ARCHÍV Biluska Annamária: Én karajon és nem Goethén nevelkedtem!

Vannak azok a színészek, akiket már pusztán a hangjukról fel lehet ismerni. Biluska Annamária is ilyen, és épp a hangja, no meg a humora segítette őt erre a pályára. Mint mondta, szerencse is kell ehhez a szakmához, s neki ez megadatott. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

A régi időkben az akart színésznő lenni, akire azt mondták, hogy szép, kedves. Egy alacsony termetű, „csúnyácska, erőteljes, karakteres” hangú lány labdába sem rúghat – vélekedtek akkoriban. A marosvásárhelyi ünnepelt színésznő, Biluska Annamária azt mondja, neki több volt a bátorsága.

 Honnan volt meg ez a bátorság?

– Akkor tényleg szépnek kellett lennie egy színésznőjelöltnek. Én csúnyácska voltam. A hangom meg a humorom segítettek a felvételin. A tanáraim biztattak, hogy jelentkezzem, mert diákszínjátszó voltam, és szerettek. Humoros jelenetekkel készítettek elő a felvételire. Abban jó voltam. De nagyon szerettem volna elmondani József Attila Kései sirató című versét is. El is mondtam a felvételin, a könnyem is kicsordult, sírtam. Megható volt. Láttam, hogy a bizottság mosolyog. Gondoltam, bátorítólag, de nem, kinevettek. Azt mondták: „Maga ilyent ne csináljon, nem áll jól.” Így megmaradtam a vígjátéki előadásokban, karakterszerepekben. Harag György volt a tanárom a színiakadémián, és ő is azt mondta: „Vigyázzon, Cuni,

magának lesz tíz kellemetlen éve a főiskola után, de aztán a pálya töretlen lesz.” Igaza volt, hisz az első tíz évben tényleg a szép lányok kerülnek előtérbe, de a korral aztán jöttek a nekem való feladatok.

Eljött az én időm.

A fiatalkori képeit nézegetve én nem látom csúnyának. Túl sokat mondták ezt, vagy ön is annak tartotta magát?

– Igen, úgy gondolom, az voltam. De van erre egy sztorim. Elmentem Örményországba, mert vannak örmény gyökereim. Amikor leszálltunk Jerevánban, körbenéztem és megállapítottam, hogy itt mindenki csúnya. S valaki azt mondta: nem csúnyák, csak örmények (nevet).

A pályája nagyon szépen indult.

– Tudod, szerencse is kell, és abból nekem kijutott. A főiskola után Sepsiszentgyörgyre kerültem. Pár hónapot voltam ott, ahol éppen vendégrendező volt Szabó József, és megtetszettem neki. Azt mondta: „Na, én elviszlek téged Váradra!” Ő igazán jó feladatokat bízott rám, az előadások kulcsszerepeit nekem adta. Szóval, neki nagyon sokat köszönhetek. A nagyváradi színháznál volt életem talán legjobb, legszebb tíz éve.

W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, Dromio szerepében, ahol ikerszolgafiút játszott

 

Ott mindent játszhattam egy évadon belül, például az ikerszolgát W. Shakespeare Tévedések vígjátéka című művében, majd süket vénasszonyt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásban, és Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában én voltam Nasztya, a kurva. Csodálatos volt fiatal színészként ilyen szerepeket eljátszani. A mai napig úgy érzem, életem legjobb alakítása volt az ikerszolga eljátszása.

Egy interjúban úgy vallott, lélekben még mindig váradinak érzi magát.

– Igen, mert azonkívül, hogy pályámat ott kezdtem, és csodás éveim voltak ott, a város is gyönyörű, még most is.

Miért ment mégis Kecskemétre?

– Férjhez mentem Magyarországra, és Kecskeméten volt szerződésem. Öt évet töltöttem ott. De utána visszajöttem életem nagy szerelméhez, Jánosházy Györgyhöz. És nagyon jól tettem. Bár négy és fél éve elveszítettem őt, a mai napig úgy érzem, hogy velem van.

Nélküle milyen az élet? A mindennapjait mi tölti ki?

Hirdetés

– Úgy élek, mintha itt lenne mellettem, bennem van. Óriási szerelem volt a miénk, gyönyörű verseket, szonetteket írt rólam. Ma már senkim sincs, csak egy unokatestvéremnek a kislánya, aki Arizonában él. De például itt a tömbházban, ahol már 35 éve élek, két család is olyan számomra, mintha a testvéreim lennének, meg ott van nekem Somodi Hajnalka barátnőm.

Vörösmarty M.: Csongor és Tünde, Ilma szerepében

Ezenkívül csak a színház van, és szerencse, hogy kapok szerepeket. Szeretnek engem, úgy érzem, emberileg is. És ott van az autózás, a másik szerelmem. Körülbelül 50 éve vezetek. Szinte vettem egy új autót, így, 78 évesen. Milyen bolond vagyok, vagy túl optimista inkább? A szerelőm beszélt le róla, mert a mostani autómnak semmi baja, és azt mondta, nem szabad eladni.

Van bármi, amiért feladná a színházat? Ha jól tudom, fiatalon a szerelmével sem szökött külföldre, inkább a színházat választotta.

– Igen, majdnem elmentem Svédországba, az egyes számú férjemmel – mert számozom őket.

Hány volt összesen?

– Három. Az első, az olyan egyetemi házasság volt. Ki akart lógni Svédországba, orvosnak. Akkor kegyetlen volt a színiakadémia, mert két éven keresztül rostavizsga volt minden félévben. Tizenöten kezdtük, és heten fejeztük be. Én ezeken túljutottam, biztos volt, hogy színésznő leszek. És elgondoltam, hogy pont most menjek én el, és hagyjak itt mindent? Végül nem mentem. Ma sem tudnék mondani semmit, ami miatt otthagynám a színházat. Összetartozunk, és máshoz amúgy sem értek.

S. Beckett: A játszma vége

A csodálatos nagyváradi évek után Jánosházy György miatt jött Marosvásárhelyre. Itt hogyan fogadták?

– Az első előadás, amiben játszottam, Krúdy Gyula Vörös postakocsi című előadása volt, amelyben Steinnét, a kupleráj madámját alakítottam. Akkoriban nagyon fontos volt egy színésznek az úgynevezett bemutatkozó előadás. Gálfavi György együtt ült az első sorban a férjemmel, és azt mondta: „Na, Gyuri, drága, ez bemutatkozás.”

Más volt akkor színésznőnek lenni?

– Igen. Ma nem lennék színésznő. Tudod, miért? Mert ma nincs meg bennem az az érzés, ha egy előadást megnézek, hogy jaj, ezt a szerepet mennyire szívesen eljátszanám. Ma a színészek csak elmondják a szöveget, hangosabban vagy halkan, de csak elmondják. Nagyon hirtelen és erősen beütött a modern változás a színházba, és ezzel nem tudok azonosulni.

Régen színészközpontú volt a színház, a színészek számítottak, mindenki egyéniség volt. Fontos volt, hogy milyen varázsod van, hogyan tudsz bejönni a színpadra, megszólalni úgy, ahogy csak te tudsz. Most észre sem veszi a néző, és a figurák már bent vannak a színpadon.

Önről nem lehet azt mondani, hogy észre sem veszik a színpadon, akár mellék- , akár főszerepet játszik.

– Pályám során azért többnyire karakterszerepeket játszottam, ám voltak főszerepeim is. Voltam Warrenné, Peacockné vagy Sári bíró is, én mégis karakterszínész vagyok. Tudod, minden darabban megvan az a kis valami, amit én el tudok játszani. S bár nem nagy szerep, ha jól megcsinálom, akkor annak hatása van. És kárpótolt engem a siker, a közönség szeretett.

Elárulja most, itt, hogy honnan jön a Cunyika becenév?

– Még gyerekként kaptam, a szüleimtől. Édesapám mészáros volt, s egyszer, amikor a kocánk bántani akarta a kismalacait, egyet megmentettem. Hallottam, hogy apám azt mondogatja: cuga, cuga, cuga, s mikor elszaladtam a kismalaccal – úgy ötéves lehettem –, azt kiáltottam: „Ez cunika, cunika!” Sokáig nem engedtem, hogy levágják a malacot, amiből időközben disznó lett. Még az üzletbe is jött utánam. Ezért hívtak így a szüleim. Ilyen volt a mészárosgyerek élete. Erre mondom mindig, hogy én karajon és nem Goethén nevelkedtem.

Kiemelt kép: Csatlos Tünde /az archív fotók a művésznő tulajdonát képezik