Cigiről életre váltani 2.: Nem szívom, nem fogyok – teljes önbizalomhiány

Ennek az írásnak arról is kellene szólnia, hogy mennyire fájt otthagyni a várost, amit annyira szerettem. Hogy miként búcsúztam el a téren a három kis fától, melyek hamarosan rügyezni fognak, és ősszel úgy fut át rajtuk a fagy, hogy sávosan pirulnak-barnulnak bele. Hogyan simogattam meg a ház falát, amelyikre valaki minden évben festékspray-vel felírta, hogy még mindig cigizik. (Ahányszor edzésre mentem, a festett fal mellett elhaladva mondtam magamban, de jó, hogy én már nem.)

Arról is írnék, hogyan köszöntem el a csapatostól felszálló galamboktól (ma sem tudom, hogyan beszélik meg az útvonalukat) és az égbolttól, ami a tömbházak sora felett úgy borul a térre, mint egy örökké változó, élő paplan. A piactól, a járda megszokott kockáitól, a buszmegálló melletti padtól, melyre szívecskéket rajzolt valaki. Miként rögzítettem a futópályát emlékeimben, ahol a hajléktalanok (állandó szurkolóim) kávét és vizet hoztak nekem, a „kocsisházig” tartó tíz kilométeres útszakasztól, a hegyre vezető ösvénytől és a hajnali ködben meseszép mezőben kanyargó úttól. És mennyi barátomat hagytam ott, hány embert szerettem meg, akikkel lehetett futni, edzeni, beszélgetni, kávézni, semmiségeket megvitatni, vagy csak üldögélni lábat lógatva. 

Ahogy ezt leírom, a mondatok mögött arcok néznek rám, mosolyognak, bátorítanak, meghallgatnak, velem vannak. Arról is szólnia kell e szövegnek, hogy milyen döbbenet volt rájönni: én csak ott vagyok én. Meghatározza minden gondolatomat, minden mozdulatomat a hely, ahonnan származom. És az elutazásom előtti elmélkedéseimről kellene szólnia, melyben azon rágódtam, vajon ez a ragaszkodás nem csupán megszokás, beidegződés? Próbáltam meggyőzni magam, hogy majd máshol is megszeretek embereket, fákat, tereket és házakat. 

Amikor az év elején elköltöztem otthonról, bevállalva egy tizenkét hónapos „kiküldetést”, megtapasztaltam, hogy a sport az, ami megtart, talpra állít, „visszatesz a pályára”. Az elköltözést követően érzelmileg teljesen összetörtem a honvágy miatt. Foggal-körömmel próbáltam megkeresni azt, ami megtart, erőt ad a túléléshez.

Kezdetben ugyan robot üzemmódban, de legalább minden reggel és minden nap bizonyos töltettel indított el az utamon a szaladás. A kapaszkodó tehát a futás és az edzés lett, ami ugye, a cigarettáról való „leszállással” kezdődött – erről írtam a sorozat első részében.

Álmomban egyszerre többet is

Ha visszatérünk a kezdetekhez, akkor látunk egy túlsúlyos, vastag mackónadrágos, kevés önbizalommal és semmi sportmúlttal nem rendelkező negyvenes nőt. Aki letette a cigarettát, de éjjelente – álmában – telegyúrta a száját különböző cigarettákkal, és tíz-tizenöt szálat szívott egyszerre. 

A kezdeteknél álló negyvenes nő akkoriban nem a tiszta napokat számolta, hanem a tiszta órákat, és dicsérte magát folyton, hogy kibírt még egy napot, még egy délutánt, vagy később már egy egész hetet is cigaretta nélkül. Akinek az elhatározása azért elég hadilábon állt. 

A cigaretta hiány és a pluszhuszonkiló egyáltalán nem erősítette az önbizalmamat, a sporttevékenységek teljes hiánya miatt pedig elég járatlan voltam abban, hogy mit és hogyan kell elkezdeni, milyen sportot kell választani, és abban is, hogyan kell fejlődni. Ettől minden nagyon nehézkessé vált. 

Hirdetés

Emlékeztek, első alkalommal egy edzőterembe mentem, ahol azonnal havibérletet váltottam garanciának. Türelmes edző mutogatta végig a gyakorlatsorokat és hagyta ki, hogy miből negyven, miből ötven gyakorlattal kell három sorozatot elvégeznem. Mondanom sem kell, hogyan éreztem magam. Mint a kisdiák, aki annyi feladatot kap, hogy a végét sem látja, képtelennek érzi az első megoldását is, nemhogy a hatszáztizenhetediket. Nem csoda, hogy érintetlen maradt a bérletem. Másodszor barátnővel mentem, másik terembe, azzal a gondolattal, hogy majd támogatjuk egymást. A sötét kis terembe udvaron keresztül jutottunk be, az edző szemöldökét összevonva adta ki a feladatot, és hagyott magunkra. Ez a hely is „egyalkalmas maradt”. A harmadik termet azzal ajánlották, hogy van benne tér talaj- és hasizomgyakorlatokra. Már belépéskor tudtam, sose jövök ide. Hiszen 

azzal fogadtak, hogy van itt zsír, lesz, amit égetni! És ezzel már hipp-hopp, el is telt egy hónap, ami alatt egyetlen grammot sem fogytam. Nyilván.

A következő állomás egy táncos-aerobic edzés volt. Mackónadrágomban a leghátsó sorba álltam, ne lásson senki. De persze a tükörben mindenki látta, hogy míg az egy balra-egy jobbra lépéssor egészen könnyedén ment, a balra lépés jobb kéz felemeléssel már hatalmas problémát jelentett. Kétségbeesett Misimanónak éreztem magam, de aztán rájöttem, rövid az élet ahhoz, hogy magunkon se bírjunk derülni. Persze, erre az edzésre sem tértem vissza soha többé.

A következő részben arról írok, hogy megtalálom az igazit. Azt az edzést, amely teljesen megváltoztatta az életem. Ami által rákaptam a futásra és ami másodlagossá tette a csinosság kérdését, viszont felfedte: nem mindegy, hogy milyen állapotban van a testem, és nem mindegy, hogy hány évesen adom fel. Ha egyáltalán feladom.

Kiemelt kép: Shutterstock