Emlékszem, amikor a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején a romániai piacon is lett szaloncukor-választék. Minél több ízt és fajtát ki akartunk próbálni, s ha már megvolt, hogy melyik az aktuális évben a kedvenc, akkor a fára aggatott cukrokat nyomogatva, szagolgatva próbáltuk kitalálni, hogy melyik a zselés és melyik a gesztenyés. Már tizenéves voltam, amikor először kóstoltam fondant-szaloncukrot, s tudtam meg, hogy „régen” csak ilyen volt.
A gernyeszegi Berekméri Regina még emlékszik azokra az időkre, amikor a karácsonyi készülődés egyik legfontosabb eleme volt a szaloncukor, a csomagolásához szükséges sztaniolt (papírvékony, ezüstfehéren fénylő ónlemez, esetleg alumíniumlemez, amibe régen a csokoládékat csomagolták) egész évben gyűjtögették.
Gyűjtögetés a nagy „munkára”
Mint meséli Regina, mivel a szülei dolgoztak, kisgyerekként rá a „házimama” vigyázott, a karácsonyi előkészületek is vele zajlottak, már december elejétől – de szigorúan csak azutánt, hogy levágták a disznót, elpakolták a disznóságokat, és eltakarítottak, mindent, ami zsíros volt. Fontos volt korán nekilátni a készülődésnek, hiszen – bár volt néhány üzletben vásárolt karácsonyfadíszük, számukat pedig Regina minden évben igyekezett a perselyben összegyűjtött pénzéből növelni –, sok mindent maguk készítettek.
Akasztottak a fára bronzzal lefújt diókat, almát, recés szélű kekszet is, mindent szigorúan fehér cérnával kötöttek fel.
„A nagy munkát a szaloncukor jelentette. Az év folyamán, ha kaptam csokoládét, puișort (a rendszerváltás előtti és a kilencvenes évek Romániájának jellegzetes csokimázas édessége, két-három centi átmérőjű kerek, néha négyzet alakú egyenként csomagolt „ínyencségek”), a csomagolását óvatosan kisimítottam a körmömmel, minél vékonyabbra, hogy sok férjen abba a fedeles dobozkába, amiben gyűjtögettem őket. Fehér papír is kellett, jó puha, azt is év közben tettem félre, a csomagolásokból szakítottam le tenyérnyi darabokat.” Ugyanakkor az is fontos volt, hogy száraz helyen tartsa a papírokat, nehogy megpenészedjenek egy kis rajtuk maradt csoki miatt.
Inkább dísz, mint édesség
A karácsony előtti hetekben a papírokat aztán újra kisimították, sőt, ki is vasalták. A fehér papírt a sztaniolhoz mérték, akkorára vágták, hogy a fényes csomagoláshoz képest mindkét végén kilógjon 2–2 centi papír, amit ollóval rojtosra vagdostak. Ezekbe csomagolták az előző évről megmaradt szaloncukrokat és a frissen készítetteket is. Berekméri Regina már nem emlékszik a receptre (valószínűleg fondant került a csomagolásba), de mint hangsúlyozza, nem is az volt a lényeges, hisz ezek inkább voltak díszek, mintsem édességek.
Ugyanakkor Regina arra is emlékszik, hogy például a hetvenes években a boltban is lehetett kapni szaloncukrot, általában fél kilót vehetett egy személy, azt is felaggatták a fára, és
a csomagolását szigorúan eltették a következő évre.
A csomagolásokba került felkockázott grillázs is – azaz pergelt cukros-pergelt diós édesség –, amit előszeretettel lopott le a fáról, mert nagyon szerette.
Fontos volt, hogy a karácsonyfán minél több dísz, minél több szaloncukor legyen – meséli a gernyeszegi asszony. Általában az ablak elé tették a fát, hogy az utcáról is látható legyen: amikor a gyerekek házról házra jártak kántálni, igencsak megnézték egymás fáját, sőt azt is, hogy milyen szaloncukrok vannak rajta. Igazi kincs volt, ha a szokványos ezüst színű sztaniol mellett valamely fán aranyszínű, esetleg piros, kék, zöld csomagolás fénylett.
Ahány ház, annyi recept
Az olaszteleki Gyarmathy-Bencze Gyöngyvér azt meséli, gyerekkorában, az ötvenes években, bár lehetett az üzletben is kapni szaloncukrot, mivel nagyon drága volt, édesanyja inkább otthon készített fondantot. Az olvasztott cukrot egy direkt erre a célra tartogatott üveglapra öntötte, azon vágta fel. Amikor férjhez ment – a hetvenes években –, új receptet tanult az anyósától, egy diós-vaníliás, tejjel és kevés vajjal készült verziót, ami a család kedvence lett. Ma is elkészíti minden évben, és reméli, hogy lánya továbbviszi a hagyományt.
• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
Egy éjszakás pihentetés után lehetett felvágni, csomagolni az édességet, amihez szorgosan gyűjtögették az év folyamán a sztaniolt, amit selyempapírral béleltek.
A csomagolás, rojtozás, valamint a szaloncukrok felkötözése a fára igazi karácsonyi tevékenység volt, a család apraja-nagyja együtt bíbelődött vele.
Ugyanakkor a karácsonyfájukra kerültek „figurák” is. Ez a fondantnak egy variációja, egy nagy vágódeszkára vastag lisztréteget öntöttek, amibe belenyomták a boltban kapható formákat – volt szív, rózsa, hattyú alakú – és a mélyedésbe öntötték a megolvadt cukorszirupot, amit gyakran ízesítettek, színeztek is. Az ízesítés történhetett rum vagy mandula-eszenciával, esetleg meggy-, császárkörte aromával, citrommal. A figurákat szintén felkötötték a fára, melléjük festett dió és habcsók is került.
Hagyományőrzés és reform
A szaloncukor-készítés hagyománya nem tűnt el a rendszerváltást követő nyugati termékáradattal. Bálint Eszter, az egyik csíkszeredai csokoládémanufaktúra alapítójának tapasztalatai szerint az emberekben van igény arra, hogy az ünnepek előtt együtt alkossanak, együtt munkálkodjak, épp ezért szaloncukorkészítő workshopot indítottak. Bár a tanfolyamon – csokira specializálódott manufaktúraként – nem a hagyományos fondantot, hanem a ma népszerű csokis verziókat készítik, több ízben, kizárólag természetes alapanyagokból, a legtöbb érdeklődő szerint nem az a lényeg, hogy mi és mennyi készül, hanem hogy felidézhetik gyerekkoruk karácsonyi készülődését.
