Thamó Kata sikeres kézilabdázó, Hargita megye egyik legjobb sportolója volt, a válogatott csapat ifjú reménysége, teli tettvággyal és arra való akarattal, hogy kiteljesítse tehetségét és – nőként is – megvalósítsa álmait. Tizenhét évvel ezelőtt azonban pszichiátriai betegséget állapítottak meg nála, a diagnózis pedig a korábbi perspektívát is szertefoszlatta. Innentől kezdve életét a rosszullét, a tudatvesztés és a tiszta napok váltakozása határozta meg, olyan hetek, hónapok, amikor állandó kórházi kezelésre volt szüksége ahhoz, hogy újra lábra álljon, ellássa önmagát. Hét év telt el így, aztán sikerült stabilizálni az állapotát, és megszűntek az öntudatlansággal járó krízisek. Ami maradt, a budapesti Pszichiátriai Intézet Nyírő Gyula Kórház tizenegy tagú bizottságának a diagnózisa, hogy betegsége gyógyíthatatlan.
– Ma már tudom, hogy a pszichés betegségből egyedül nem lehet kijönni. Ehhez szakember szükséges, a családtagok támogatása, szeretete és biztatása, baráti kapcsolatok és megértő közösség. Szerencsés vagyok, mert megkaptam mindezt, és akaraterőmnek, kitartásomnak köszönhetően kialakítottam egy új életet. Nem volt könnyű, de ma úgy érzem, teljes értékű életet élek – mondja Kata.
– Milyen ez az élet?
– Hát mint a slágerben: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás – nevet. – Na jó, nem egészen. Sokat kell pihennem, többet az átlagnál. Szigorúan betartott napi programom van, ami a reggeli sétával kezdődik a husky kutyámmal és délután önkéntes munkával folytatódik: homoródszentmártoni és almási gyermekeknek tartok kézilabdaedzést, időnként pedig egy-egy masszázzsal segítek embertársaimon. Ez az, amit tanultam, erről van diplomám is.
– Jó újra a pályán lenni?
– Nagyon. Hiányzott a kézilabda. Nehéz volt elfogadni, hogy elszakadtam attól a sportolói közösségtől, amellyel együtt jártam edzőtáborba, bulikra, egy szobában laktam. De sportolói múltamnak köszönhetem a kitartásomat a betegségben, a fegyelmezettségemet, ezekkel a tulajdonságaimmal indultam el a gyógyulás útján. Most végre újra a pálya közelében vagyok, labdát fogok, csapatot építek, drukkolok. Jó érzés.
– Mi az, ami hiányzik?
– A társ. A férfi. Interneten nagyon sokat ismerkedem, randevúkra járok, érdeklődnek is utánam a férfiak, viszont amikor elmondom nekik, hogy pszichés beteg vagyok, meghátrálnak. Azt mondják, egészséges nővel akarják összekötni az életüket. Engem problémásnak tartanak. Azért nem adom fel.
Az élet: tevékenység
Benedek István részletes kutatást végzett a pszichiátria fejlődésének a területén, tapasztalatait az Aranyketrec című könyvében írta le. Feljegyzéseiből kiderül, hogy az elmebetegség gyógyításában a szabadság és a tevékeny élet elvét már az 1800-as évek elején sok pszichiáter hirdette, például Franciaországban Philippe Pinel, aki eltávolíttatta a rácsokat az általa vezetett gyógyintézetből. Bár nem ez volt az általános, kétszáz éve Angliában, Belgiumban és Németországban is voltak hasonlóan gondolkodó orvosok, illetve Oroszországban Zavadszkij Krasznopolszkij is hitt a munkaterápia hatékonyságában.
Járja útját Téboly című könyve
– Az évekig tartó tétlenség még a szellemileg ép embert is elbutítja. A tevékenység révén az elmebetegeket olyan állapotba lehet hozni, amely az egészségeshez hasonlít. Az aktív foglalkoztatás a megfelelő környezettel együtt hetek alatt átalakítja a beteget: a zavartak kiegyensúlyozottak lesznek, a dühöngők megnyugszanak – állítja Benedek saját tapasztalatait is megvizsgálva.
Hogy mi a mai álláspont?
– Egyrészt a zárt intézeteket megszüntették, a pszichiátriai osztályokon a gyógyszeres kezelés mellett sok helyen a beteg stabilizálásához, életminőségének javításához nagyban hozzájáruló zene-, mozgás- és művészetterápiát alkalmaznak, ezt követően pedig hazaengedik. A páciens évente visszajár kontrollra, a családtagok lehetőségeikhez képest otthon ellátják, házimunkával bízzák meg, vagy jó esetben folytatja korábbi elfoglaltságait, munkába jár. Másrészt sajnos sok beteg elszigetelődik, otthon marad, miközben továbbra is képes lenne elvégezni feladatát. Szükség lenne rá, hogy változtassunk a pszichés betegekhez való viszonyunkon. Nem kellene őket leértékelni, negatívan kategorizálni, hanem szakszerű segítséghez kell juttatni és integrálni. Nappali foglalkoztatóközpontok működésére lenne szükség, ahova a súlyosabb betegek is közösségbe járhatnak, és közös foglalkozásokat végezhetnek, rajzolnak, faragnak például, ki-ki a maga képessége és igénye szerint. Nálunk ez a koncepció még várat magára – állapítja meg Antal M. Ildikó főpszichológus, rendszerelméletű pár- és családpszichoterateuta.
A munka terápia kell hogy legyen, nem felelősség
A munkavállalás és a beteg teherbíró képességéhez igazodó napi rutin kialakítása, annak betartása nem egyszerű feladat. Ezt Thamó Kata is megtapasztalta, amikor saját határait feszegetve belevetette magát a munkába. Egy üdülőtelep fogadójában kapott masszőri állást, az ott töltött időszakról így ír könyvében:
„Vajon ez a hely lesz, ahol megállja a helyét a munkában? Vajon befogadnak-e itt engem, megszeretnek-e? (…) Nyáron sok vendég megfordul a fogadóban, nagy a hajtás, sok a tennivaló. Lili maximálisan helytáll. Jókedvvel végzi a munkáját, keveset beszélget munkatársnőivel, most még úgy érzi, nem fogadták be kellőképpen. Valamiért furcsán néznek rá, és természetesen amikor nincs közöttük, akkor azt is szóvá teszik, hogy mit keres itt valójában. (…) Lili szeretne olyan lenni, mint a főnöknője, gazdag, sikeres és adakozó. Úgy képzelte, olyan nagy a lelke, hogy beleférne az egész helyiség, ahol dolgozott. Rengeteg a munka, helyt kell állni, masszázst masszázs követ órákon át késő éjjelig, majd fáradtan a takarítást is el kell végeznie. (…) Alvásra alig marad néhány óra. Sokat éjszakázott, észre sem vette, hogy fokozatosan kimerült. Aztán egyik nap Lili furcsán kezd viselkedni.”
Ismét kórházba került. A rosszullétet és a vele járó újabb kórházi kezelést követően főnöke és Kata családja úgy döntött, nem tesz jót neki ez a munka. Szülei hazavitték. Azóta sokat van vidéken, ahol nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát, önkéntesként vezeti a kézilabdacsapatot, aktív szerepet vállal a helyi közösség életében.
Az egészséges munkavállalók is gyakran túlvállalják magukat, hajtják a szakmai elismerést, a fizetésemelést, a megbecsülést. Amint Kata példája mutatja, egy pszichés beteg esetében a szellemi és fizikai kimerültség sokkal megrázóbb és veszélyesebb reakciót jelenthet: újabb krízist, kórházi kezelést. Minden visszaesés kudarc, újabb harc a tiszta gondolatokért.
A betegség nem szégyen
– A betegség eredményes kezelésében elengedhetetlen a család bevonása. A páciens állapotától és a betegség típusától függ, hogy a családtagok milyen módon tudják segíteni hozzátartozójuk gyógyulását. Lényeges a családtagok pszichoedukációja, hogy megértsék, miről szól a pszichés betegség, milyen kiváltó és fenntartó tényezői vannak, mi az, amivel a gyógyulást elősegíthetik. Fontos a hozzátartozóknak megérteniük, hogy a betegség következtében mi az, amire még képes a beteg, és mit ne várjanak el tőle – mondja Antal M. Ildikó főpszichológus.
Thamó Kata édesanyja mindvégig rendületlenül hitt abban, hogy a lánya felépül, legyőzi a tébolyt, és újra tevékeny és normális életet él. Napokig ott volt lánya mellett a kórházban, az önkívületi időszakban próbálta megnyugtatni, nedves törölközővel áttörülni a verejtékben izzó testét, aztán amikor már jobban volt, kikísérte a mosdóba, később a kórház udvarára is, hogy friss levegőt szívjon, megmozgassa a rohamok alatt görcsbe rándult és meggémberedett lábait.
Kata mostanság /forrás: facebook
– A lányom betegsége olyan megpróbáltatás volt számomra, ami lelkileg rendkívüli módon megerősített – vonja le a következtetést Thamó Ildikó.
– Miben?
– A beteg melletti helytállásban, a szeretet, a gondoskodás erejében. Mindenben. Idejében felismertem, hogy azzal tudok segíteni a lányomnak, ha megőrzöm, legalább a jelenlétében, higgadtságomat, erős maradok, és reményt mutatok neki. A jelenlétében sosem sírtam, búsultam.
– A diagnózist követően, amikor a tizenegy fős orvosi bizottság kimondta, hogy Kata gyógyíthatatlan pszichés beteg, és önök ezzel a tudattal visszatértek abba a közösségbe, ahol a lányát mint aktív sportolót ismerték, nem bizonytalanodott el? Nem érzett kudarcot, szégyent?
– Nem. Egy pillanatig sem. Semmi sem lehet idegen, ami emberi! A betegség márpedig emberi. Nem kell szégyellni, rejtegetni
Persze a családtagoknak is idő kell, amíg megtanulnak együtt élni a betegséggel. A megváltozott élethelyzetben mindenkinek szüksége lehet segítségre, erre való a családterápia, amelyben a hozzátartozók a beteggel együtt értelmezik az új helyzetet, és gyakorlati meg lelki útmutatót, mankót kapnak az együttéléshez.
– A betegség elfogadása egy folyamat, ezen átmegy a család minden tagja. Ebben segítséget kérni nem szégyen, nem gyengeség – erősíti meg Antal M. Ildikó. És talán a legérvényesebben: Kata és családja példája.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. decemberi lapszámában jelent meg.
