„Én nem házat szerettem volna. Én udvart akartam” – vág bele Molnár Renáta, miközben teával kínál, és igyekszik is fenti kijelentését megmagyarázni. Gyermekkora otthonához hatalmas udvar, gyümölcsös társult, ami egy gyermek számára igazi mennyország. Ezt az érzést, a nagy kert, udvar adta szabadság érzését szerette volna felnőttként is átélni. Ezt tartották szem előtt, amikor férjével együtt megvásárolták a telket és a rajta lévő régi házat.
Bár évekig keresték, s tulajdonképpen szerelem volt első látásra,
azért több szempontnak is meg kellett felelnie. Például, hogy ne legyenek autóhoz kötve, azaz könnyen elérhető legyen a városközpont, és legyen biztonságos hely, ahol este is félelem nélkül lehet közlekedni. Mivel a körülmények megfeleltek ezen fontos elvárásoknak, hozzá is láttak az otthonteremtéshez. Az eredeti terv az volt, hogy bővítik a meglévő kis parasztházat, végül azt eladták, és a helyére épült az otthonuk. Az alapelképzelés az volt, hogy az új ház ne legyen hivalkodó, diszkréten rejtőzködjön az udvar zöldellő növényzete mögött, és valóban szépen simul a környezetbe, a korlátlan szabadság érzését adja a sötétítők hiánya.
Fehér, zöld, kék…
Hogy vendéglátóink a képzőművészet kedvelői, mi sem bizonyítja jobban, mint a lakásban fellelhető számos kortárs műtárgy, festmény. A nappali éke egy élénk színekben pompázó Szabó János-festmény,
Renáta szerint ugyanis egy lakást könnyedén otthonossá lehet tenni festményekkel és növényekkel. A házaspár legalábbis ezt az utat követte.
Mivel azt szerették volna, hogy élénk színek vegyék körül őket, különösen fontos volt, hogy a falak fehérek legyenek, így jól megférnek egymás mellett a zöld ajtók, a színes kanapé és a kékben pompázó festmény. Az egybefüggő nappali-konyhában minden tárgynak, kiegészítőnek, bútordarabnak története van.
Renátáék otthonában minden helyiség hangulatát egy-egy festmény határozza meg, ismert és kevésbé ismert képzőművészek alkotásai, amelyek kitűnően illeszkednek a környezetbe. Van a házban tűzről mentett, régi szék, szemetes mellől hazavitt festmény, régi szerkezetek, szúette darabok, amelyek mesélnek. Minden megújult, és megkapta a maga rendeltetését.
Építkezés mint kapcsolatépítés
„Az egyszerűséget szeretem. Ahogy lerajzoltam gyerekkoromban álmaim házát, olyan lett ez is” – mondja Renáta, majd megmutatja szobányi gardróbjukat, amelyben jól megfér egymás mellett például két, különböző világokat felelevenítő varrógép is: egy használatban lévő, korszerű, s egy csaknem ötvenéves, régi darab, amely igazi büszkesége a ház asszonyának. Mivel mindketten szívesen barkácsolnak, ennek nyoma több helyen is fellelhető, otthonukról lerí, hogy közös erővel, elképzeléseikkel összhangban készült. Ha Renáta elképzelt valamit, azt férje megvalósította.
„Abban az évben, amikor építkeztünk, én is szabad voltam, úgyhogy gyakorlatilag én is jöttem és segítettem, festegettem, csiszoltam. Amit mások nem szeretnek csinálni, az nekem terápia volt. Mindig is szerettem festegetni, szerelni, csavarozni, gyerekkoromban is megvolt a kicsi kalapácsom, a kicsi szegem, és mindig alkottam valamit” – meséli.
Hangulatos, színekkel és élettel teli otthonukban szívesen időznek a baráti társaságok is.
„Amikor itthon vagyunk, gyakran ülünk össze, és ezért is szerettem volna egy nagyobb teret, ahol mindenkinek van elég helye, és ha én a konyhában ügyködöm, akkor is része vagyok a társaságnak.
Általában a házépítés egy kapcsolatban széthúzó erő, bennünket azonban még jobban összekovácsolt. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy egy ház soha nem lesz kész.
A benne élőkkel alakul, az életünkhöz alkalmazkodik, velünk együtt változik” – mondja búcsúzóul. Végigkísér az utcában. A csend szinte kézzelfogható, noha szinte egy karnyújtásnyira vagyunk Csíkszereda központjától.
korábban írtuk
Katie Zejdlik: A csontvázak nagyon sok mindent elárulhatnak
Székelyudvarhely nyaranta amerikai beszédtől hangos, immár 14 éve. Egy komoly tudományos munkát végző egyetemi professzorokból és diákokból álló archeológus csapat olyan sírokat keres a térségben, amelyek 400 évnél idősebb csontokat rejtenek.
