Az eredettörténet többnyire arról szól, hogy a földesúr kiküldött néhány szolgálatában lévő családot, hogy hódítsák meg a vadont, legeltessék a marhát, vágják a fát, őrizzék a birtokot. Ha a történet sikerrel járt, akkor a család megörökölhette a házat. A sikeres nemzedéket azonban nem mindig követte egy ugyancsak sikeres nemzedék. Volt, aki alig várta, hogy megszabaduljon a láztól, s beköltözhessen a faluba.
A hegyben született asszony nem ilyen volt.
Őt a szerelem, ez a behatárolhatatlan érzés késztette arra, hogy beköltözzön a faluba.
Valójában nem lehet költözésről beszélni, hisz bútora nem volt, a férje készített nekik egy ágyat, edényei sem voltak, de úgyis az anyósa konyháján osztoztak, a ruhákat illetően pedig volt egy hétköznapi és egy ünnepi viselete. Ahogy körülnézett a szülői házban, látta, hogy onnan elvinni semmit sem lehet, mert csak a legszükségesebbek vannak. Édesanyja korán meghalt, az apja nem nősült újra, a testvérei fiatalabbak voltak nála. Mégis volt egy dolog, amit magával vitt. A tekenyőt, a kőrisfából faragottat.
Alig volt tizenöt éves, mikor egy áprilisi éjszaka éktelen kutyacsaholásra ébredtek. Egy ismeretlen ember zörgetett az ajtón, láthatólag meg volt ijedve, és alig tudta elhabogni, hogy segítséget keres, éppen elszerződtek a lázra pásztorkodásra, s egy kicsivel hamarabb jöttek, mert a felesége várandós. De most szül. Kinn van, nem messze a háztól, de tovább már nem tudott jönni, az Isten szerelmére segítsenek rajta. Az apja felöltözött, elővette a csűrből azt a két fenyőfa rudat, melyet egy erős lópokróc tartott össze, majd követte a férfit. Hamarosan a vajúdó asszonnyal tértek meg, aki izzadt, reszketett, kiáltott, jajgatott, fújtatott. Az apja azt mondta:
– A tüzet meggyújtom. Te segíts neki szülni!
Tizenöt évesen nem sokat tudott az asszonyok szüléséről. Segédkezett csikó születésénél, a juhok és kecskék ellésénél, a kocát is látta elleni, de asszonyt még nem látott szülni.
– Mit csináljak? – nézett kérdőn a vajúdó asszonyra. Az pedig elmondta neki, hogy mit csináljon. A második gyermekét szülte, az elsőt az anyjánál hagyta.
– Hozz hideg és meleg vizet! Rongyokat, ha nincs lepedő. És maradj velem!
Hideg vízzel teletöltötte a cin lavórt, azt amelyikben mosni és tisztálkodni szoktak. De mibe töltse a meleg vizet? Jobb híján a dagasztó tekenyőt hozta elé, s míg forrt a víz, hallgatta a vajúdó asszony jajgatásait.
– Mondta anyám, hogy maradjak otthon. De nem akartam egyedül hagyni a férjemet. Egyedül a lázon egész nyáron. Elkóborol, máshová kajtat. Jaj, bár maradtam volna otthon.
Végighallgatta az asszony egész élettörténetét, a felnövekvéstől a férjhezmenetelig. Hallgatta a számára még homályos felnőttes beszédet házasságról, hűségről, megélhetésről.
A kőrisfa tekenyőt magával vitte a faluba, az anyósa házába, mert az mindig arra emlékeztette, hogy az életben semmitől sem kell félni, megijedni, csak a bűntől. Minden mást úgy kell elfogadni, ahogy van.
A szülés, a születés, a sírás, a vajúdás, a szoptatás, a gyermekfürdetés, a dagasztás, a kenyérsütés, a szeretkezés, és a holtig tartó hűség nehéz, de természetes dolgok. Még a meghalás is.
Nem kell tőlük megijedni, és nem kell rajtuk sokat elmélkedni, csak csinálni kell.
A hegyből jött asszony, a bátor, így hívták őt a háta mögött. Ő csak azt tette, amire leginkább tanították. Hogy ne féljen. Ne féljen a sötéttől, a vihartól, a villámoktól, a farkasüvöltéstől, a bagolyhuhogástól, a szél tépte erdőtől, az ellő állattól, a szülő asszonytól, a meghalni készülőtől és a hirtelen haláltól. Ne féljen, legyen jelen, és segítsen, ha tud. Ha nem tud, fusson segítségért. Ha a szomszédságban meghalt valaki, őt hívták halottmosdatni, ha ki kellett szedni a tövist a gyermek tenyeréből, őt hívták, ha éjszaka orvost kellett hívni, ő ment. Nem kérdezett vissza és nem morfondírozott azon, hogy megéri-e vagy sem neki mindig jót tenni, még azon sem lamentált, hogy aki segítséget kér az megérdemli-e, hogy segítsenek rajta, vagy sem.
Csak ment és segített, természetesnek vette, hogy nincs mitől félnie, mert sem a születendő, sem a meghaló, sem a segítségért kiáltó, sem a világosság, sem a sötétség, nem árthat neki.
Amikor majd a lánya készült férjhez menni, mindent úgy intéztek, ahogy egy takaros, rendes családban intézni szoktak. Volt templomi esküvő, volt hozomány, volt lehetőség a fiataloknak a külön életre. A külön életben fürdőszoba és jól felszerelt konyha állt az ifjú pár rendelkezésére. Egy nap azonban így szólt a lánya:
– Édesanyám, adja nekem a kőrisfa tekenyőt!
– Minek az neked?
– Hogy én is bátor legyek!
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
