Háza falán sorakoznak a bekeretezett szatmári képek, az ablakból rálátni a San Franciscó-i utcák rengetegére. Időközben középiskolai barátjával összeházasodtak, és született két szép kislányuk is.
– Láttam, hogy nemrég munkát váltottál, miután a LinkedInnél dolgoztál hét évig. Mi csábított el?
– Igen, én a LinkedInnél eladási tréninggel, vagyis elegánsabb nevén revenue enablementtel, meg ehhez kapcsolódó képzésekkel foglalkoztam, és az egyik sales igazgató átment egy kis start-up-hoz, és magával hívott. Egy Nextdoor nevű appot fejlesztettünk, ami a szomszédoknak segít egymásra találni: kölcsönkérni a fűnyírót, bébiszittert találni, egyáltalán a szomszédokkal felvenni a kapcsolatot, segítő kezet találni, akár legyőzni a magányt. Úgy lehet elképzelni, mint a Facebookot, csak szomszédok között. Itt dolgoztam két évig, de aztán rájöttem, hogy hiányzik a globális csapat. A LinkedInnél, meg az azelőtti munkahelyemen is megszoktam, hogy az egész világon vannak kollégáink, és nagyon élveztem, hogy bárhová mehetek a világon, van, akit felhívjak, akkor is, ha azelőtt személyesen sosem találkoztunk.
Jó érzés, hogy remek emberekből álló hálózatom van világszerte, akikkel nagyon is egy húron pendülünk.
Ebbe a közegbe vágytam vissza, úgyhogy most újra váltottam, egy nemzetközi szoftverfejlesztő cégnek fogok dolgozni, akik cégeknek segítenek alkalmazni embereket bárhonnan a világból. Ez a gondolat nagyon vonzott.
– Milyen érzés a Szilikon-völgyi tech hubban (technológiai óriásvállalatok tömörülése – szerk. megj.) élni és dolgozni?
– Nem igazán van összehasonlítási alapom. Ugyan a tanulmányaim nagy részét Kolozsváron végeztem, de effektív dolgozni itt kezdtem el. Nekem természetesek az itteni dolgok. Például az, hogy rendszeresen mentorokat keresek magamnak, és most már engem is megkeresnek. Ha valakinek tetszik a munkája, és relevánsnak érzem ahhoz, amin épp dolgozom, egyszerűen megkérdezem, hogy lenne-e a mentorom.
– Miből áll pontosan a mentorkodás, és hogyan választod ki a mentoraidat?
– Ez általában bizonyos időre, mondjuk hat hónapra szól, és abból áll, hogy hetente vagy kéthetente beszélünk, találkozunk egy kávéra. Az előző nővel, aki a mentorom volt, egy konferencián találkoztunk, és utána megkérdeztem, hogy nem vállalná-e el a mentorkodást. Sokat tanultam tőle, és bár már befejeztük a kollaborálást, jóban vagyunk, tudom, hogy továbbra is fordulhatok hozzá kérdésekkel. Akit most kértem fel mentorkodásra, őt előtte egyáltalán nem ismertem, csak hallottam róla. Általában az emberek örülnek ezeknek a felkéréseknek, nem lepődnek meg, hiszen sok cégen belül formális mentorprogram működik. Nekem is van most két mentoráltam is, és nagyon élvezem a közös munkát velük. Ezen kívül van egy „Nők az eladásban” csoportunk. Nagyjából havonta találkozunk, különböző programokra járunk a szakmai megbeszélésektől az esti borozásig. De ha bármilyen kérdésem van, csak beírom a csoport-beszélgetésbe, és biztos lesz valaki, aki hozzá fog szólni. Ez rengeteget segít.
– Ilyesmi Erdélyben is van, nagy sikernek örvend például a „Női vállalkozók Erdélyben” Facebook-csoport. Erdélyieket is mentorálnál, ha megkeresnének?
– Nagyon szívesen, amennyiben valakinek releváns a tapasztalatom.
– És milyen volt Amerikában megélni az anyaságot?
– Sokáig gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán szeretnék-e anya lenni. Aztán eldöntöttem, hogy igen.
Itt azért nem olyan nagyvonalúak a szülői szabadságok, mint Európában. Nekem szerencsém volt, mert a LinkedInnek ahhoz képest híresen jó szülési szabadsága volt: 5 hónap.
Eleinte furcsa volt visszamenni dolgozni, de jó megoldást találtunk a lányaimnak, láttam, hogy jól vannak, és így én is könnyű szívvel mentem vissza dolgozni. Ami hiányzott, hogy nem nagyon voltak kisgyerekes barátaink, főleg magyarok nem. Olyannyira, hogy amikor hazamentünk Szatmárra, a gyerekeim azt hitték, a felnőttekkel magyarul kell beszélni, a gyerekek nyelve viszont univerzálisan az angol.
– Hogy állsz a honvággyal? Sokaknak a kisgyerekek, gyökerek miatt jut eszébe a hazaköltözés…
– Inkább az emberek hiányoznak, rokonok, barátok. Andris, a párom, sokat főz. Főleg otthoni ízű leveseket, csorbákat. Lehet, hogy ő így próbálja pótolni a hiányt. A lányoknak áthidaló megoldásként pedig azt találtuk ki, hogy minden nyarat Szatmáron és Szamoskrassón töltenek a nagyszülőknél. Imádják a nagyszüleiket, és nagyon szeretnek otthon lenni. A Covid alatt másfél évig nem tudtunk találkozni, és ez nagyon nehéz volt. Most úgy döntöttünk, ameddig a lányok jól érzik magukat otthon, és ezt akarják, hazavisszük őket nyárra. Másrészt pedig itt is részt veszünk magyar kulturális programokon, most is épp a magyar játszóházba készülünk, Berkeley-be.
– Miért fontos, hogy nyárra hazavigyétek őket?
– Az identitás miatt. Ők amerikai magyarok lesznek ugyan, de fontos, hogy ismerjék a gyökereiket. Meg hát nagyon élvezik otthon.
– Timi, úgy tűnik innen, kívülről, hogy minden összejött. Amerikai álom és család pipa, izgalmas karrier pipa, jó társaság szintén. Mi az, amire vágysz?
– Egészségre vágyom. Az elmúlt években magunk körül láttuk, hogy mennyire törékeny az ember. A családban is, a barátok között is voltak betegségek. Világos, hogy, ha egészség nincs, hiába minden, anyagi háttér, vagy bármi, jórészt tehetetlen az ember.
– Üzennél valamit a Nőileg olvasóinak?
– Talán azt, hogy éljenek úgy, ahogy jól esik, ne úgy, ahogy mások tanácsolják. Klisének hangzik, de gyakran bátorság kell hozzá. Tapasztalatom szerint megtérül.
Fotó: Bara Timi archívuma
korábban írtuk
Laczkó Vass Róbert: Mindenütt jó, de legjobb a konyhában
A gyergyóremetei származású Laczkó Vass Róbert a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának igazán sokoldalú tagja, könyveket ír, világot jár, és izgalmasabbnál-izgalmasabb ételeket főz barátainak, kollégáinak és a rászorulóknak. A Kolozsvári Magyar Opera visszatérő vendégelőadója a hobbijáról, a konyhaművészet iránti szeretetéről mesél ízesen, szenvedéllyel, inspirálóan.
