A nagyszülők – idősebb báró Barcsay Tamás és neje, Bánffy Katalin – az első világháború után román állampolgárként Erdélyben maradtak. Megélhetésüket elsősorban a gyalui szeszgyár biztosította, amely a két háború között is a család tulajdonában maradt, és kiválóan működött. Egy időre a román katonaság is beköltözött a kastély egyik szárnyába, de az azért még így is más világ volt: a román komornyik egyszer felháborodottan közölte Barcsay úrral, hogy az egyik tiszt borotválkozás közben eltört egy tükröt.
Az 1936-os halála után négy éven át senki sem járt Gyalun, fia, Barcsay József, aki korábban Horthy Miklós kormányzó kabinetirodájában dolgozott, 1941-ben, nem egészen negyvenévesen nyugdíjaztatta magát, hogy visszajöhessen Gyaluba, és rendbe hozza a gazdaságot.
„Többször mesélték a családban, hogy amikor megszülettem, egy öreg grófnő, Mocsonyi Lívia is meglátogatott. Rám nézett, majd sajnálkozva megjegyezte:
ezeknek a Barcsayéknak semmi sem sikerül. Anyámnak fogalma sem volt, mit akart ezzel mondani. Aztán apámmal együtt kiköbözték: arra utalhatott, hogy az örökösödés terén sosem segítette a sors a Barcsay-családot.
Nagyapám második felesége ugyan Brukenthal-lány volt, de báró Brukenthal Hermann a halotti ágyán minden vagyonát az evangélikus egyházra hagyta. Nagybátyám, Bánffy Miklós pedig egy hónappal a születésem előtt vette el régi szerelmét, Váradi Aranka színésznőt, akitől Bánffy Kató született. Addig a pillanatig az apám számított a Bánffy-vagyon és Bonchida örökösének” – mesélte Gyalu utolsó örököse.
A gyalui várkastély szalonja egykor és a beomlás után.
Kisgyermekként Barcsay Tamás a kastélyban töltötte a nyarakat, annak ellenére, hogy az anyja, a se nem nemes, se nem erdélyi Dezső Éva nem sok időt töltött Gyalun. Négy és fél évesként járt utoljára a kastélyban, túl sok mindenre nem emlékszik, arra azonban igen, hogy a kisebb bástyában volt az anyja hálószobája, mellette meg az övé. Az apja hálószobája egy hátsó bástyában volt, akárcsak az irodája. A gazdasági épületek lent voltak, Barcsay József telefonon értekezett az ott dolgozókkal, nagy csodálatot váltva ki apró gyermekéből.
A háború előtt háromlaki életet élt a Barcsay-család: Gyalu, Budapest és Kolozsvár volt életük színtere.
Nyáron a gyalui kastély számított a főhadiszállásnak, ősszel Kolozsvárra, a Király utca és Minorita utca sarkán álló, a Bánffy-család tulajdonában lévő – ma a Babeș–Bolyai Tudományegyetemé – Toldalagi-Korda palotába költöztek, ahol a nagymama egy lakosztály felett rendelkezett. Budapesten a Reviczky utcai Bánffy-palotában laktak, a két háború között pedig kiadták a lakások egy részét, ott élt albérletben egy ideig Karinthy Frigyes is. A második világháború alatt Barcsayék először a Kelenhegyi úton béreltek villát, onnan a németek miatt kellett menniük, mert épp az ingatlannal szemben volt a japán nagykövet rezidenciája. A villát a későbbiekben lebombázták. Az ostrom a Károlyi-kerttel szembeni Mikes-házban érte a családot.
A szerző és az új tulajdonos a gyalui kastély mellett
2013-ban, háromhetes távollét után hazatérve megrendítő látvány fogadta az örököst: az ebédlő leszakadt plafonjával mintha az egész örökség felelőssége zuhant volna a nyakába immár elviselhetetlen súllyal. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, s Barcsay Tamás egyszerre úgy érezte, a feladat meghaladja az erejét. Az a felismerés is csontig hatolt benne, hogy ha nem tudja megmenteni az épületet, az utókor őt hibáztathatja majd Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben fokozatosan magára maradt örökös érezte, nincs tovább: ősei várkastélyának sürgősen megbízható új gazdát kell keresnie. És 2014 elején kijelentette: „Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt.”
Kiemelt képen: Nagy Elek, a gyalui kastély tulajdonosa és Barcsay Tamás / Fotó: Biró István
