– Mi jellemzőbb: a termékenységi nehézség azt hozza ki a kapcsolatból, hogy a párok jobban összezárnak miatta, vagy inkább eltávolodást eredményez?
– Amikor a párok összezárnak, az egy nagyon szerencsés helyzet. Sajnos azonban ez nem egyszerű, hiszen termékenységi nehézség során folyamatosan jöhetnek újabb akadályok, vizsgálatok és kudarcok, a közvetlen környezetben babák, na meg az érdeklődés mások részéről, hogy az adott párnál miért nincsen gyerek még. Ezáltal fokozódik a társadalmi nyomás, és az érintett pár ebben egy idő után nagyon kimerül. Egy párkapcsolatban bizonyos idő után természetes módon kezdünk gyerek után vágyakozni, arra viszont nem vagyunk felkészülve, hogy mi történik, ha ez nem következik be. Ebben a szakaszban nagyon fontos, hogy magam mellett a másikra is tudok-e figyelni, össze tudunk-e zárni. Könnyen elindulhat ilyenkor a kapcsolat az összezárás, de az eltávolodás irányába is.
– Mennyire jellemző, hogy a terméketlenségi gondokkal küzdő párok szakemberhez fordulnak a párkapcsolati problémák megoldása érdekében? Ilyenkor párkapcsolati-, férfi vagy női szemszögből kell megközelítened a dolgot, hogy segíteni tudj rajtuk?
– Kicsit mindhárom szempontból. Tapasztalatom szerint az a jellemző, hogy hozzánk, szakemberekhez először a párok női tagjai fordulnak. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miért lehet ez így, és két dologra jutottam. Egyik, hogy mi, nők nagyon gyakran vállalunk olyan dolgokért is felelősséget, amiért nem feltétlenül kellene. Kicsit
mintha a gyengeségünket próbálnánk álcázni azzal, hogy mi mindent egyedül megoldunk. Ez erős nő képét mutatja, de valójában egy gyengeséget takar,
hiszen azért akarunk egyedül szembenézni a dolgokkal, mert – kommunikáció hiányában – úgy gondoljuk, nem számíthatunk a másikra, ez pedig egyfajta belső feszültséget és bizonytalanságot szül. A másik dolog is ehhez kapcsolódik: nem mindig fejezzük ki nőként az igényünket, de elvárjuk, hogy a párunk kitalálja, hogy mire van szükségünk – csendre, magányra, beszélgetésre, törődésre stb. – és amennyiben ez nem történik meg, az lesz belőle, hogy a másikat el kezdjük hibáztatni, rossz fényben látni, és úgy gondolni, hogy azért nem teljesíti a vágyainkat, mert már nem vagyunk fontosak a számára. Innentől kezdve fokozatosan bezárkózunk, ezzel pedig elindul egyfajta eltávolodás. Ez a jelenség – noha más formában – de a férfiaknál is felütheti a fejét: náluk a férfiasságukba vetett hit-, és az ezzel kapcsolatos kudarc az, ami nagyon gyakran megszokott jelenni, és sokszor észre sem vesszük. Nagyon érdekes az, hogy ha a férfi nem tud gyereket nemzeni, nem annyira látványos, mint az, hogy a nő nem tud teherbe esni. Ha pszichésen bele gondolunk ennek a visszássága, hogy
a társadalom mindig a nő felé fordul, őt is kéri számon, de cserébe a férfi csalódottsága és fájdalma is gyakran rejtve marad.
Férfi oldalon ez okoz gyakran eltávolodást, hogy ad ameddig tud, de ha az ő szeretet tankja nincs visszatöltve, és nem kap odafigyelést, akkor bezár, azt gondolva, hogy így nem sérülhet tovább. Ezeket a folyamatokat nem nagyon tudják elcsípni azok, akik érzelmileg érintettek a szituációban, leggyakrabban akkor ismerik fel a párok, amikor a probléma eszkalálódott, és azt érzik, hogy nincs már közük egymáshoz. Így inkább a „szenvedés nyomástól” vezérelten szoktak segítséget kérni, mintsem előtte, amikor azt érzik, hogy nem tudnak a problémáikról elég nyitottan beszélni.
Deé Ágnes pszichológus, pár- és családterapeuta, tanácsadó
– Hogyan lehetne ezeknek a folyamatoknak a lezajlását megelőzni?
– Mindenki a saját csomagjával megy a házasságba: a saját gyerekkori sérüléseivel, tapasztalataival, nagyon gyakran az önbecsülés hiányával, de hosszan lehetne még folytatni a sort. Amikor átéljük a termékenységi nehézségek körül felmerülő problémákat, akkor gyakorlatilag ezek a negatív sémáink érintődnek, és ezekkel nem vagyunk tudatosak. Éppen ezért nagyon jó lenne, ha az emberek már házasság előtt foglalkoznának önismerettel, hiszen ezáltal kevesebb konfliktust élnének meg a házasságban. Én azt gondolom, hogy fontos lenne az is, hogy ha problémánk van, akkor egyezzünk meg abban, hogy miként tudjuk erősíteni egymást.
Tudatosítsuk magunkban, hogy mi az igényünk, és mi a társunknak az igénye, és úgy kapcsolódjunk a másikhoz, ahogyan ő vágyik rá, ne úgy, ahogyan én vágynék.
Így azt mutatom számára, hogy fontos nekem és számíthat rám, a legjobbat akarom neki. Az is fontos, hogy önmagunkra is mindig tudjunk reflektálni, így képesek leszünk az igényeink kifejezésére. Párkapcsolati vonatkozásban ebben az is segíthet, ha párterapeutához fordulunk. Az egyéni munkában az tud segíteni, ha megpróbáljuk megosztani másokkal a problémáinkat, legyen az pszichológus, közeli barát, vagy családtag. De ebben egy közösségnek – akár egy online csoportnak is – is nagy szerepe lehet, ahol hasonló problémával küzdők vannak, mert az, hogy nem csak nekünk van ilyen gondunk, hogy tudunk egymásnak szurkolni, vagy el tudjuk mondani, hogy ki hol tart, sokat tud segíteni abban, hogy ne érezzük magunkat egyedül.
– A lelki folyamatok mellett a szexualitást is jelentősen befolyásolja ez a probléma…
– Igen, ez lehet a másik nagy gond, hogy megváltozik a szexualitás, hiszen termékenységi nehézség során átalakul a gyerekvállalás körüli teendővé. Annak a terhe miatt, hogy ezt ott és akkor muszáj,
elvész a szabadság a szexualitásban, és átalakul egy görcsös akarássá. Így elvész a kapcsolódás, az érzelem, az egymás iránti vágynak a kifejezése, és jön az elmagányosodás, az egyedüllét.
A párok ilyenkor gyakran nem azért vannak együtt, mert ki akarják fejezni hogy mennyire vágynak egymásra, hanem azért, mert gyereket akarnak, és ez teljesen perifériára helyezi a szexualitást. Ennek révén felüthetik a fejüket más szexuális zavarok is, és ha még ezek is tetőzik a már meglévő nehézségeket, akkor ezt nagyon nehéz kezelni. Az lenne ilyenkor jó, ha megpróbálnánk ezeket a szexuális zavarokat inkább tünetekként felfogni, amelyek kezelhetők, mintsem még egy betegségtudatot magunkra venni, hogy ne halmozódjon kudarc a kudarcra.
– A gyerek után vágyakozó pároknál gyakran jelentkezik a lelkiismeret-furdalás is amiatt, hogy a hozzájuk közel állók baba-hírének nem tudnak örülni. Milyen tanácsot tudnál adni nekik?
– Az érzéseinket nem tudjuk és nem is kell meghazudtolni. Azért nem kell rosszul éreznie senkinek magát, mert érez valamit, erre ugyanis nincs befolyásunk. Ilyen helyzetekben azzal tudunk a legtöbbet tenni magunkért, ha ezeket az érzéseket be tudjuk fogadni.
Az, ha a másik pár baba-híre szomorúságot vagy csalódást kelt azokban, akiknek küzdelmes az út a gyermekáldásig, nem azt jelenti, hogy ők rossz emberek,
csupán azt, hogy nagyon vágynak saját gyerekre. Azt nem tudatosítja nagyon sok ember, hogy az érzelmek széles skáláján mozgunk. A csalódás és a fájdalom mellett megfér az öröm is, nem zárják ki egymást. Érezhetjük egyszerre mindkettőt, és akkor nem kell hazudnunk sem magunknak, sem a másik párnak. Sőt ha érzelmileg vagyunk annyira közel, akkor elmondhatjuk, hogy tiszta szívből örülünk annak, hogy gyerekük lesz, de ez nekünk egyben óriási fájdalom is. Ez egy hatalmas lépés lenne önmagunk irányába és jó visszajelzés a másik párnak is. Ezáltal el tudják majd dönteni, hogy miként állhatnak hozzánk, például felkérhetnek-e keresztszülőnek, vagy ránk bízhatják-e a gyereket a későbbiekben. Ha nem maszkolunk és őszinték vagyunk, a későbbi feszültség is elkerülhető a barátságokban. Ez így sokkal könnyebb lenne.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
„Mikor jön a baba?” – tabuk nélkül a késői gyermekáldásról
Vannak kérdések, amelyekről sokan úgy érzik, gond nélkül feltehetik bizonyos élethelyzetekben. Olykor nem is a kíváncsiságtól vezérelve, hanem pusztán, mert beszélgetést generálhatnak általuk, meg egyébként is… mintha csak azt kérdeznék a másiktól, hogy vagy? Manapság ilyenek a családalapítást érintő kérdések is, amelyeket úton-útfélen feltesznek a fiatal házasoknak. Gondoltunk valaha is arra, hogy talán életük legnagyobb küzdelmébe tenyerelünk bele egy-egy ilyen kérdéssel?
