Bedőlni a kanyarban

Nem volt más választásom. Meg kellett tanulnom túlélni. Valahogy gyanúsan sokszor találtak meg olyan helyzetek, amelyekben bebizonyíthattam, hogy képes vagyok rá. És amikor túléltem, akkor a csend tisztaságában elfogott a türelmetlenség és a pánik. Most minden egyszerű lesz? Le kell vennem az én páncéloslovag-jelmezem, és tréningnadrágban révedezhetek a melengető napsütésben?

Sokszor tették fel nekem azt a kérdést, hogy honnan van ez a néha kiapadhatatlan, néha kirobbanó erejű energia bennem. Hogy mi ez a nyugtalanság, amely néha rácsodálkozó kíváncsiságként jelenik meg, és néha hajszolt vaddá tesz, amíg a szükség megállásra nem kényszerít. De csak sétányi illúzió ez a pihenő, aztán újabb kihívást keresek, amivel bizonyíthatom, hogy életrevaló vagyok. Hogy megérdemelten van helyem itt.

Én is azok közé tartozom, akik egy ellentét-párból születtek. Apukám sok gyereket akart, anyukámnak az egy is elég volt. Ez lett a nővérem. Aztán eltelt hat év, és igazán a testvéri vágy hívott le engem. Valószínűleg ő már akkor sejtette, hogy egy nem működő házasság terhes légkörében könnyebb lesz túlélni, ha ketten tesszük. Mert hát elválni akkor és abban a váradi, kispolgári miliőben szégyenteljes tett lett volna, ami mindenkit megpecsétel. Így hát maradt a hétköznapi szeretetlenség és megalázkodás.

Hát így jöttem, majdnem öt kilóval egy Pöttöm Panna anyukának. A közösen kivajúdott holnapok sem lettek könnyebbek. Szembesültünk egymással. Folyamatosan próbáltam kieszközölni azt a figyelmet, amelyet pont ezért egyre nehezebben tudtak megadni.

Hirdetés

Sok lettem, mértéktelen és álomvilágokat szövő. És féltek tőlem. A „már megint mit csináltál?!” mondat egyre többször és egyre ismerősebben csengett. És közben éltanuló lettem, és iskolai úttörő parancsnok és sorolhatnám, de fölösleges. Hajszoltam azt a ki nem mondott, egy mondatot: „Büszke vagyok Rád, kicsim!” Lett kedvenc magányos búvóhelyem, kedvenc fám, kedvenc hidam, kedvenc vasúti töltésem és kedvenc mesém. A bíborszínű virág, ahol a szörnyeteg megszelídül, emberré szépül, mert a szeretet varázsolni tud. Az én szeretetem.

Ma már nem fogja elolvasni ezeket a szavakat. Elment. Lélekben magányosan, fóbiák és félelmek közé zártan. Nem tudtam segíteni neked, Anya, nem tudtalak megmenteni magadtól. De tudod mit, Anya? Te megtanítottál megmenteni magamat, a túlélés stratégiai arzenálját sajátítottam el a mindennapjainkban. És akármi történik is, akármilyen éles az a kanyar, megtanultam bedőlni. Képzeld, Anya, néha már kapaszkodók nélkül is sikerül!

Kiemelt kép: Shutterstock