Dr. Zacher Gábor – Tudok valami hasznossal szolgálni

Futásfüggő és dohányos. Pár évvel ezelőtt még maratont futott. Pipázik, és nem is akarja letenni. Vallja, egy spanglitól nem dől össze a világ, csak akkor, ha a nem megfelelő ember szívja el. Hisz a családban, az első buli előtt otthon töltött 16 évben, az anya feltétlen szeretetében és a apa-fiú közös sörözés fontosságában. Azt mondja, ez – a család közös ereje – kell ahhoz, hogy ne nála kössünk ki. Zacher Gábor toxikológus főorvossal beszélgetni óriási élményt jelentett. (A teljes interjú a 2020-as Nőileg magazin júniusi számában jelent meg.)

Tavasszal több megállós előadás-sorozatot tartott Erdély-szerte, akkor beszélgettem vele Kolozsváron.  

Ismerkedünk. Iszunk és cigizünk.

– Kávéval és vízzel kínáltam interjú előtt, de a kávét nem fogadta el. Mire szokták meghívni a barátai?

– Amit szeretek az a Chai Latte, illetve amire az utóbbi időben úgymond rászoktam, azok a kézműves sörök. Nagyon jó IPÁ-k és APÁ-k vannak, ezekből néha a városban megiszom egyet-kettőt. Bort nem nagyon iszom, nem is értek hozzá, szoktam is mondani, hogy „borparaszt” vagyok, a legfantasztikusabb toszkán vörösbortól is csak annyit érzek, hogy összehúzza a számat, s nem tudok tőle beszélni. A tömény alkoholt nem szeretem.

– Az előfordul olykor Zacher Gáborral, hogy eggyel több IPÁ-t iszik meg?

– Régebb igen, ma már nem. Én is voltam középiskolás, meg jártam egyetemre, hát ott az ember mégiscsak „levizsgázik”. De a berúgásban a legrosszabb a másnap. A          rózsaszín szemüveg az hagyján, de ami utána következik: hányás, zaklatott alvás – gyakorlatilag egy berúgás 48 óránkat tönkre tudja tenni. Egy bizonyos kor után az ember rájön arra, hogy nem éri meg. (…)

Aztán boldogan élünk, kár, hogy belehalunk.

– Mi van az új függőséggel? Ugye, vadiúj dolog, hogy szociális média-függők lettünk…

– Ki fogunk ürülni. Van egy Yuval Harari nevű izraeli történész, filozófus, és ő nagyon pesszimistán nyilatkozik az egyik könyvének a végén. Azt mondja, hogy egyre több olyan munkafolyamat lesz az életünkben, amit a gépek tudnak helyettesíteni. Nemrég egy autógyárban jártam, s mondtam, mutassák meg a munkafolyamatot.

Hát egy olyan 4–5 futballpályányi szerelőcsarnok, dolgozik benne húsz ember, a többi mind automatizált. Kristálytiszta, mint a laboratórium, az egyik oldalon bemegy az alkatrész, a másikon kijön az autó, gyakorlatilag harcra készen. 

Egyre több szabadidőnk lesz. Amit mivel fogunk tölteni? Kettő dolog marad nekünk: az egyik a kábítószer, a másik a virtuális valóság. (…)

A félelmetes kicsi, nagy, rózsaszín, kék…

– A tini gyerekek szüleinek a legnagyobb félelme a kábítószer. Én sem tudnék mihez kezdeni azzal, hogy van belőle rózsaszín, kék, kicsi, nagy…

Hirdetés

– 850 féle szer van kinn a piacon. Én sem tudom követni.

– Van ezeknek valamilyen közös ismertetője? Miből jöhetek rá, hogy a gyerek fogyaszt?

– Nem fog rájönni. El fog menni az a gyerek buliba? Persze. Mekkora annak az esélye, hogy a gyerek úgy jön haza, hogy berúgja az ajtót, felmászik a szekrény tetejére s elkezd kukorékolni, mert éppen LSD hatása alatt van? Nulla. Mikor fog hazamenni? Reggel. S akkor anya előkerül: lehelj rám, fiam, mutasd a kabátod. Büdös lesz a gyerek? Mint a disznó. Lesz-e szájszaga? Mint Shreké. De nem fogjuk tudni megmondani, hogy használt-e szert vagy nem. (…)

Higgyünk a mémeknek

– Miért van itt? Miért döntött úgy, hogy kijön a rendelőből, a kórház falai közül?

– Mert talán tudok átadni az embereknek olyan információt, amit, hogyha hazavisz, elgondolkodik rajta. Ebben soha semmi tudatosság nem volt, nem készültem ilyenre. Amikor 1998-ban odakerültem a Péterfy Sándor utcai kórház toxikológiai osztályára, az egy zárt rendszer volt, száz ággyal, rácsokkal, biztonsági őrökkel. Mint egy klasszikus tébolyda. Én ezt nagyon hamar megváltoztattam, kulturáltabbá tettem a helyet. A médiát érdekli, hogy mi történik egy ilyen kórházban. Kezdődött klasszikus híradós anyagokkal, a stáb pedig hamar rájött arra, hogy el tudok mondani három mondatot egyben. Aztán jöttek olyan megkeresések és műsorok, amelyek hosszabb beszélgetésekről szóltak, és az ember megtanulja (lehet, hogy kicsit gáz, amit mondok) használni a sajtót. Nem csak a sajtó használ engem. Úgy tudok átadni információt, hogy az az emberek számára hasznos lehet… (…)

– Mert ha valaki ismert, jobban hisznek neki.

– És ha mém lesz belőle, akkor főleg. 

Fotó: Erdély Bálint Előd

Segítsünk közösen a nehéz helyzetbe került erdélyi családoknak! 

A Nőileg, együttműködésben a Gyulafehérvári Caritasszal támogató programot indított, mellyel célkitűzésünk legalább 50 erdélyi család segítése fél éven keresztül. Adakozásra hívjuk a Nőileg olvasóit és nemcsak! 

Támogatásoddal segíthetsz munkanélkülivé vált családfenntartókat, kiskorú gyerekeiket egyedül nevelő szülőket. 

További részleteket itt olvashatsz, vagy kattints az alábbi gombokra: