ARCHÍV Dr. Zacher Gábor – Tudok valami hasznossal szolgálni

Futásfüggő és dohányos. Pár évvel ezelőtt még maratont futott. Pipázik, és nem is akarja letenni. Vallja, egy spanglitól nem dől össze a világ, csak akkor, ha a nem megfelelő ember szívja el. Hisz a családban, az első buli előtt otthon töltött 16 évben, az anya feltétlen szeretetében és a apa-fiú közös sörözés fontosságában. Azt mondja, ez – a család közös ereje – kell ahhoz, hogy ne nála kössünk ki. Zacher Gábor toxikológus főorvossal beszélgetni óriási élményt jelentett. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júniusi számában jelent meg.)

Tavasszal több megállós előadás-sorozatot tartott Erdély-szerte, akkor beszélgettem vele Kolozsváron.

Ismerkedünk. Iszunk és cigizünk.

– Kávéval és vízzel kínáltam interjú előtt, de a kávét nem fogadta el. Mire szokták meghívni a barátai?

– Amit szeretek az a Chai Latte, illetve amire az utóbbi időben úgymond rászoktam, azok a kézműves sörök. Nagyon jó IPÁ-k és APÁ-k vannak, ezekből néha a városban megiszom egyet-kettőt. Bort nem nagyon iszom, nem is értek hozzá, szoktam is mondani, hogy „borparaszt” vagyok, a legfantasztikusabb toszkán vörösbortól is csak annyit érzek, hogy összehúzza a számat, s nem tudok tőle beszélni. A tömény alkoholt nem szeretem.

– Az előfordul olykor Zacher Gáborral, hogy eggyel több IPÁ-t iszik meg?

– Régebb igen, ma már nem. Én is voltam középiskolás, meg jártam egyetemre, hát ott az ember mégiscsak „levizsgázik”. De a berúgásban a legrosszabb a másnap. A rózsaszín szemüveg az hagyján, de ami utána következik: hányás, zaklatott alvás – gyakorlatilag egy berúgás 48 óránkat tönkre tudja tenni. Egy bizonyos kor után az ember rájön arra, hogy nem éri meg. 

– Kutyaharapást szőrével, mondják a profik.

– Nem hiszek benne, mert előbb-utóbb csak abba kell hagyni a piálást. Gyógysör nem létezik szerintem. 

– Pedig éppen ön mondta azt, hogy vannak pillanatnyi gyógymódok, például, hogy a nagy dohányosoknak megszüntetheti a reggeli köhögését az első cigi.

– Így van, ez rövid távon segít. De a hosszú távú hatásokkal mindenki tisztában van: tüdődaganat, stroke, érszűkület, hogy csak a legpopulárisabbakat említsem. A dohányzás az egyik legintenzívebb függőség az életünkben, de bármikor le lehet róla szokni, mert nem okoz nagyon durva elvonási tüneteket. Persze, lesz némi ingerültség, éjszakai para-zabálás, de összességében megoldható. Lenne.

– Ön dohányzik?

– Hát, 45 éve pipázom. És bevallom őszintén, semmilyen motivációm nincs, hogy leszokjak a dohányzásról. Ez nagyon gáz, ugye? De nagyon szeretek dohányozni. Ön dohányzik?

– 16 évig dohányoztam.

– És hogy tette le?

– Úgy, hogy terhes lettem. S akkor könnyű volt letenni, bár előtte sokszor próbálkoztam, s nem ment. Ön megpróbált leszokni?

– Nem. Egyszer sem. De olyan már sokszor volt, hogy nem dohányoztam két-három napig. Nem is éreztem hiányát, utána viszont nagyon jó volt rágyújtani. 

Eszünk is. Jó sokat.

– Egyre több a túlsúlyos tinédzser. Az utcán sétálva észrevesszük, hogy jóval több, mint húsz évvel ezelőtt. Apropó arra, amit az előadásban mondott, hogy Magyarország (de mondom én: egész Európa) túlsúlyos. Mit gondol az ételfüggőségről?

– Majszolás. Megveszik a csipszet, cukros üdítőket, keveset mozognak. Ülnek a gép előtt, játszanak, energiaveszteség nulla. Azon kívül az amatőr sportnak ma már egyre kisebb a jelentősége. Az, hogy én „csak úgy” lejárok kézilabdázni egy héten kétszer, már nem működik. Mi néha kibérlünk a haverokkal egy tornatermet, s focizunk este 7-től fél 9-ig. De ez nem a fiatalokra jellemző. A másik az a falógén-elmélet. Ha 20 000 évvel ezelőtt volt alkalmunk arra, hogy magas kalóriatartalmú ételt együnk, akkor abból annyit ettünk, amennyi belénk fért. Az ősember tudta, hogy most volt képes levadászni a bölényt vagy szarvast, de lehet, hogy a következő sikeres vadászat egy hónap múlva fog bekövetkezni. S ez a falógén bennünk maradt, s azt jelenti: ha módunk és lehetőségünk van magas kalóriatartalmú ételre, akkor abból ott és annyit eszünk, amennyi belénk fér. Csak ezzel egyetlen egy baj van: a Lidl holnap is nyitva lesz.

Aztán boldogan élünk, kár, hogy belehalunk.

– Mi van az új függőséggel? Ugye, vadiúj dolog, hogy szociális média-függők lettünk…

– Ki fogunk ürülni. Van egy Yuval Harari nevű izraeli történész, filozófus, és ő nagyon pesszimistán nyilatkozik az egyik könyvének a végén. Azt mondja, hogy egyre több olyan munkafolyamat lesz az életünkben, amit a gépek tudnak helyettesíteni. Nemrég egy autógyárban jártam, s mondtam, mutassák meg a munkafolyamatot. Hát egy olyan 4–5 futballpályányi szerelőcsarnok, dolgozik benne húsz ember, a többi mind automatizált. Kristálytiszta, mint a laboratórium, az egyik oldalon bemegy az alkatrész, a másikon kijön az autó, gyakorlatilag harcra készen. 

Egyre több szabadidőnk lesz. Amit mivel fogunk tölteni? Kettő dolog marad nekünk: az egyik a kábítószer, a másik a virtuális valóság.

Hazamegyünk, föltesszük a szemüveget, s a következő pillanatban búvárkodunk a Csendes-óceánban. Egyet kattintunk, síelünk az Alpokban, majd még egyet kattintunk, rovarokra vadászunk az Atakama-sivatagban. Közben meg otthon ülünk egy fotelben. 

– Ez baj, ugye?

– Aha. Ráadásul egyre többen leszünk, s be fog szűkülni körülöttünk az élettér. Úgyhogy maradnak a kábítószerek, s lehet, hogy egyszer csak lesz egy olyan szer, ami mindenkinél csak boldogságot fog hozni. Nincs még ilyen, de lehet, hogy ki fogják találni. Képzelje csak el: péntek este kiosztanak Magyarországon 9,7 tized millió tablettát, 19.00 órakor a Kossuth Rádió bemondja: Most! Beveszik, onnantól az egész ország boldog lesz éjfélig. 

– És ha kitalálják ezt a mellékhatás nélküli boldogságszert, akkor mi lesz?

– Veszélyes lesz. Miért? Mert ha nem lesz rossz, akkor csak jó lesz, és attól a pillanattól használni akarjuk. És függővé leszünk, és benne akarunk majd élni egy olyan fajta virtuális életben, ami nem a mi életünk. Azt hiszem, egyre sötétebb jövőképet vetítünk itt az emberiség elé, de nyugtassa meg önt is az, hogy – bár sokkal fiatalabb nálam – , mi ezt nem fogjuk megérni. 

– Én azért azt a boldogságot kipróbálnám, aminek nincs mellékhatása.

– Nana! Másnap is kipróbálná. Mert 8 órán keresztül csak a jó, aztán még nyolc óra… A franc ragaszkodik ahhoz a szarhoz, amiben itt benne élünk. 

– Kár, hogy belehalunk…

Egy spanglitól nem dől össze a világ? 

– Mesélek önnek egy történetet: egy kedves barátom egyszer csak beteg lett. Letette a cigit, többé nem ivott alkoholt és fogyókúrázott. Mindez működött is, de nagyjából egy év után bevallotta nekünk egy beszélgetésnél, hogy hallucinogén gombákat keresgél a neten, mert nem bír örökké józannak lenni. Mit gondol erről?

– Lehet függőség és szenvedély nélkül élni, csak minek? Az, hogy az embernek időnként vannak keretsértő magatartásformái, belefér. Az egyik legjobb példa erre a kábítószer. Az én korosztályom fétistárgynak tekinti. Amikor én voltam 18–20 éves, nem lehetett hozzáférni. Persze, akkor is lehetett volna nitrohígítót szívni, meg csavarlazítót, meg Seduxen-re piálni, de azok gázok voltak. Viszont ha lett volna marihuána, nem biztos, hogy tudtam volna mindig jó döntéseket hozni. Szerintem nem dől össze ettől a világ. 

Most félre ne értsen bárki: nem azt mondom, hogy legalizáljunk. Szó sincs róla. De ha az ember tudatosan tud úgy keretet sérteni, hogy az csak egyszeri keretsértés lesz, attól nem lesz baj. És a gyereknek sem lesz baja. És most nehogy azt gondolják a kedves szülők, hogy a Zacher azt mondja: szívja el nyugodtan a gyerek a spanglit. Nem, ne szívja el, de attól, hogy kipróbálja, nem fog a világ összedőlni. Csakhogy a keretrendszereinket nagyon nehéz betartani. 

Hirdetés

– Ha már a kereteknél tartunk, valószínűleg nem én kérem először arra, hogy mondja meg: mi fér bele a keretbe? Hány pohár pia, hány spangli marad a kereten belül?

– Ezt nem lehet így számszerűen meghatározni, hogy mondjuk havonta egy belefér. Mert van, aki havonta egyszer elmegy a haverokkal, elszívja, fények, hangok, rasztafári érzés, s minden oké utána. De a másik meg azt mondja: a francba, ez tök jó volt. Szívjunk el még egyet, és még egyet. Neki teljesen másként működik a kontrollmechanizmusa. Neki az az egy is veszélyes. De azt nem tudjuk megmondani, hogy – mert az egyiknek eláll a füle, a másiknak nem áll el a füle – , melyik fog ellenállni.

Mindennapi boldogság-bogyóink: Tramadol, Xanax.

– Szerencsére azt kell mondjam, hogy manapság Kelet-Európában, Romániában és Erdélyben is a heroin nagyon kiment a divatból. Nyugaton és a tengeren túl egy új járvány van, a fentanil, amely hihetetlenül szedi az áldozatait. Az Egyesült Államokban kifejezett ópiátkrízis van, körülbelül 2 millióra teszik az ópiátfüggők számát, ami egy 330 milliós populációban nem kis szám. És itt ne arra gondoljon, hogy a leszottyadt gyerek a gettóban tolja magának, hanem a gyógyszerszedők. Naponta 100–120 gyógyszerszedő hal meg túladagolásban. 

– Úgy tudom, hogy a Tramadol nevű gyógyszer is egy opiát-származék.

– Maga elém vezette az egyik kedvenc lovamat… 

– Nagy bajok vannak  vele.

– Igen. Bár maga a gyógyszer jó. Egy nagyon-nagyon jó fájdalomcsillapító, aminek megvan a létjogosultsága. Viszont hozzászokást okoz, ami dózisemeléssel jár együtt, és ha abbahagyja az illető, akkor elvonási tünetei vannak. Ugyanúgy elvonási tünetei lesznek, mint a heroinistának, és ugyanúgy gyógyszert kell neki adni, hogy lehessen kompenzálni az elvonási tüneteit. Körülbelül 6 hét alatt lehet lehozni a cuccról. Persze, van olyan eset, amikor azt mondom: ezt a beteget ópiátfüggővé kell tenni, azért, hogy életminőséget tudjak számára biztosítani.

– Mi van a másik nagy kedvenccel, a Xanax-szal?

– A leszarom-tabletta? (nevet). Megoldja a problémát. Van valami gond, s ott a tabletta (ami nem feltétlenül orvosi javaslatra került a hölgy táskájába), beveszi, negyed óra múlva tök jól van. Leszarom, hát nem érdekel, elfújja a felhőket ez a gyógyszer. Magyarországon olyan 130 000 gyógyszerfüggő van, s ez nagyon-nagyon komoly probléma. 

2020: 6 óra és 4 perc

– A függőségek közül mi az, ami a legfenyegetőbb számunkra most, 2020-ban?

– Az online világ. 

– Rosszabb, mint a kábítószer, mint a gyógyszerfüggőség?

– Nézze, nem fogunk belehalni. Kivétel, amikor beleszelfizi valaki magát a szakadékba. Viszont időben nagyon sok mindent elvesz, és elvisz bennünket egy olyan virtuális világba, ami miatt nem fogjuk tudni értékelni a valóságot. Van a telefonján egy olyan applikáció, ami méri, hogy hány órát tölt el a napjából rajta? 

– Nem, és nem is teszek rá.

– Miért? Mert fél a tükörtől. Mert az azt mondja majd, hogy 6 óra és 4 perc… 

A félelmetes kicsi, nagy, rózsaszín, kék…

– A tini gyerekek szüleinek a legnagyobb félelme a kábítószer. Én sem tudnék mihez kezdeni azzal, hogy van belőle rózsaszín, kék, kicsi, nagy…

– 850 féle szer van kinn a piacon. Én sem tudom követni.

– Van ezeknek valamilyen közös ismertetője? Miből jöhetek rá, hogy a gyerek fogyaszt?

– Nem fog rájönni. El fog menni az a gyerek buliba? Persze. Mekkora annak az esélye, hogy a gyerek úgy jön haza, hogy berúgja az ajtót, felmászik a szekrény tetejére s elkezd kukorékolni, mert éppen LSD hatása alatt van? Nulla. Mikor fog hazamenni? Reggel. S akkor anya előkerül: lehelj rám, fiam, mutasd a kabátod. Büdös lesz a gyerek? Mint a disznó. Lesz-e szájszaga? Mint Shreké. De nem fogjuk tudni megmondani, hogy használt-e szert vagy nem. 

– Azt mondja a barátnőm, nem vásárol idén egyetlen új ruhát sem, mert túlvásárolta magát, s úgy érzi, telítődött, megundorodott. 

– S elhiszi ezt a barátnőjének?

– Hát… nem. De van-e olyan, hogy telítődünk a függőségünkkel? Másnaposság, túl sok cigi… megígérem, hogy soha többé.

– Ez nem működik. Viszont találkoztam egy volt páciensemmel: tavaszi délután, ült az illető a kapualjban tök egyedül, nézett ki a fejéből, s azt mondta, hogy „meg fogok halni”. Volt egy relatíve tiszta pillanata, amikor ez átsuhant rajta. Egy ilyen már okozhat változást. De az, hogy hazajön a férj, aztán másnaposan: „Szívem, ez volt az utolsó. Ígérem, hogy soha nem lesz több”. Hány ilyen ígéret van fenn a padláson? 

Higgyünk a mémeknek

– Miért van itt? Miért döntött úgy, hogy kijön a rendelőből, a kórház falai közül?

– Mert talán tudok átadni az embereknek olyan információt, amit, hogyha hazavisz, elgondolkodik rajta. Ebbe soha semmi tudatosság nem volt, nem készültem ilyenre. Amikor 1998-ban odakerültem a Péterfy Sándor utcai kórház toxikológiai osztályára, az egy zárt rendszer volt, száz ággyal, rácsokkal, biztonsági őrökkel. Mint egy klasszikus tébolyda. Én ezt nagyon hamar megváltoztattam, kulturáltabbá tettem a helyet. A médiát érdekli, hogy mi történik egy ilyen kórházban. Kezdődött klasszikus híradós anyagokkal, a stáb pedig hamar rájött arra, hogy el tudok mondani három mondatot egyben. Aztán jöttek olyan megkeresések és műsorok, amelyek hosszabb beszélgetésekről szóltak, és az ember megtanulja (lehet, hogy kicsit gáz, amit mondok) használni a sajtót.

Nem csak a sajtó használ engem. Úgy tudok átadni információt, hogy az az emberek számára hasznos lehet:

meglett a piacokon a gombaellenőrzés, ami számottevően lecsökkentette a gombamérgezések számát. Az emberek szántak arra pénzt, hogy vegyenek egy szénmonoxid-detektort, kevesebben haltak meg szénmonoxid mérgezésben. 

– Mert ha valaki ismert, jobban hisznek neki.

– És ha mém lesz belőle, akkor főleg.

Fotó: Erdély Bálint Előd