulatait, amelyek bár hozzám tétován értek el, biztonsággal mozogtak a konyhában. Mert nálunk otthon mindennap kétfogásos menü volt az asztalon, aztán vasárnapi ebéd.

Mindig tiszta ruha volt kikészítve nekünk, pedig sokszor tizenhat órát dolgozott a készruhagyárban. Mert neki ez a gondoskodás volt a figyelem. A szeretet. És a menekülés is.

Tíz éve ment el. Karácsony másodnapján. Mi már nem voltunk otthon. Csak egy telefonhívás volt a nővéremtől. Aztán egy gyertyagyújtás. Emberek körülöttem, beszéltem is, sokat biztosan, de belül csend lett hirtelen. És az elkövetkező napok szerveződéseiben egyre többször megjelent bennem a hála érzése. Az égiek felé. Akik úgy rendezték a dolgainkat, hogy nem sokkal a halála előtt, az ünnepi előkészületek során kettesben maradtunk. A nővérem elfoglaltságai miatt rám maradt a hajfestés szertartása. Anya szeretett szép lenni, és gondosan figyelt a kinőtt hajtövekre. Akkor már egykori büszke rátartisága kiszolgáltatottsággá szelídült. Beteg is volt sokat, az idegei rendszeresen felmondták a szolgálatot.

És ott voltunk ketten a fürdő csukott ajtaja mögött. Egymás testi közelségébe összezárva. Aztán a kádban előredőlt, hogy lemossam a festéket a hajáról és abban a pillanatban bizalmassá váltunk. Mert megláthattam a teste soványságát, öregedő esendőségét.

Megszerettem őt. Ott abban a pillanatban. Volt bátorságom igazán kimondani azt, hogy szeretem. Mostam a haját és valóban szerettem őt.

Később, míg a konyhában a kabátomat vettem fel, ő csak ült a szobában és figyelt. Egyszer csak megszólalt „Mikor lettél te ilyen szép, te lány!” Megdermedtem a mozdulatban… és elmelegedtem legbelül. Mert tudtam benne is a szeretet szólalt meg, hogy akkor így látott engem.

Hiszem hát, hogy el tudtam engedni őt, és hiszem, hogy el tudott engedni. Megbékéltünk egymással. Mosolygok, ha felnézek az égre.   

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: