Bánffy Farkas: Nem csinálni, megcsinálni kell!

Az erdélyi főnemesi család sarja huszonévesen, Budapestről költözött a családi birtokra, a Fehér megyei Fugadra. Azóta felmenői – és más erdélyi családok – visszaszolgáltatási ügyeinek harcosa, s birtokaikat kezeli. Bánffy Farkas közösségi ember, gyakran megfordul Vásárhelyen, Kolozsváron, s rendszerint Tusványoson is. Előadást tart, restitúcióról, arisztokráciáról mesél, tánctábort szervez, műemléket ment az utókornak.

Földművelésügyi miniszter, ispán és miniszterelnök is volt felmenői között – mutatja kérésemre ősei arcképeit Bánffy Farkas, az erdélyi főnemesi család bárói ágának tagja. Ő maga Magyarországon született, de erdélyisége teljes tudatában nevelkedett, s 2007-ben költözött a Fehér megyei színromán faluba, Fugadra.

{hirdetes}

Az itt álló kastély 1812-ben épült, de valószínűleg már az 1760-as években állnia kellett itt egy korábbi épületnek. A kúriaként is emlegetett kastély a 18. század derekán, egy házasság révén került Bánffy tulajdonba. A kommunizmus évei alatt, és azt követően egészen 2002-ig, iskola működött a kastélyban, a Bánffy-család 2004-ben kapta vissza a ‘40-es évek végén államosított ingatlant. A megviselt épületet azóta konzerválták, rendbehozták a tetőt, felújították a nyílászárókat. Hozzávetőlegesen 290 hektár terület tartozik az épülethez, amit az évek során sikerült visszaszereznie a Bánffy- családnak, ám további több ezer hektárnyi területük vár visszaszolgáltatásra. Azok bevételeiből szeretnék a kastélyt használhatóvá tenni. Hasonlóan más történelmi családokhoz, a Bánffyak is évszázadokon át egyfajta támaszként szolgálták az erdélyi társadalmat az egyház, a kultúra és az oktatás területén. Farkas szerint ezt a feladatot a jövőben is kötelességük folytatni, ugyanakkor a környező közösség számára példát kell mutatniuk, hogy ügyeiket sosem szabad feladni.

2007-ben, három nappal azután költöztél ide, hogy megszerezted az egyetemi diplomádat a budapesti Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki karán. Mennyire érzed otthonodnak Fugadot?

Amikor eljössz, és látsz egy házat, amire rá van írva, hogy ezt nagyapád újította fel nagyanyáddal, akkor azt természetesen otthonodnak érzed.

Erdélyinek vallod magad?

Én erdélyi vagyok, gyermekként is tudtuk, hogy mi erdélyiek vagyunk, mind a négy nagyszülőm erdélyi. Édesapám és édesanyám már Budapesten született, de mindannyian erdélyinek valljuk magunkat. Vagy például hiába él az egyik nővérem jelenleg Hamburgban, ő is erdélyinek vallja magát. Édesapám a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának volt a közelmúltig a kommendátora, a szervezetnek az erdélyi segélyszolgálatát is ő irányítja, sokat jár emiatt is Erdélybe. Édesanyám valamivel ritkábban utazik, de évente legalább kétszer ő is jön – a csíksomlyói búcsúra májusban és a székelyudvarhelyi Ugron-kápolna búcsújára szeptemberben-, a felmenői ugyanis, köztük az édesapja, az Ugron-nagyapám, ott vannak eltemetve.

Látsz-e különbséget az erdélyi fiatalok és azok között, akikkel felnőttél?

Pesten kacagnak rajtam, amikor erdélyiesen beszélek, itt meg kacagnak rajtam, amikor pestiesen beszélek. (kacag – szerk. megj.) Valahol ott vagyok a kettő között, de nincs hatalmas különbség a két embertípus között. Vagy van, csak nem tudom pontosan, hogy mi. Néha nagyon szórakoztatóak ezek a különbségek, de az adott szituáció hozza ki őket, nem tudom megfogalmazni most. Más típusú gondjaik vannak az erdélyi embereknek. Volt, hogy néha kicsit „ufónak” éreztem magam, bár inkább a származásom miatt. De bármely társadalmi réteg tagjait jól megértem, hisz mindenikkel napi kapcsolatom van. Mindenkinek megvan a maga kommunikációs vonala, amiket elvár, én ilyen szempontból rugalmas vagyok. Volt szerencsém mindenféle társadalmi körben mozogni, de személy szerint sokkal jobban élvezem Magyarlapádon a barátokkal való miccs-sütést a kert végében, csíki sörrel, mint Bécsben a magyar bált, mert előbbi közelebb áll hozzám.

Időnként lehet olvasni a sajtóban a Bánffy- család Maros megyei területeinek visszaigénylési pereiről, illetve az azok körüli hercehurcákról. Megközelítőleg a területek hány százalékát sikerült már visszaszerezni a román államtól?

– Pár száz hektárt sikerült eddig visszaszerezni, és több tízezer van még hátra. Immáron 6-7 éve végleges döntés született arról, hogy vissza kell kapnunk 9300 hektár területet. Ezt mind a mai napig nem adta vissza a román állam, a jogerős döntés ellenére, sőt, még büszkén mondják, hogy ők védik Románia területét, mert nem tartják be a törvényt. Nem hiszem, hogy ez bárhol előfordulhatna Nyugat-Európában. Azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb Románia is elér azokhoz az erkölcsi normákhoz, hogy a tulajdonjogot tiszteletben tartják, és nem írják ezt felül bizonyos nacionalista, soviniszta érzelmek. Az, hogy Maros megyében a sokat emlegetett Bánffy-erdőket visszaszerezzük, helyi politikai és gazdasági kérdéseket vet föl. Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban, hála a Jóistennek, használt telekkönyvet, ami ugye a Kárpátokon túl nem volt jellemző, a telekkönyvi kivonatokkal egyértelműen, cáfolhatatlanul tudjuk bizonyítani, hogy mi volt a miénk. Amikor ezeket a földeket államosították, akkor szintén gondosan feljegyezték, hogy mennyi területet vettek el. Nekünk tehát érdemi bizonyítékaink vannak, politikai és gazdasági okokból azonban bürokratikus akadékoskodással hátráltatják a visszaszolgáltatást.

Nem ideg- és lélekölő éveken át folyamatosan pereskedni a román állammal?

Az én idegeimet nehéz kikészíteni. (kacag – szerk. megj.) Ezt az elején el kell dönteni. És megfelelően rugalmasan kell alkalmazkodni a mindig változó szituációkhoz. Tudj hozzáállni újra és újra, új tervekkel és új módszerekkel. Én már az elején tisztában voltam azzal, hogy mivel megyek szembe. Szerencsére nem kell a holnapi kenyér miatt aggódva csinálnom ezt, vagy nem ebből kell a villanyszámlámat kifizetnem, azt a már visszaszerzett területek jövedelme biztosítja, de ha nem volna, akkor is van mögöttem egy család, aki tudja, hogy ezt a feladatot el kell végezni, és ők támogatnának.

Hirdetés

A Kovászna megyei Dálnokon egy rendkívül igényesen felújított, 19. századi udvarház viseli a „kezed nyomát”, vagyis a helyreállítást vezetted a Közösségért Alapítvány megbízásából.

Igen, Dálnokon egy gyönyörű műemléképületet mentettek meg, és létrehozták a Barabás Miklós Kulturális Központot, ennek a kialakítását bízták rám. Fantasztikus érzés egy régi magyar műemléket eredeti állapotába visszaállítani, illetve a mai kornak megfelelő módon újjáépíteni. Nagyon szép feladatnak érzem, utólag visszatekintve rá, jó munka volt, megfelelően tudtuk kezelni a problémákat, és természetesen hasonló dolgot nagyon szívesen vállalok a jövőben is, mert úgy érzem, elég jó gyakorlati érzékem van hozzá. Ezt iskolában nem feltétlenül lehet megtanulni. Én gyerekkoromtól erdélyi kúriák fotóit láttam a szobák falán függeni – a családi történeteink is ilyen épületek falai között játszódnak, tehát bizonyos értelemben otthonról hozott tudás az, hogy miről is szól egy ilyen épület.

Az a munka befejeződött, azóta mivel telnek a napjaid?

Erdőgazdálkodom, ingatlanokat kezelek, épületeket próbálok felújítani, új funkciót keresni nekik, legelőtakarítást kell szervezni, kiadni, a gazdákkal tárgyalni. Közösségi programokat szervezünk, néptánctábort Magyarlapádon, bálokat, szervezzük a Castellum Bált és a Transylvanian Rolling Ball-t, az erdélyi vándorbált, és próbálom népszerűsíteni Erdélyt, szépségeit, s minél több embert igyekszem rávenni, hogy az erdélyi közösségért minél többet tegyen. Ezek szép mondatoknak hangzanak, de én komolyan is gondolom.

Amellett, hogy az itteni közösséget kötelességednek tartod a magad eszközeivel segíteni, a helyi közösségi életet szervezni, mit szeretnél elérni?

Mindent vissza akarok szerezni. Mindent vissza! (ezen mindketten akaratlanul elnevetjük magunkat – szerk.megj.) Részeredménnyel nem érem be. Nem csinálni kell, megcsinálni. Volt idő, amikor az egész Bánffy-birtok egyben volt, és ezt igazgatták az őseim. Aztán voltak, akiktől mindezt elvették, azt megélni borzasztó lehetett. Nekem viszont az a szerep jutott, hogy én mindent visszaszerezhetek. Na, ez sem lesz könnyű. Egyszer csak véget ér a jogi procedúra, és egészen másfajta feladatokkal találjuk majd szembe magunkat. Erre is készülni kell. De ha valami hasznos dolgon munkálkodsz, akkor este lefekszel, és jó érzéssel alszol el.

Azt hallottam, hogy Kolozsváron például gyakran körüludvarolnak a nők. Ez igaz? Ha igen, hogyan fogadod ezt?

Én ezt soha nem vettem észre. (kacagszerk.megj.) Bár most, hogy mondod, talán van benne valami. Persze, 33 éves vagyok, és facér. De szerintem a kíváncsiság nem annyira felém, mint inkább a családom, a származásom felé irányul. Persze olyanok is voltak és vannak, akiket meg mindez zavar. 

Nagycsaládból származol, heten vagytok testvérek, és az egyik nagymamádnak 48 dédunokája van. Tervezed folytatni a nagycsaládos hagyományt? 

Mindig is fekete bárány voltam, a családban is, de igen, előbb-utóbb meg fogok házasodni, amint megtaláltam a megfelelő célszemélyt.

Soha nem bántad meg, hogy Erdélybe, s annak is egy eldugott zugába költöztél?

Soha. Életem legjobb döntése volt. És itt is szeretnék maradni, élhető és nagyon szerethető hely. Aztán, ha a leendő feleségem majd azt fogja kérni, hogy lakjunk Budapesten vagy Kolozsváron, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy megbeszéljük, és Budapesten vagy Kolozsváron fogunk lakni. Egyelőre úgy érzem, jól bírnám a kétlakiságot is, persze valójában még nem tudhatom, milyen lesz egy család szempontjait figyelembe venni.