GRÓF BICIKLIN Bethlen Anikó, a „marosvásárhelyi magyar grófnő”

Sok minden révén beírta magát Marosvásárhely életébe, történelmébe. Körülötte, akit a gyerekbénulás a Klastrom utcai házban letöltendő mozdulatlan életre ítélt, csupa segítségre szoruló, beteg, részben fogyatékos ember forgott. Sok baja miatt mások életét szokta a magáévá tenni, mondogatta, minden keresztje ellenére sem volt hajlandó távolról szemlélni a nyüzsgő világot.

Lakásában hasonló sorsú emberek látták el a különböző teendőket, a Bethlen Alapítvány többek között könyvkötészetet indított a rokkantak foglalkoztatására, közreműködött az egyházi adományként érkező tolókocsik, mankók százainak célba juttatásában. Nyelvtudását nemcsak oktatásra használta,

idegen nyelvű levelezést is folytatott mások megsegítésére – miközben százak tanultak tőle angolul, németül, franciául. És folyamatosan érkeztek a segélykérő levelek, románok is fordultak hozzá, akadt, aki csak így címezte meg levelét: Contesa maghiară din Târgu Mureș (A marosvásárhelyi magyar grófnő). 

És a levelek csodák csodájára célba értek. 

Otthona valóságos gyűjtemény volt, a falakat réztálak és domborművek borították. Kedvencei a mozsarak voltak, közöttük egy igazi különlegesség: Árva Bethlen Kata mozsara.

„1979-ben egy este négy Fogaras környéki cigány jelentkezett, mutatnák valamit, mondták, ami biztosan érdekel. Jókora mozsár volt, Bethlen Kata 1758 felirattal, és mivel 1759-ben halt meg, halála előtt egy évvel önthették. Nagyon kapacitáltak, hogy vegyem meg, mert ez egy »nagy úri valakié volt«. Négyezer lejt kértek érte – akkoriban nagyon jó havi fizetésnek megfelelő összeget –, de nekem csak 900 lejem volt kézügyben. Alkudozni kezdtem velük, hogy a mozsár kicsit repedt, nekem nem ér többet 900 lejnél. Erősen gondolkodtak, de aztán ideadták annyiért.”

Állandó tartózkodási helyén, az ágyban és annak környékén leírhatatlan volt a zsúfoltság, az önálló helyváltoztatásra képtelen, de kezeivel is igencsak korlátozott tevékenységre képes ember igyekszik minden fontos dolgot a keze ügyében tartani. Könyvoszlopok, újságcsomagok bástyázták körül, telefonok csöngtek mellette. 

Mivel mindig rengeteg dolga volt, Anikó néninek olvasni is többnyire csak éjszaka jutott ideje, a legérdekesebbnek ígérkező cikkeket ki is vágta, mert nem mindig volt ideje azonnal elolvasni. 

A kaput és a ház bejáratát kamera pásztázta, így Anikó néni bentről is láthatta, ki csönget be, mi zajlik a porta előtt, kit ugatnak meg a kutyák. Utóbbiak különösen a gyengéinek számítottak, anyásan zsörtölődő szeretettel becézgette a jelenlévőket, párás szemmel idézte fel az eltávozott elődök emlékét.

Hirdetés

 

Gróf Bethlen Anikót fél évvel ezelőtt kísértük utolsó útjára. Utolsó tiszta napjaiig a közéletre, a világ magyarságának sorsára érzékenyen reagáló emberként élte az életét. Néha beszéltünk, előfordult, hogy telefonon érdeklődött valamilyen, számára – sok esetben számomra is… – nehezen értelmezhető aktuális kérdésről. Az emberek többségét lakásukba záró járványhónapok alatt többször is gondoltam rá, hogy megkérdezzem, hogyan viseli a bezártságot. Nem tettem, és immár örökre adós maradok vele, pedig biztosan lett volna a helyzet akasztófahumorára frappáns módon reagáló mondata. Így viszont változatlan ezt őrzöm magamban:

„Bármilyen helyzetben voltam is, soha nem gondoltam arra, hogy eldobjam az életet magamtól. Valahányszor felmerült bennem, hogy mi lesz velem, mindig érkezett az isteni segítség. Mert emberileg valóban örökké felfoghatatlan és elfogadhatatlan, ami velem, velünk történt.”

Koronás kígyó, szájában az országalmával: ez áll a bethleni gróf Bethlen család ősi címerén.

Az ősi birtokok az Erdélyi-medence északi részén, Beszterce közelében fekvő Bethlenben, illetve a Segesvár közeli Keresden és környékén fekszenek. Többek között ezek – no meg a Kelemen-havasokban lévő kilencezer hektár erdő – visszaszerzéséért küzdött gróf Bethlen Anikó, Marosvásárhely egyik utolsó nagyasszonya. Egészen 2020. július elsejéig, amikor nyolcvankét éves korában visszaadta lelkét a teremtőjének. Porhüvelye a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.

Portréfotó: Köntés Ernő /fotók: Csinat Samu

Friss lapszámunkat alább kérheted: