Elég az elég jó? Amikor az ember nevel

Szerintünk nincs neveletlen gyermek. Mert valamilyen szinten akkor is nevelünk, ha csak úgy élünk egymás mellett, szülők és gyerekek. De mitől függ, és hová vezet az, ahogyan nevelünk? Két példát hozunk, majd megpróbálunk arra választ találni, hogy mi határozza meg azt, hogy milyenek vagyunk, amikor – mégis – nevelünk. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)

„Nem vertük a gyermekeinket, tévedés ne essék, ám az atyai pofon nagyon-nagyon ritkán, de elcsattant. Vagy a fenékre csapás, vagy ilyesmik. Hangsúlyozom, nem vertük őket, de nagyon-nagyon ritkán kikaptak. És, érdekes módon, jó pár évvel ezelőtt a fiam azt mondta, hogy akkor, amikor ő kapott egy nyaklevest, akkor annak ott volt a helye… De ismétlem, ebből nem űztünk sportot, nem rettegtek a gyermekek, viszont tudták, hogy eddig lehet, és nem tovább…” – kezd gyermeknevelési tapasztalatainak mesélésébe Pápay Géza székelyudvarhelyi tornatanár, akinek ma már felnőttek a gyermekei: 35 éves a fia, 31 a lánya. Mint fogalmaz, a felesége némileg engedékenyebb volt, de általában véve rend és viszonylagos szigor, tekintélyelvű viszony jellemezte a gyerek-szülő kapcsolatot.

Eddig s ne tovább!

„A mai, modern gyermeknevelést, ezt a borzasztó nagy szabadosságot, hogy a gyermeknek az égvilágon mindent megengedünk, a gyermek akkor szól bele a felnőttek beszélgetésébe, amikor ő akar, és soha nem azt mondjuk, hogy kicsi fiam, te most hallgass… Én ezt így nem tartom helyesnek. Az az alapelv, hogy soha nem emeljük fel a hangunkat, soha nem emeljük fel a kezünket, véleményem szerint oda vezet, hogy a gyermek gyakorlatilag azt csinál, és akkor, amikor akar, mert őneki abból nagy kára nem származik – magyarázza a pedagógus. – A mi nevelési elvünk nagyjából bevált, mert hála Istennek, úgy érzem, normális emberek lettek a gyerekeinkből. De nem tudom, hogy a mai gyerekek esetében ez így lesz-e… – fogalmazza meg kétségeit a székelyudvarhelyi testnevelő tanár.

– Nálunk mindig volt egy határ. Hogy na, kicsi fiam, eddig! Ennél tovább nem! Azt tapasztalom, a mai gyermek bármit megtehet.

Attól kezdve, hogy nem írja le a házi feladatát, egészen addig, hogy felrobbantja az iskolát, vagy főbe lövi a tanárát büntetlenül. Maximum hívnak mellé egy pszichológust, és elkezdik vizsgálni, hogy mi vezethetett idáig. Három évtizede még szinte mindenki hozzánk hasonlóan nevelte a gyerekeit, mindenkitől azt hallom, emlékszik, mekkora nyakelvest vagy fülhúzást kapott ezért vagy azért. Meghallgattuk a gyermekeket, természetesen, és az igényeiket, ha elmondták, hogy valamit nagyon szeretnének, ha abban a pillanatban nem is adtunk igazat, de utána elgondolkoztunk, hogy talán ezt megérdemelné, meg kellene kapja, vagy valami ehhez hasonló, vagy olyan is volt, hogy valamit kijelentettünk, s a gyermek azt mondta, hogy hát de… Itt nincs demokrácia, itt ez van. De én nem hiszem, hogy ezzel visszaéltünk volna” – meséli Pápay Géza.

Nyakleves és még egy

„Ennek ellenére jó viszonyunk volt a gyerekeinkkel, közeli, viszont nem ez a mai típusú. Én úgy látom, a mai gyerekek egyfolytában a szülők nyakán csüngenek. A szülők bemennek a boltba vásárolni, és nem tudnak zavartalanul, mert a gyerek ordít, hogy de igen, vedd meg ezt vagy amazt, különben földhöz vágom magam… Úgy látom, mostanság a szülő úgy gondolja, ő akkor jó szülő, ha az égvilágon mindent megad a gyermekének, ha minden bajból kivájja a gyermeket, ha minden problémából kimenti.

Régebben, ha véletlenül kaptál egy nyaklevest az iskolában, ha otthon megtudták, még egyet kaptál.

Most már nem szabad nyaklevest adni a gyermeknek, de ha véletlenül valami történik, a szülő nem kérdezi meg a gyereket, hogy azt miért kaptad, mik voltak a körülmények, hanem bevonul az iskolába és nekiesik a tanárnak vagy az igazgatónak. Tehát indulásból védelmébe veszi a gyermeket, és nem hagyja, hogy egy kicsit üsse meg a bokáját. Mert véleményem szerint az is kell.”

Tiltás és házimunka

„A testi fenyítés rendkívül-rendkívül ritka volt, egész életünkben egy-két esetre emlékszem, hogy rácsaptam a gyermekre, ez tényleg nagyon ritka volt. De olyan, hogy valamit nem szabadott, vagy eltiltottuk valamitől, az volt, persze. Amíg nem javította ki a jegyét, addig nem mehetett biciklizni, vagy ilyesmik. El voltak osztva a házimunkák, a lányom mosogatott, a fiam ablakot pucolt. A szüleim nevelési elveit viszont én is megkérdőjeleztem, például soha nem tegeztük őket, közel nem voltunk olyan bizalmi kapcsolatban, mint én a gyerekeimmel. A mi gyerekeink – érdekes módon – nem kritizálnak minket. Szerintem, ha következetes és egészséges ez a tekintélyelvű nevelés, tehát nem szélsőséges, akkor nem megy a gyerek-szülő kapcsolat rovására. Nem arra gondolok, hogy a gyermek retteg a szülőtől, de arra sem, hogy a gyermek azt csinál, amit akar” – összegez a kétgyermekes apa, nagyapa.

Kellenek a szabályok

„Nálunk is én voltam szigorúbb, de azt hiszem, hogy nem léptem át soha a határt. Tartottak tőlem, most is, az unokáim is tartanak kicsit, mert olyan a habitusom, ha kiáltok egyet, annak van hatása. Bár régebben nagyobb hatása volt. Az unokáimmal is talán egy kicsit szigorúbb vagyok, mint a szüleik. Véleményem szerint mindenképpen jobb a tekintélyelvű nevelés, jobb csomagot ad az életre, felkészíti a gyermeket, hogy vannak szabályok. De nem kell túlzásba esni, nem katonaságot kell teremteni otthon, nem erről van szó. Fagyizni kell, meg persze, döntsön ő, hogy mit, milyet szeretne, de marhaságokat nem csinálunk! Bekeményítesz, amikor kell. De nagyon büszke vagyok arra, hogy mindkét gyermekem itthon maradt, szép gyermekkoruk volt. A gyereknevelés a legszebb és a legnehezebb dolog az életben, de csak az idő tudja eldönteni, hogy az ember jól végezte-e.”

Erőszakmentesen

Bekő-Fóri Zenkő színművész az ötéves Gerda édesanyja. Mint meséli, az már serdülőkorában megfogalmazódott benne, hogy nem szeretne olyan anya lenni, aki irányítani próbálja a gyerekét. „Már akkor tudtam, hogy én nem szeretnék diktátor anya lenni, aki mindig megmondja, hogy mit hogyan kell csinálni. Ha nem is direktbe mondja, de ott van a szavai mögött, hogy mit ne, és elítél, ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy szerinte kéne.”

A nevelési stílusát – viccesen – kaotikusnak nevezte Zenkő, de alapvetően a liberális nevelési elvek mentén történnek náluk a dolgok.

„A legfontosabb számomra az, hogy törekedjünk arra, hogy ne legyen alá-fölé rendeltség közöttünk.

Az ő szintjén próbáljuk gyakorolni az egyenrangú kommunikációt, hiszen ő is ugyanúgy része a családnak, értékes tagja ő is. Például egy nagyon kedves barátnőmtől tanultam erőszakmentes kommunikációt, amit ő a gyerekeivel is használ, és azt látom, hogy működik.”

Megfogalmazni az érzéseket, Zenkő erre tanítja kislányát

Köztudott, hogy az első hónapok mennyire fontosak a személyiségfejlődés szempontjából. Zenkő elkötelezett híve a kötődő nevelésnek. „Vedd fel a gyerekedet, próbáld minél többet közel tartani magadhoz. Én is hordoztam, szoptattam, ameddig csak lehetett, igény szerint, minden »nyikkra« felvettük, ha sírt, velünk aludt. Azt látom, hogy mindez megérte, annyira kielégült a közelség és a biztonság iránti igénye, hogy amikor eljött az ideje, bátrabban fedezte fel a világot, bátrabban közeledett a gyerekekhez is. Tudta, érezte, hogy valahol mi mindig ott vagyunk. Nem láttuk rajta azt sem, hogy nagyon belénk kapaszkodna.”

Nemek nélkül

Amikor megszületett Gerda, Zenkőék próbáltak arra figyelni, hogy ne legyen tele a ház tiltással, csak akkor szóltak rá, ha tényleg életveszélyben volt. „Hagytuk, hogy fedezze fel ő a világot, s amíg nem akart valamit magára húzni, szeggel a konnektorba nyúlni vagy kiugrani az ablakon, addig nem mondtuk, hogy ne csináld.

Nem szeretnék megcsinálni semmit a gyerekem helyett. Essen ő pofára, tanulja meg ő, egyedül. Ha elesik, feláll, megyünk tovább. Ha szeretné, megölelem, megvigasztalom. Élje meg, hogy a tetteinek következménye van.”

Azt is kiemelte Zenkő, hogy próbálnak választási lehetőségeket felkínálni kislányuknak, engedni, hogy dönthessen bizonyos helyzetekben. „Egy ötévesnek miben lehet döntést engedni? Például azt veheti fel, amit akar. Ha hűvös van, szólok, hogy kéne szvetter, ha nem akarja, kivárom, amíg ő kéri, közben biztosítom, hogy nálam van a vastagabb ruha, ha kell, felveheti.”

Kimondani, ami fáj

Mint kiderül, a dackorszak azért kemény próbája az egyenrangú nevelésnek. „A dackorszak nehéz volt, mert szerintem én is folyamatosan dackorszakban vagyok. Mondta is a párom, hogy te, Zenkő, hogy tudsz veszekedni egy hároméves gyermekkel? Aztán rájöttem, hogy ez nem jó. Sokat segített az erőszakmentes kommunikáció, az, hogy fogalmazzuk meg az érzelmeket és szükségleteket, és próbáltam rávezetni Gerdát is erre. Ma már könnyebben kezelem ezeket a helyzeteket, megkérdezem, hogy most azért hisztizel, mert álmos/fáradt vagy? Segítek megfogalmazni, hogy most épp mi van benne.”

Haragudni lehet, de…

Zenkő bevallja, hogy volt, amikor tehetetlenségében kiabált, mint mondja, szégyelli is. Olyan is történt, hogy rácsapott a lánya kezére, de aztán rájött, ez az ő dühe, és neki kell kezelnie. Ma már jól tudja, hogy azzal, ha ő is elveszti a fejét, nem csillapodik a gyermek, épp az ellenkező reakciót váltja ki belőle, mint amit szeretne. Elmesélte, hogy az önállóságra nevelésből nem csináltak problémát. „Egyrészt engedtük próbálkozni, másrészt azt képviseltük, hogy amit ő maga is meg tud csinálni, azt tegye is meg. Inkább késtem tíz percet – persze nem mindig –, engedtem, vegye fel ő a pulóvert, mert így sikerélménye volt, megtapasztalta, hogy képes rá.”

„A konfliktusok megoldásához jó lenne tiszta fejűnek maradni, átlátni, hogy mi a kiváltó ok, mert akkor nyugodtan tudsz kommunikálni is. Nagyon kerülöm, hogy bármit is elutasításnak éljen meg a lányom. Ha balhé is van, mindig ezt mondom: haragszom rád, dühös vagyok, és szeretlek. Szeretlek akkor is, amikor ordítasz, csak zavar” – fogalmaz a fiatal édesanya.

Szabály azért kell

Zenkőék egyenrangúságra törekednek, tisztelik a gyermek szükségleteit, mindent megbeszélnek, de szabályok is vannak. „Számomra a liberális nevelés nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok. Ha nincsenek határok, nincs, amit feszegessen a gyermek. Olyan szabályaink vannak, amiket mindenkinek be kell tartani a családban – persze a maga szintjén. Nem tartom helyesnek a »nem nevelek, hanem egyfolytában engedek«-hozzáállást.” Egyébként nem zárják ki a felnőttek beszélgetéséből sem, csak elmagyarázták, hogy meg kell várni, amíg valaki befejezi a mondanivalóját. Igaz, ez a szabály rájuk is érvényes: ők sem kezdenek másról beszélni, ha épp Gerda mesél.

„Jó látni, hogy képes szavakba önteni az érzelmeit, a minap például azt mondta, anya, én most annyira csalódott vagyok. Empátiát látok benne, képes elfogadni, ha azt mondom, hogy fáradt vagyok, és ma csak egy mese lesz kettő helyett – meséli Zenkő.

– Szerintem az a legfontosabb, amikor nevelünk, hogy támasza legyünk a gyermeknek; nem irányítani kell, hanem ott lenni, amikor szükség van a támogatásra.

Azt szeretném, ha Gerda belevaló csaj lenne. Ha kiállna magáért, ha hinne saját magában és az igazában, az egyenrangúságban. Ha erős, magabiztos ember lenne, aki nem fél kimondani azt, amit gondol, csak azért, mert egy felnőtt áll vele szemben.”

Zenkő szerint nem igaz, hogy az így nevelt gyerekek nem tisztelnek senkit és semmit. Csak épp hogy nem az erőt, hanem az emberi tulajdonságokat tisztelik.

Két út, két generáció, eltérő elvek

A mi környezetünkben még mindig él, sőt, reneszánszát éli a tekintélyelvű, konzervatívabb szemléletű nevelés, ami – valljuk be – sokat megenged a szülőnek. Vele szemben ott van a liberálisabb felfogású nevelés, ami többet megenged a gyermeknek. Bármelyik mentén is megyünk, biztos, hogy ahogyan nevelünk, az hosszú távon befolyásolja a gyermek személyiségfejlődését, világhoz, társakhoz, teljesítményhez való viszonyát, a jövőjét. De tökéletességre törekedni szinte lehetetlen!

Milyenek vagyunk, amikor nevelünk? Mit tehetünk meg anélkül, hogy károkat okoznánk, és hogyan másszunk ki zűrös helyzetekből? Trendeket követünk, könyvek után nevelünk, vagy megpróbálunk önmagunk lenni, és saját személyiségünkön, magunkban hordott tapasztalatainkon átszűrve próbáljuk megtalálni saját nevelési stílusunkat? Olyan kérdések ezek, amelyek sokunkat foglalkoztatnak, amikor belekerülünk a szülői szerepbe.

Hagyjuk a könyveket?

Ezen a téren felszabadító hatása volt a Donald Woods Winnicott által bevezetett „elég jó anya” fogalomnak. Ezt továbbgondolva írta meg Bruno Bettelheim osztrák származású gyermekpszichológus Az elég jó szülő könyvét, amely ma már klasszikusnak tekinthető a témában. A lényeg talán az, hogy kimondták: nem kell a szülőnek tökéletesnek lennie, teljesíthetetlen célokat és mércéket állítani maga elé, elég, ha jelen van, ha tudja, hogy a gyermek optimális fejlődéséhez milyen feltételekre van szükség. Elég, ha többnyire képes aktívan, odafigyelően, gondoskodóan és rugalmasan reagálni a gyermek jelzéseire, a változásokra, támogatva a személyiség fejlődését.

Bettelheim arra bátorítja a szülőket, hogy ne szakkönyvből tanuljanak nevelni, hanem hallgassanak a szívükre.

Ezt írta: „… igenis lehetséges, hogy elég jó szülők legyünk – vagyis olyan szülők, akik jól nevelik gyermeküket. Ha erre törekszünk, nevelési hibáinkat – melyeket legtöbbször azért követünk el, mert gyermekeinkkel kapcsolatos érzelmeink túlságosan erősek – bőségesen ellensúlyozni fogják azok a helyzetek, melyekben helyesen cselekszünk.”

Az a bizonyos hátizsák

Igen ám, de a helyes cselekvés hogyan jön össze? Mire oda kerülünk, hogy szülővé válunk, általában van többé-kevésbé kialakult világnézetünk, értékrendünk, személyiségünk és énképünk. Na meg van sajátos temperamentumunk és egy hátizsákunk, amit magunkkal hozunk saját gyerekkorunkból. Ebben ott vannak a feldolgozott vagy elfojtott élményeink, elnyomott érzelmeink, akár több generációra is visszanyúló családi titkok, „koreográfiák” az élet különböző helyzeteire. Érthető, hogy a szülői szerepet magunkra öltve ezek is aktiválódnak, és a felsoroltak mind befolyásolják, hogyan nevelünk. És nem beszéltünk még a környezet, a nagyszülők, a barátok, a szűkebb-tágabb közösség elvárásairól, értékeiről, amelyekhez sokan közülünk igyekeznek igazodni. E sok hatás között bizony nem könnyű megtalálni a helyes utat. A saját utat.

Ismerd meg (szülői) önmagad!

Itt jön be a képbe a manapság egyre szélesebben hangoztatott önismereti tudatosság. Szülővé tanulás útján válunk. Tanuljuk magunkat, miközben tanuljuk gyermekünket is. Nehezen tudunk biztonságot nyújtani úgy, ha még bizonytalanok vagyunk önmagunkban, kötődni, ha feldolgozatlan érzelmi, kötődési problémáink vannak saját szüleinkkel, és a sor folytatható. Mindeközben tény, hogy a növekvő gyermekünknek mi vagyunk a minta, s ha ennek a kijelentésnek megérezzük a súlyát, akkor máris bizonyítást nyer, hogy miért fontos ismernünk saját magunkat, reakcióinkat, saját gubancainkat, frusztrációinkat. A hiteles példamutatásba pláne belefér, hogy felvállaljuk ezeket a gyerekünk előtt, hiszen hasznosítható mintát nyújtunk számára, hogy

változni, fejlődni mindig lehet: „anya kissé lobbanékony, ismét kijött a sodrából, de nagyon próbálkozom, hogy ez ne így legyen, ne haragudj”. Egy ilyen reakcióhoz viszont fel kell ismerni a negatív spirálokat, hogy egyszer csak kiléphessünk belőlük.

Szóval úgy tűnik, hogy a gyermeknevelés terén is megkerülhetetlen fontosságú a tudatosság és az önismeret. Hogy amikor nevelünk, akkor is mi magunk legyünk, a nevelői szerepünkben is hitelesek lehessünk. Így valószínűleg könnyebben abszolválható az „elég jó szülő”-szint. Legyünk elég jók, a magunk módján!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: