Református lelkész fiából – 1928. augusztus 13-án született a háromszéki Árapatakon – előbb baloldali értékeket valló fiatal lett, de ez a világnézet egy egész nemzedéknél jelentkezett. „Eszmeiségében sokat ígérő világnak tűnt – mesélte. – A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt, benne a román–magyar viszony, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor minden egyebet felülírt, és valahol útközben jelentőségét veszítette az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyott beszélni. Majd rájössz te is, fiam, mondta.”
Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás is elgondolkodtatta Dávid Gyulát: ez most mi? „Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz.”
Akkoriban került át a Bolyai Egyetemre aspirantúrára, és mivel doktori témájához – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutatott, ’56 szeptemberét Budapesten töltötte. Esetében a konkrét „fekete pontot” mégis egy házsongárdi temetőlátogatás jelentette, vezetésével a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a sírokhoz. Mindezt olyan közhangulatban, hogy a tanórák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozatainak emléke előtt.
Le is töltötte a rámért hét esztendőt, épp határidőre szabadult a szamosújvári börtönből. A Bolyai Egyetem megszüntetésével szakmailag már nem volt hová hazamennie, az írótársadalomban azonban pozitív fogadtatásban részesült. Dávid Gyula két nappal korábban érkezett haza, amikor Balogh Edgár táviratban kérte fel, hogy látogassa meg a Korunk szerkesztőségében. Névvel ugyan nem közölhetett, de kapott fordításokat, híreket, könyvismertetőket írt, sajtószemléket. Egészen 1965 őszéig, akkor Marosi Péter az Utunkba kért tőle egy évfordulós írást Vasile Alecsandriról. Onnantól kezdve Dávid Gyula lett a magyar sajtóban a román irodalom szakértője.
A kivételes életmű az 1989-es fordulat után a Polis Kiadó közegében olyan könyvműhelyt teremtett, ahol – alapműként szolgáló sorozatok mellett – neki köszönhető a romániai magyar irodalom több olyan jelentős életművének feltárása, mint amilyen a Bánffy Miklósé, Reményik Sándoré vagy Molter Károlyé. Könyvkiadói szakemberként több száz kötetet szerkesztett, ugyanakkor rendkívülinek mondható a mások által elkezdett nagy vállalkozások folytatásának képessége is: a Balogh Edgár által elkezdett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon általa vállalt folytatása és befejezése is ennek, no meg Dávid Gyula ügyszeretetének köszönhető. Kulturális, tudományos intézmények, szakmai csoportok élére választva – többek között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület vagy a Kolozsvári Akadémiai Bizottság irodalomtudományi szakbizottsága vezetőjeként –
„Nem egyszer éreztem úgy, hogy hasznosabb, ha megjelenéshez segítek egy, az érdeklődési körömbe tartozó kéziratot, mint ha magam szaporítanám azok számát. Csak két – részben önálló – könyvet tehettem le az asztalra, az egyik Jókai erdélyi tárgyú műveit áttekintő kismonográfiám, a másik a Mikó Imrével közös nevezetes Petőfi Erdélyben. Ez utóbbi sikerkönyv lett, első bemutatóján, a székelykeresztúri Petőfi-szobor felavatásával egybekapcsolt rendezvényen 1500 példányt dedikáltam.”
korábban írtuk
Nagy Péter: A székely férfi nehezen ismeri el a másikat, a nőket meg főleg nem
A tudomány népszerűsítése az élete, az ismeretterjesztés a vesszőparipája. A csíkszeredai Nagy Péter egyfajta tudományos stand up-os: igazi karizmája akkor mutatkozik meg, amikor a színpadon áll.
