Egyensúlyozás a bakancs és piros körömcipő között

Engem fiúnak vártak. Zsoltikának. Aztán lány lettem, és hét fiú veszett el bennem. A nevemet se választották nagy gonddal. Akkoriban ez kevésbé volt divatban. Andrea lettem, mert az apukám András. Csak véletlen egybeesés, hogy a nevem csengése is férfias.

Gyerekkoromban gyakran tarkította seb a térdeimet, szinte mindig. Sovány, vézna gyerek voltam, nyurga lábakkal, olyan igazi Harisnyás Pippi. A szoknyás korszak valahol az óvoda tájékán félbeszakadt. Nem tudtam rá vigyázni, és amúgy sem volt igazán szép a fidres-fodros aljból kikandikáló sebhelyes virgács. Hosszú hajam sem volt. Én nem kértem, édesanyám sem erőltette.

Az állatokat szerettem, fára mászni, birodalmat alapítani a kert végében, és falun a teheneket terelni, egyedül a mezőn. Nem rettentett a trágyaszag, és forradalmi hősiességről álmodoztam. Ez volt a kalandos énem, grundról ábrándoztam és kedveltem az úttörőtáborokat, ahol csapatokba verődhettünk.

A másik énem, aki megtanulta, hogy rád nem adunk szoknyát, mert minek, úgyis koszos lesz, az papír ruhákat tervezett. Sokat. Volt egy hosszú hajú, csillogó szemű hercegnő avatarom, aki szinte mindig hosszú ruhában járt.

Mert az élet a legtöbbször egyensúlyra vágyik. És a hiányállapot megoldásokat keres.

Bakancsos lázadóként kerültem a színire. Kilógtam a sorból. Osztályvezető tanárom nagyon hamar a tudomásomra hozta, hogy egy színésznő nem járhat így. Nehezen találtam magam ebben az új valós valótlanságban.

És negyedéven rám talált egy kurtizán szerep, amolyan cifra, luxus kategória. 12 centiméter. Ilyen magas volt a cipőm sarka. A díszlethez tartozott egy lépcsősor plusz egy erkély. Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetlen legyek. Hazavittem hát a cipőt, és az albérletben, vastag könyvvel a fejemen,

megtanultam magassarkúban járni. Megszerettem. Magabiztosnak érzem magam. Körültekintően óvatossá kerekíti a hebehurgyaságomat, és nőiessé szelídít. Most is van egy piros körömcipő a tükröm mellett.
Hirdetés

Ezt tanulom, így érett, felnőtt fejjel. A szép ruhás mozgás szabadságát. Hogyan lehet nem akadályként megélni, hogy suhan velem hosszú szoknyám lengesége.

Ma hazafelé sétálva a templom előtt jöttem el. Kicsinyke családi ünnepség volt készülőben. Talán keresztelő, gondoltam magamban, látva az angyalka ruhába öltöztetett csöppséget. A rokonság soraiból megszökve egy kis, ünneplőbe öltöztetett gézengúz neki indult a bokros, ágas-bogas domboldalnak. Apuka utána, és kézen fogva örömmel vezette lefelé. Nem unatkoztak.

Pillanatokon belül követte volna rózsaszín hosszú ruhás nővérkéje. Az anyuka is résen volt ám. Nem lehet kincsem, összekoszolod a ruhádat. Anya kezét fogva sóvárogva nézett az apa kezén visszatérő világhódítóra.

Nem lehet ilyenkor odamenni… Csak lestem hát a pillantását, amikor reményt sugallva, megértően összekacsinthatunk.

Kiemelt kép: Shutterstock