Kívülről szinte semmi figyelemre méltó nincs a Szabó család homoródalmási otthonában, átlagosnak mondható parasztház az 1920-as évekből, tulipánmotívumokkal díszített kapu várja a betérőt. A kertet növényritkaságok teszik egyedivé, ugyanakkor régi csűr a falusi porta másik éke, igaz, egyelőre zakotával tele – fogalmaz a háziasszony, Tündérligeti Tünde. Terveik szerint hamarosan kitakarítják onnan a régi bútorokat és ruhákat, és hasznosítják a csűrt is – magyarázza.
[gallery columns="1" ids="42268"]
Hatalmas magnólia magasodik a ház tetejéig, ekkorát nem is láttunk a térségben. De több fakülönlegesség is tanúskodik dr. Szabó Attila növénygyűjtő szenvedélyéről: egyebek mellett négy tiszafa – három lány és egy fiú, merthogy nemük is van –, magas kőris, évek óta termő somfa, ezüstfűz, ritkaságnak számító cirbolya-, mamut- és andalúziai fenyő, mocsári ciprus is nő a kertben, egy-egy útjáról hozta őket a lelkes gyűjtő.
„Nyáron gyakran ebédelünk a kertben, amikor nincs nagy kánikula, vagy épp nem ganyéznak a szomszédban” – mondja mosolyogva a háziasszony.
A ház alsó szintjén a konyha, az étkező, mellette, a később épített részben a kazánház és a garázs kapott helyett. Szabóék Sepsiszentgyörgyről költöztek a Hargita megyei nagyközségbe, 1994 óta laknak itt. A házigazda édesapja nőtt fel ebben a házban. Szép a falusi élet, de megvannak a hátrányai is – vélik vendéglátóink. Itt kétszer is meggondolja, felírja az ember, mire van szüksége, hogy következő héten el ne felejtse a városból beszerezni. Több mint húsz év falusi élet után sem szokták meg, hogy a községben alapvető dolgokat sem tudnak megvásárolni – mondják kissé keserűen.
[gallery ids="42246,42248,42300,42298"]
A konyhában melegítő- és főzőkályha, amilyen a nagymamáinknak volt, alatta Mazsola, az öreg vizsla melegedője. Igaz, ottjártunkkor a ploiești-i származású Nadia, vagy ahogyan szólítják, Alfonzka, a tacskó gubbaszt a lukban. Az étkezőben szövőszék, saját kezűleg festett, színes fonalak, szenvedéllyel szövi a szőnyegeket, ágyterítőket a ház asszonya. Újabban pedig mutatós táskákat is sző, köt és horgol a négygyermekes családanya.
A 29 éves Ábel geológus, Budapesten doktorál, Eszter Kolozsváron végzett média-kommunikáció és közkapcsolatok szakon, jelenleg Németországban dolgozik, Flóra pedig harmadéves egyetemista – sorolja a család távol levő tagjait Tünde. A nyolcadikos Zsuzsi lakik otthon, még egy kis ideig.
[gallery columns="1" ids="42250"]
A konyhaasztalnál régi, olajzöld székek, sokat mesélhetnének a több generáció családi étkezéseiről.
Amikor ide költöztek, minden szürke olajfestékkel volt lekenve – magyarázza Tünde, aztán saját kezűleg festett át mindent a maga derűsebb színvilágára.
Régi tálaló az étkezőben, a gerendákon cserépkancsók. Csipketerítő a közösségi tér egyik éke, a falon üzbég ágytakaró. A ház urának ugyanis szenvedélye a hegymászás, s a Kaukázus nagy kedvence, számos holmit hozott az ottani országokból: szőnyeget, ágyterítőt, falvédőt és fejfedőket is.
[gallery columns="2" ids="42254,42258,42252"]
A földszinti hálószobában különleges az aljburkolat: mivel a korábbi padlózat szétkorhadt, feltörték még a betont is, s most, mint a régi udvarházakban és kastélyokban, alul és a falak mentén apró kövek vannak. A padlózat háromcentis szeletekre vágott, kerek farönkökből áll, csemperagasztóval rögzítette a ház ügyes kezű asszonya. Mindent saját maguk végeztek a lakásban – teszi hozzá Tünde –, kivéve a külső vakolást, arra szakembert hívtak. Az ablakban paradicsom-, paprika-, padlizsánpalánták várják a jó időt, ugyanott zöldre festett, hajlított vasszék, talán egy kocsmából, kertből származhat. Az ágy mellett stafírungosláda, még a dédnagyanyai hozományból, mellette régi szekrény, ugyancsak Tünde keze által új köntösbe bújtatva. „Ha látom, hogy valahol költöznek, eladtak egy házat, vagy dobják ki a régi holmikat, mindig megkérdem, van-e eladó bútor. A csűrben még most is van olyan, ami az újjászületését várja” – magyarázza a hobbi-bútorrestaurátor. Nagy nehézség ezekben a parasztházakban a vizesedés – mondja a családapa, épp ezért ők itt a falat leverték, nem vakolják vissza, hogy jobban szellőzzön. A meleget a Szentkeresztbányán öntött vaskályha adja, ugyanakkor központi fűtése is van a háznak.
[gallery columns="2" ids="42260,42266,42262"]
Keskeny lépcsőn jutunk fel a családi élet központjába, a nappali-, háló-, olvasó- és dolgozószobaként is funkcionáló egykori tisztaszobába. A polcok roskadásig tele könyvvel, mívesen megmunkált, méretes dolgozóasztal, rajta kőzetgyűjtemény utal a tulajdonos hobbijára. Mint magyarázza a családorvos, az ember személyisége állítólag a személyiségkezdemények summája, s az egyik ilyen személyiségkezdeményét, a vonzódást a kövek iránt a fia is megörökölte: geológus lett. Angliából hozott, méretes kőzetet mutat az orvos, Somerset megyében ilyenből építik a kerítéseket – magyarázza őszinte szenvedéllyel. A sarokban régi szekrény, 1911–12-ből való, késő reneszánsz motívummal, rajta sisakrostélyos harcos, van hozzá egy éjjeliszekrény is. Mint mesélik, Brassóban szolgált az egykori tulajdonos édesanyja, ott kapta fizetségként a szép bútorokat.
A családi fészek központja, főként télen, az építtetett búbos kemence, paddal. Ha vidéki olvasósarkot képzelünk el magunknak, biztosan valami ilyen járhat a gondolatainkban.
Ütő Gusztáv-festmény, méretes fenyőtoboz és kagylók, Tünde szőttesei díszítik a cseppet sem steril, élettel teli otthont. „Minden kirándulásról, nyaralásról nehéz csomaggal térünk haza, mindig hozunk köveket, növényeket, a természet gyümölcseit” – mesélik.
[gallery columns="1" ids="42264"]
A kis galérián egy dzsungeli növény, kancsóka lóg, a házigazda kedvenc zeneszerzőinek és zongoristáinak az arcképe a falon. A gyerekszobába vezető átjáróban bakelit lemezek tömkelege, a falakon Hargita és Kovászna megye térképe. Porkulec – vagyis Tivadar, a tengerimalac fogad a szomszédos helyiségben, közvetlenül mellette Ubul terráriuma. Péterke, a hüllőeledel sorstól megmenekült fehér egér a szemközti oldalról méreget bennünket. „Tessék viselkedni, Péterke, mert vendégek vannak!” – fegyelmezi a hosszú bajszú rágcsálót a családapa. „Régen más színű volt a gyerekszoba, de megelégelték a lányok a pirost, a narancssárgát, kékes-zöldes árnyalatot rendeltek” – magyarázza édesanyjuk, a saját szövésű szőnyegeket mutatva.
[gallery ids="42272"]
Szabóék a harmadik lányuk születése után határozták el, hogy vidékre költöznek, soha nem laktak falun előtte, azt sem tudták, mivel jár a kert, miből készül a malter. Üres volt ez a ház, hát gondolták, kipróbálják a falusi életet. Még most is próbálgatják – mondják –, nem békéltek még meg teljesen az elszigeteltséggel. Nem nagy jövő-menők, megszokták, hogy négy gyerekkel nem lehet elmenni bárkihez, hozzájuk járnak inkább a barátaik. Télen ugyancsak nehéz hosszú időre elmenni, mert kihűl a lakás, ugyanakkor a családorvos a munkája miatt is eléggé helyhez kötött, szabadságra is csak úgy tud elmenni, ha helyettesítőt talál. „Akkor sem fogok nyugdíjba menni, ha eljön az idő – mondja dr. Szabó Attila –, egyelőre nem tudom magam sem nyugdíjasként, sem nagyszülőként elképzelni.” A deresedő halántékú, ám lelkében még fiatal orvos úgy érzi, ő 65 évesen sem lesz nyugdíjaskorú. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy rengeteg sportol, szalad, hegyet mászik, s hacsak nincs nagy hideg, biciklivel jár dolgozni a szomszédos Lövétére.
[gallery columns="1" ids="42276"]
Remekül kiegészíti egymást itt a grúziai szőnyeg és párna, a házi szőttes gyapjúterítők a kemence padkáján és a turkálóból szerzett szarvasmintás pokróc. A reneszánsz stílusú éjjeliszekrényen Gabriel García Marquez Száz év magánya pihen. „Elolvastam 18, majd 28 és 38 évesen is – magyarázza a háziasszony –, most ismét nekifogtam, tízévenként mást és mást mond ez a könyv.” A falusi csendben ráérősen előkotorjuk emlékeinkből a nagy hatású regény történetét, felsejlik a Buendíák egymástól való elidegenedése, s valahogy úgy tűnik egy pillanatra, mintha Homoródalmás lenne a regénybeli Macondo: vadregényes, romantikus, de mégiscsak a városi civilizációtól félreeső, elszigetelt település Székelyföld szívében. Aki azonban ennek a zártságát és magányát szereti, annak egy életen át Paradicsoma lehet.
Fotó: Csedő Attila
