Egészen fiatalkori emlékek kötnek ide, aztán már képbe jön az alig egyéves lányunk, ahogy a sziklák alatt, kis pihehálózsákban alszik, miközben a barátok falat másznak.
Nagy csapatos, kalandos baráti kirándulások, kemény túrák, intimebb „elvonulások” gyakori helyszíne volt a „szoros” – ahogy mi már így, röviden hívjuk.
Az igazság az, hogy majdnem minden évben legalább kétszer eljövünk ide, és sokáig szinte hagyomány volt, hogy nyaranta legalább egy pár napot sátorozva itt töltsünk. Szinte zarándokhely számunkra.
És az érdekes az a kedvenc helyekkel, hogy bármennyire is ismerjük, mindig tudnak újat mutatni. Változik a hely, a maga természetességében is. Fantasztikus volt például követni egy hatalmas, kidőlt bükkfa „utóéletét”, az Urak ösvényének nevezett útvonalon.
Rögtön az „esemény” után döbbenten csodáltuk a földön fekvő törzset, szigorú szürkeségében, még a zöld levelek is rajta voltak az ágakon… Mostanra már benőtte a növényzet.
Gombák, tapló telepedett meg rajta, korhad, zsugorodik, egyre kisebb lesz, egyre inkább belesimul a talaj menti világba. Vagy érdekes látni, amikor egy tisztás lesz egyre kisebb, mert már nem kaszálják, és lassan felfalja az erdő.
Azonban változik a hely az ember tevékenysége nyomán is. Régen még csak drótkötelek vezettek át a patakon, ott, ahol egyik parton sem lehet menni, vagy egyik partról át kellett jutni a másikra, mert annyira szűk a szoros. Mára az egész szurdokvölgy kényelmes pallókon, ösvényeken, hidakon végigjárható. Láncok, kötelek, korlátok segítik a kapaszkodást a sziklafalakban, ha valaki fentről is letekintene a Vargyas völgyére.
Ami viszont nem változott: a hely vadregényessége, még mindig viszonylag érintetlensége és csodálatos szépsége, nyugalma, illatai. Igen, és bármennyire is csoda, még mindig lehet néha csendes napokat kifogni,
amikor úgy igazából együtt lehet az ember a természettel. Csoda, hiszen most már mindkét irányból jól megközelíthető a Vargyasi-szoros természeti rezervátum. A Kovászna megyei Vargyas felől egy pár hete aszfaltút vezet a kirándulóhelyre, a Hargita megyei Almás felől pedig szépen rendbe tett makadámút.
A természetvédelmi terület tulajdonképpen a Vargyas- patak által a Persány-Rika-hegység mészkő falaiba vájt mintegy négy kilométer hosszú szurdokvölgyet és környékét jelenti.
Van itt minden, ami érdekes lehet kirándulónak, sportembernek, kutatónak egyaránt:
rengeteg barlang (124-et tartanak nyilván), amelyeket szintén a víz vájt évmilliók alatt a falakba, közülük legismertebb az Orbán Balázs nevét viselő nagy barlang.
Egyéb tipikus karsztjelenség is megfigyelhető: a szoros egyik pontján a Vargyas vizének egy része eltűnik a sziklák alatt, majd a szurdok Vargyas felőli részén ismét felzubog. Sziklamászásra alkalmas falak, gyönyörű túraösvények vonzzák ide a természetkedvelőket, és leírhatatlanul csodálatos a növény- és állatvilága. Veszélyeztetett, ritka fajok élőhelye még ez a hely, biológiai sokfélesége teljesen lenyűgöző.
Legendák és írásos emlékek is szólnak arról, hogy egykor, nagy veszedelmek idején, menedéknek használták a szorost és a barlangokat a közelben lakók. Egyéb történelmi érdekességeket is nyújt ez a hely. Például a szurdokvölgy fölött, a Kőmezőnek nevezett helyen húzódik végig a Szent László korabeli Magyar Királyság keleti határait – gyepűit – őrző védelmi vonalhoz tartozó Tatársánc.
Ugyanitt találhatók a Tatárkápolnának nevezett Árpád-kori templom romjai.
A természetvédelmi területet az „Elveszett Világ” Barlangász, Turista és Természetvédõ Egyesület felügyeli, tagjai mindent megtesznek azért, hogy a megnövekedett látogatószám ellenére is megőrizzék a „szoros” értékeit.
Más-más arcát mutatja a hely minden évszakban. Nekünk a tavasz, nyár, ősz már sokszor megvolt. A téli „szorosjárást” pedig hamarosan megejtjük.
