ARCHÍV Afrikában éreztem magam igazán orvosnak

A gyász, a fájdalom elől próbált elmenekülni dr. Pongrácz Mária családorvos, amikor 2009-ben úgy döntött, missziós útra megy Kongóba, gyermekeket gyógyítani. Ezután még kétszer tért vissza a fekete kontinensre – erről az időszakról, élményeiről könyvet is írt Orvos voltam Afrikában címmel. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)
Hirdetés

– Tíz év telt el. Ha most Afrikára gondol, mi az első, ami eszébe jut?

– Nem fehér embernek való. Legalábbis hosszú távon nem. Az első időszak tulajdonképpen arról szólt, hogy hozzá kellett szokni az éghajlathoz, az emberekhez, a körülményekhez, a munka üteméhez, a betegekhez. Minden más volt ott. Leginkább az a szegénység és „szerencsétlen állapot” viselt meg, amiben éltek. Számomra az első találkozás igazi sokk volt.

Második és harmadik alkalommal (2010-ben és ’11-ben) már tudtam, mi vár rám. Mindig megviselt az ottlét. Itthon gyakran bevillantak a képek, a különböző esetek, a gyerekek állapota, kiszolgáltatottsága, véletlenszerű élete. Fájdalmas volt. Aztán természetesen én is beilleszkedtem, a munkára koncentráltam, és egyre inkább erősödött bennem a segítő akarat.

A végén már úgy éreztem, hogy „Na igen, ez most már valami”.

Sokkal inkább orvosnak éreztem ott magam.

– Igazán?

– Igen, mert ott úgy éreztem, szükség van rám, hogy az a sok gyerek rám van utalva, és bármilyen kis javulás az állapotukban óriási öröm és haszon számukra. Ezenkívül olyan dolgokkal szembesültem, amelyek próbára tettek. Rögtönözni kellett, kreatívnak lenni, tele intuíciókkal, ösztönre hallgatni, hogy egy adott helyzetben mi a legjobb lépés. Úgy éreztem, mintha végzős diák lennék, csak minden ismeretről le kellett a port törölni. Amit addig tanultam az egyetemen, vagy tapasztaltam a praxisomban, mindent alkalmazni tudtam. Ezáltal éreztem igazán, hogy hasznos vagyok. Ez

fantasztikus érzés volt. Jó volna, ha minden orvos átélhetne ilyent.

Afrikában ugyanakkor bármilyen kis tett, szó vagy akár egy simogatás is sokat jelentett, főleg a gyerekeknek… Sokan jöttek ijedt tekintettel, édesanyjuk szoknyája mögé bújva, aztán később már mosolyogtak rám.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy ha két-három ember megváltoztatja a viselkedését látva azt, ahogyan ön bánt a gyerekekkel, akkor már megérte.

– Ezt határozottan állítom most is. A gyerekeknek sokat jelentett, hogy szelídebben, egy kicsit melegebben, derűsebben közeledett hozzájuk egy ember. Azt éreztem, mintha akkor hajlandó lett volna azt a nyomort, amiben él, elfelejteni – ha csak egy-két percre vagy órára is.

– Mi a legfájóbb és mi a legkedvesebb emléke az önkénteséveiből?

– Amikor az első szülésnél bábáskodtam, kint a természetben, akkor egy kicsit megráztam magam, hogy húha. Felemelő és ugyanakkor rémisztő volt. Egyszer egy másfél kilogrammos baba jött a világra, és nem tudtuk addig elengedni a fektetőből, amíg a két kilogrammot el nem érte.

Pongrácz Mária a hatvanas évek elején szüleivel költözött Kovásznáról Marosvásárhelyre, ahol általános orvosként szerzett diplomát. Vásárhelyen gyakornokoskodott, onnan Moldvába helyezték ki. Versenyvizsgák által, lépésről lépésre közelebb került családjához, és 1980-tól Marosvásárhelyen mint általános orvos dolgozott. 1998 után gyakornokoskodott Svájcban és Angliában is. Dr. Pongrácz Antallal egy közös gyermekük, Mátyás született. A 2008-ban bekövetkezett családi tragédia után – elvesztette férjét – arra az elhatározásra jutott, hogy önkéntes orvosi munkát vállal. Így indult el Afrikába. 2010-ben, főorvosként ment nyugdíjba.

Az anyukája viszont nem akart maradni, félt, hogy otthon már nem lesz helye. Végül sikerült meggyőznünk, hogy maradjon, és miután távozott, egy hónap múlva visszajött és bemutatta, milyen szépen fejlődött a kicsije. Ezek a nagyon nagy örömök elégtételként szolgáltak. Ám ott vannak azok az esetek is, amikor a beteget nem lehetett megmenteni az ottani lehetőségek mellett. Amikor merevgörcsben levő újszülöttet elvesztettünk és sok más hasonló. Főleg a gyerekekért harcoltam. Megpróbáltam mindent megtenni, és amikor nem sikerült, az megviselt nagyon. Az egyik legnagyobb rácsodálkozásom az volt, hogy nem mutatják ki az érzelmeiket. Talán ilyen a kultúra, nem tudom. Biztosan megélik, de nem látni rajtuk semmit.

– Nem titok: egy óriási veszteség, a férje halála után döntött úgy, hogy elindul Afrikába önkéntesnek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Az akkori helyzet sokkszerűen hatott rám, és olyan mélységnek éreztem, amiből nincs kiút. És mondhatnám, hogy véletlen volt – bár véletlen vagy van, vagy nincs –, de jött a lehetőség, hogy elmehetnék Afrikába gyerekeket gyógyítani.

Azt akartam, hogy olyan emberek között legyek, azoknak nyújtsak segítséget, akiknek talán a bajuk, a lelkiállapotuk még súlyosabb, mint az enyém. Amíg ott voltam, teljesen beszippantott az ottani helyzet. A feladatok kiszakítottak a saját problémámból. Nem oldotta fel a gyászomat, nem törölte ki az érzéseimet, de segített az a gondolat, hogy jót cselekedtem, tettem valamit másokért, olyanokért, akik szintén nehéz helyzetben vannak.

– A gyászmunka még hosszú ideig tartott?

– Igen… Leginkább az a furcsa, hogy vége van. Hogy ez végleges. Ezt nehezen tudom elfogadni.

– Ott van viszont most új családtagként az unokája.

– Ő az ellenpólusa a rossz és negatív gyászos érzésnek. Felfokozott örömérzés az unokával lenni. Különleges a kapcsolatunk, nagyon jól megértjük egymást, és mondhatom, hogy ez most az életemnek a legnagyobb öröme.

– Miben változtatta meg a vesztesége, és miben a bátorsága, az afrikai útja?

– Empatikusabbá váltam, egy éles, felfokozott odafigyelés alakult ki bennem az ottlétem során. Azóta jobban tudok elemezni, ok-okozati összefüggéseket találni, és megváltozott az értékrendszerem, hogy mi a fontos, és mi nem. Pici, lényegtelen dolgokkal már rég nem foglalkozom, olyanokkal, amelyeken nincs értelme bosszankodni.

Hosszú volt a gyász

Emellett viszont egy kicsit magamba zárkóztam, visszavonultam a társasági élettől. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de ez lett a hatása. Amikor visszatértem afrikai útjaimról, sokat meséltem a pácienseimnek az ottani helyzetről. Amikor kisebb vagy számomra jelentéktelennek tűnő dolgokkal fordultak hozzám, akkor elgondoltam: „Jaj, hát ez mi? Ez semmi!” Szóval az emberben megfogalmazódik, hogy mennyien vannak, és milyen nehéz helyzetben, és nincs segítségük, akkor mi miért nyavalygunk egy kis semmiségért. Van ennél rosszabb, sokkal rosszabb is.

– Vágyott, vágyna vissza Afrikába? Lett volna még dolga ott?

– Dolgom rengeteg lett volna, és a visszavágyás is megvan, de ehhez már nincs elég erőm. Nagyon nehéz az ottani létezés, megviseli az embert. Elsősorban a légkör, hiszen nagyon meleg van, magas a páratartalom is. Emlékszem, hogy szabad levegőn letusoltunk, és míg megtörülköztünk, már le is izzadtunk. Az alvás, vagyis a nem alvás is megviselt, hiszen mindig zaj van, éjjel-nappal. A munka is annyira sokrétű volt, a nap 24 órájában történt valami, folyton figyelni kellett, és én eléggé felfokozott idegrendszerű nő vagyok, szóval felpörgetem magam, így állandó nyugtalanság volt bennem. A második missziót például nem is tudtam végigcsinálni, a kilenc hónapból csak négyet töltöttem Közép-Afrikában. A teljesítetlen feladat miatt kellett visszamennem harmadjára is.

– Mit gondol, büszke lenne a férje önre?

– Nem hiszem, hogy elengedett volna (mosolyog). De azt hiszem, büszke lett volna rám. Ő tudta, hogy teljes odaadással és lélekkel végzem a munkámat. Ezt nem öndicséretnek szánom, de tudta ő, hogy ha felhívnak engem este 11 órakor, akkor is felveszem a telefont, és próbálok segíteni, tanácsot adni. Tudta, hogy komolyan veszem a feladataimat.

A fotók dr. Pongrácz Mária tulajdonát képezik.

Friss lapszámunkat alább kérheted:

Hirdetés