Oltári férfiak Ezt egy életen át kell játszani – papnevelés Erdélyben

Vannak hivatások, amelyeket az átlagosnál sokkal nagyobb megfontolással és általában egy egész életre választ az ember. Ilyen élethivatás a papság is, amelyre a felkészülés is nagyban eltér a megszokott képzésektől. Dr. András Istvánnal, a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet rektorával beszélgettünk a papnevelés jelenéről, annak örömeiről és kihívásairól.

– A kívülállókban él egy kíváncsiság, ami a papnevelést illeti. Gyakran még olyanokban is, akik egyébként nem vallásosak, nem gyakorló keresztények. Szerinted mi az oka ennek az érdeklődésnek?

– A kíváncsiság emberi tulajdonságaink legalapvetőbbike. Normális, hogy amit nem ismerünk, azt fürkésszük, és ha még valami köze van a természetfelettihez, akkor rögtön homályba burkoljuk, misztikussá tesszük, azt gondoljuk, hogy csak a kiválasztottak férhetnek hozzá. A transzcendens kíváncsivá tesz, mert titokként jelenik meg, és az ember érzi, hogy a feltörése fájdalommal jár, ezért inkább csak csodálja. Ezt érzem, amikor emberekkel beszélgetek a papneveldéről. Nemrég nagyot kacagtam, amikor egyik barátom a kislányának el akarta mondani, hogy én ki is vagyok a szemináriumban, és egy igazán okos hasonlattal élt: „A pap bácsi olyan, mint Albus Dumbledore a Harry Potterben” (a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója – szerk. megj.).

– Mi zajlik tulajdonképpen a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet több száz éves falai között? 

A papságra készülők nem varázslók, nem szentek, hanem törekvő emberek, akik érzik, hogy Isten meghívta őket a szolgálatára, amire pedig fel kell készülni. Na, ez a készülés folyik a szemináriumban. Gyulafehérváron az ódon falak között 1753 óta működik a papképzés, mindig keresve a választ az aktuális kihívásokra, és arra törekedve, hogy felkészült, Isten- és emberszerető papok kerüljenek ki innen. Itt sem állt meg az idő, csak nem szalad annyira, úgyhogy később fárad el. Gyulafehérváron most lényegében két intézet működik. Egyrészt itt van a szeminárium, melynek elöljárója a rektor, akinek két közvetlen segítőtársa van: a vicerektor, aki dr. Diósi Dávid atya és a spirituális, aki dr. Kiss Endre atya. 

Papszentelés a gyulafehérvári székesegyházban 2018-ban

Emellett a kispapok a BBTE diákjai is, tehát egyetemistaként igyekeznek megszerezni a megfelelő diplomákat, amelyek a papsághoz szükségesek. Az egyetemi ügyeket a tanulmányi igazgató vezeti, aki dr. Oláh Zoltán atya. Az elöljárók pedig egyben tanárok is. 

– Hogyan telnek a papságra készülő fiatalemberek mindennapjai?

A napirend több nap is változik, és bár próbáltuk változatossá tenni, mégis követ egyfajta rendet. Általában reggel hat vagy fél hétkor van az ébresztő, majd a reggeli lelki program következik: elmélkedés, reggeli ima vagy szentségimádás, szentmise. Ezt követi a reggeli és egy óráig órahallgatás (kurzusok). Ebéd után van másfél óra szabadidő és három órától egy félórás szusszanással hétig tanulás folyik (szilencium). Héttől vacsora, majd fél kilenckor esti ima, amikor a lelkiatya tart kisebb beszédeket. Majd tíz órakor villanyoltás. Szerdán van az osztálynap, amit az egyes évfolyamok saját maguk szerveznek meg (az előadásokon kívül). Ennek a napnak az a célja, hogy az évfolyamokat minél jobban összehozzuk, hiszen papként ők lesznek egymás segítői. A szombati nap kirándulásra és rehabilitációra ad lehetőséget. Aznap a vacsorát egy-egy évfolyam készíti elő mindenkinek. Ez nem vacsoracsata, hanem a cél, hogy érezzék: nem olyan egyértelmű, hogy mindennap étel kerül az asztalra. Vasárnap pedig igyekszünk megszentelni az Úr napját: délelőtt tíz órakor szentmise a székesegyházban, majd szabad program, és este hatkor ünnepi zsolozsma (papok, szerzetesek közösségi imája – szerk. megj.) szintén a székesegyházban. A lelki programok rendkívül fontosak, mert ha egy pap itt nem tanulja meg, hogy az Istenre szánt idő erőforrás, akkor kint nehezen tud hiteles pap lenni.   

– Jelenleg hányan tanulnak itt az egyes évfolyamokon?

Az idei tanévet 44 kispap kezdte meg, ebből 8 gyakorlati éven volt plébániákon vagy karitatív intézményekben. A többiek pedig itt bent a szemináriumban: elsőtől hatodévig. A járványhelyzet miatt nem tudtunk mindenkit visszahívni, ezért az a megmentő ötletünk támadt, hogy hozzunk létre „kinti szemináriumokat”. Plébániákat vontunk be a papnevelésbe, ahol a plébánosok vendégként befogadták a kispapokat, és készítették a papságra. Az oktatás meg online folyt. Hálás vagyok ezeknek a plébánosoknak és közösségeknek a segítségükért. Érdekes tapasztalat volt, a legtöbben jól élték meg, és lehet, hogy a jövőben el kellene gondolkozzunk az ilyen megoldásokon. 

A szemináriumban négy egyházmegye kispapjai tanulnak. A gyulafehérvári egyházmegyések mellett ide küldi kispapjait a Szatmári-, Nagyváradi- és Temesvári Egyházmegye is. Persze erre a történelem kényszerített rá bennünket, mert régebb minden egyházmegyének volt saját szemináriuma. Jelenleg Magyarország határain kívül ez az egyetlen magyar ajkú katolikus papnevelde. Az országban még van egy római katolikus szeminárium Jászvásáron, ahol román nyelven folyik az oktatás. Hála Istennek nagyon jó kapcsolatunk van velük is, sok mindenben tudunk együtt tervezni.    

– Hallani lehet sokfelől, hogy csökkenőben van a papságra jelentkezők száma. Te hogy látod, van-e létjogosultsága ennek a vészjóslatnak? 

Ha a szemináriumban lévők számát nézzük, akkor ez a csökkenés valóban eléggé drasztikus. Például nyolc éve, amikor idekerültem, hatvanegynéhány kispap volt, míg ma hússzal kevesebb. Hogyha még jobban visszanézünk az időben, akkor még szembetűnőbb a változás. Régebben egy évfolyamon voltak annyian, mint most az egész szemináriumban. Ennek sok oka lehet, most csak néhányat említek, ami szerintem fontos. Egész Erdély népe fogy, egyre kevesebben vagyunk.

A modern fogyasztói társadalom kiveszi a talajt a család lába alól, és ha a családban a gyerek nem hall Istenről, akkor nehezen fogja életét Neki szentelni.

Sokan vádolnak bennünket, hogy nem reklámozzuk eléggé a szemináriumot, és nem akarják elfogadni, hogy itt valami több van, ez nem csak egyetem, ide nem lehet toborozni embereket. A hivatást Isten adja, de ezt segíteni kell, és itt van nagy szerepe a plébánosnak, a hitoktatónak, de minden hívő embernek, hogy ha látják valakiben az isteni hívást, akkor azt segítsék. Idén először hívtuk össze a katolikus iskolák lelki vezetőit és létrehoztuk a pre-szeminárium csoportot, aminek az lenne a feladata, hogy felfigyeljen arra, ha valaki pap akar lenni, és ébren tartsa benne ezt a lángot. 

Hirdetés

– Belülről látva ezt a rendszert, a kispapok vívódásait, dilemmáit, mit gondolsz, mivel magyarázható, hogy csökken bennük az a fajta vállalkozókedv, hogy igent mondjanak Isten hívására?

A mai ember nem szeret elköteleződni, mosolyog, csodálkozik, hogy de vagány, el is indul a vonzó felé, de csak egy pontig, aztán

amikor komolyra fordul a szó, akkor megtorpan, mert fél. Azt gondolja „Uram Isten, ezt egy életen keresztül nem tudom végezni”. És inkább elkezd valami mást, amit megint egy darabig csinálhat.

Ez alól a kispapok sem kivételek. A mai társadalom rájuk is hat. Ma mindenki fogyasztani akar, azonnal kell az új, mert jobbat ígér, és amikor kiderül, hogy nem jobb, akkor kidobjuk. Ez van a családokban is, észre sem veszik, de ott is fogyasztani akarnak. 

Egy másik ok, amiért meggondolja valaki magát, hogy szerelmes lesz, és inkább a lányt választja. Amikor kispap voltam, nagyon sok barátom ezért hagyta el a szemináriumot. Évek kellett elteljenek, hogy megértsem: Isten nem azt várja tőlünk, hogy boldogtalanul leéljünk egy életet, és esetleg üdvözüljünk, hanem azt, hogy a földi életben boldogok legyünk, és úgy üdvözüljünk. Azt gondolom, sokkal könnyebb azzal a tudattal élni, hogy megpróbáltam, és kiderült, Isten nem erre hívott, mint azzal, hogy talán pap kellett volna legyek, de nem volt merszem megpróbálni. 

– Ha visszagondolsz, te hogy ismerted fel Isten hívó szavát, illetve hogyan teltek számodra a szemináriumi évek?

Az én életemben a meghívás nem valami eget-földet rázó nagy esemény vagy látomás volt.

Én egyszerűen jól éreztem magam Isten közelében, és ahol az ember jól érzi magát, ott van az ő élete. Ebből arra következtettem, hogy nekem az Isten mellett van a helyem,

és jelentkeztem a szemináriumba. A szeminárium a második otthonommá vált. Szerettem Gyulafehérváron lenni, itthon éreztem magam. Ebben persze szerepe volt a tanároknak, elöljáróknak, de a kispaptársaknak is, sőt az otthoni plébánosaimnak is. Külön említeném az itt kötött barátságokat, de azt is, hogy szülőfalumból, Ditróból akkor többen voltunk kispapok, és egymást segítettük, bátorítottuk, ezt tesszük ma is papként. Nagyon hálás vagyok értük, ezek az emberek megerősítenek engem. 

Dr. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek diakónussá szenteli Bőjte Csongort 2021 májusában

Szerettem kispap lenni, mert tudtam, hogy az Ő szolgálatára készülök. És ebbe belefértek a kudarcok, mert tudtam, hogy Ő tudja, mi válik a javamra. Most is azt mondogatom Neki: „Uram Te ismersz engem, Te hívtál ide, Te akartad, hogy ezt végezzem. Tudom, hogy erőt is adsz hozzá.”  

 – Ezekben a napokban zajlik minden egyházmegyében a papszentelés. Idén hány személyt szentelnek pappá, illetve rektorként te milyen útravalót tennél képzeletbeli tarisznyájukba?

Az idei tanév végén öt kispapot (diakónust) szentelnek pappá. Négyet a Gyulafehérvári Egyházmegye részére és egyet a Szatmári Egyházmegye részére. Útravalóul pedig azt teszem a tarisznyájukba, hogy legyenek Istenre és emberre figyelő papok, hogy minél több embernek vigaszai tudjanak lenni, sokakat vezessenek el az üdvösségre, de közben ne felejtsék el saját üdvösségük munkálását sem.     

– Szerinted milyen kell legyen a XXI. század papja?

Alázatos és az imádság embere.

Fotó: Nagy Emil