Egy játszóházas délelőttön, miközben gyermekeim a színes labdák tengerében úsztak, csúszdáról le, kötélhágcsón fel, én a kispadon üldögélve, várva őket, hogy befejezzék a hancúrpartit, azon kaptam magam, hogy elönt egy furcsa érzés, a visszahozhatatlanság szomorúsága. És a sárga irigység. Úgy szerettem volna én is a csúszdán lecsúszva a színes labdákban hempergőzni, visítva rohangálni az akadálypálya-építményen, vetődni nagyokat a babzsákokra, kergetőzni, bújócskázni!
{hirdetes}
Arról ábrándoztam, hogy mi lenne, ha egy nap csak felnőttek használhatnák a játszóházat, vajon lennénk-e annyian, hogy kitegyünk egy valamire való bújócskacsapatot? Sorra vettem ismerőseimet, hogy vajon ki szállna be a mókába, kit lehetne egy jó kis regresszióba visszacsalogatni? Végül is, mi kell ehhez: „csupán” egy kis nyitottság, bolondosság, spontán örömre, felszabadultságra való éhség. Gyermeki lelkület.
Nyilván, tudom, hogy felnőttek vagyunk már, ami azzal jár, hogy komoly feladataink vannak, a felelősségteljesség súlya alatt dolgozunk, gyereket szülünk és nevelünk, döntünk nagy horderejű kérdésekben, választunk és szívunk, átgondoltak vagyunk, ráadásként sokszor szükségtelenül komolyak. És, ha sok évig így folytatjuk, azon kaphatjuk magunkat, hogy eltűnt életünkből valami. Eleinte sokszor nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi a hiány neve, csak azt érezzük, hogy menetelünk elfásulva, fulladozva szerepeinkben, fáj a …(szabadon kitöltendő), fáradtak vagyunk az alvástól is, és valami nagyon nincs … A könnyedség, a spontaneitás, őszinteség merészsége, a viccre, mókára, játékra való fogékonyság, szenvedélyes életéhség, „hétmérföldescsizma-hit”, a tisztaság, átlátszóság, amikor még élő volt és erős a szívünket az arcunkkal, testünkkel összekötő vezeték.
Sajnos, eltűnhet belőlünk a gyermek.
Mondd, kedves Olvasóm, mikor játszottál utoljára, belefeledkezve a sportba akár, nem az eredményért, hanem az élvezetért, az önfeledtség élményéért, görcsöktől, elvárásoktól szabadon? Mikor hülyéskedtél, bohóckodtál utoljára?
Barátaiddal mikor játszottatok legutóbb bármilyen társas játékot? Barátaid pajtásaid-e egyben? Játszol velük, vagy megjátszol?
Mikor táncoltál utoljára felszabadultan, sablonos vízpumpáló mozdulatok, becserkésző vonaglások nélkül? Az évek abroncsait lehet, hogy már nem oldja le csak az üdítő, de aztán leoldja-e egy bemelegítő baráti borozás? Tánc közben, Sziámit aposztrofálva, gondolkozol egész testtel, vagy elengeded magad?
Munkádnak van-e szabad, beszippantóan örömteli része, vagy csak egy nyolcórás taposó-malom? Emberekkel való kapcsolataidban valódi érzéseiddel, gondolataiddal vagy-e jelen, olvasható-e az arcod, szemedben látják-e a szíved?
Úgy gondolod-e még, hogy alapjában véve ez a világ szép, és jó, és kerek, hogy ajándék élni? Látod-e még a láthatatlant? Hiszed-e még, hogy a sebezhetőség és az érzékenység erény?
Él-e még benned egy mókára éhes, tiszta tekintetű kislány vagy kisfiú? A gyermeknap(ok) elmúltával játssz még vele!
