Afrikában éreztem magam igazán orvosnak

A gyász, a fájdalom elől próbált elmenekülni dr. Pongrácz Mária családorvos, amikor 2009-ben úgy döntött, missziós útra megy Kongóba, gyermekeket gyógyítani. Ezután még kétszer tért vissza a fekete kontinensre – erről az időszakról, élményeiről könyvet is írt Orvos voltam Afrikában címmel.

– Tíz év telt el. Ha most Afrikára gondol, mi az első, ami eszébe jut?

– Nem fehér embernek való. Legalábbis hosszú távon nem. Az első időszak tulajdonképpen arról szólt, hogy hozzá kellett szokni az éghajlathoz, az emberekhez, a körülményekhez, a munka üteméhez, a betegekhez. Minden más volt ott. Leginkább az a szegénység és „szerencsétlen állapot” viselt meg, amiben éltek. Számomra az első találkozás igazi sokk volt. Második és harmadik alkalommal (2010-ben és ’11-ben) már tudtam, mi vár rám. Mindig megviselt az ottlét. Itthon gyakran bevillantak a képek, a különböző esetek, a gyerekek állapota, kiszolgáltatottsága, véletlenszerű élete. Fájdalmas volt. Aztán természetesen én is beilleszkedtem, a munkára koncentráltam, és egyre inkább erősödött bennem a segítő akarat. A végén már úgy éreztem, hogy „Na igen, ez most már valami”. Sokkal inkább orvosnak éreztem ott magam. (…)

Pongrácz Mária a hatvanas évek elején szüleivel költözött Kovásznáról Marosvásárhelyre, ahol általános orvosként szerzett diplomát. Vásárhelyen gyakornokoskodott, onnan Moldvába helyezték ki. Versenyvizsgák által, lépésről lépésre közelebb került családjához, és 1980-tól Marosvásárhelyen mint általános orvos dolgozott. 1998 után gyakornokoskodott Svájcban és Angliában is. Dr. Pongrácz Antallal egy közös gyermekük, Mátyás született. A 2008-ban bekövetkezett családi tragédia után – elvesztette férjét – arra az elhatározásra jutott, hogy önkéntes orvosi munkát vállal. Így indult el Afrikába. 2010-ben, főorvosként ment nyugdíjba.

– Nem titok: egy óriási veszteség, a férje halála után döntött úgy, hogy elindul Afrikába önkéntesnek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Az akkori helyzet sokkszerűen hatott rám, és olyan mélységnek éreztem, amiből nincs kiút. És mondhatnám, hogy véletlen volt – bár véletlen vagy van, vagy nincs –, de jött a lehetőség, hogy elmehetnék Afrikába gyerekeket gyógyítani. Azt akartam, hogy olyan emberek között legyek, azoknak nyújtsak segítséget, akiknek talán a bajuk, a lelkiállapotuk még súlyosabb, mint az enyém. Amíg ott voltam, teljesen beszippantott az ottani helyzet. A feladatok kiszakítottak a saját problémámból. Nem oldotta fel a gyászomat, nem törölte ki az érzéseimet, de segített az a gondolat, hogy jót cselekedtem, tettem valamit másokért, olyanokért, akik szintén nehéz helyzetben vannak.

– A gyászmunka még hosszú ideig tartott?

Hirdetés

– Igen… Leginkább az a furcsa, hogy vége van. Hogy ez végleges. Ezt nehezen tudom elfogadni.

Az orvosnő és családja

– Vágyott, vágyna vissza Afrikába? Lett volna még dolga ott?

– Dolgom rengeteg lett volna, és a visszavágyás is megvan, de ehhez már nincs elég erőm. Nagyon nehéz az ottani létezés, megviseli az embert. Elsősorban a légkör, hiszen nagyon meleg van, magas a páratartalom is. Emlékszem, hogy szabad levegőn letusoltunk, és míg megtörülköztünk, már le is izzadtunk. Az alvás, vagyis a nem alvás is megviselt, hiszen mindig zaj van, éjjel-nappal. A munka is annyira sokrétű volt, a nap 24 órájában történt valami, folyton figyelni kellett, és én eléggé felfokozott idegrendszerű nő vagyok, szóval felpörgetem magam, így állandó nyugtalanság volt bennem. A második missziót például nem is tudtam végigcsinálni, a kilenc hónapból csak négyet töltöttem Közép-Afrikában. A teljesítetlen feladat miatt kellett visszamennem harmadjára is. (…)

A fotók dr. Pongrácz Mária tulajdonát képezik.

A teljes interjút a Nőileg magazin 2020. februári lapszámában találják. Keressék az újságárusoknál.