Azt hisszük, természetes, hogy a testünk szolgál bennünket akkor is, ha semmit nem teszünk érte. Bűn rossz kajával, rendszertelen étkezéssel és tespedéssel tartjuk fenn a mozgásra teremtett izmainkat, csontozatunkat.
Aztán ha betegek leszünk, akkor leginkább gyógyszerekhez nyúlunk, de az életmódváltáson egy pillanatig nem gondolkozunk el (legalábbis sokan). Azon, hogy tennünk kell az egészségünkért, tennünk kell azért, hogy hosszú-hosszú évekig működőképesek legyünk. És bizton állítom, hogy a legjobb és a legtöbb, amit tehetünk, az a napi rendszeres mozgás. Ha még pontosabb akarok lenni, akkor a napi minimum egy órás mozgás. Ami csupán a napunk 4%-a a testünkre, az egészségünkre fordított idő.
A túrázás is egy kezdet
Az előző részekben arról számoltam be, hogy hat éve letettem a cigarettát.
Hosszú évek után, nagyon keserves válást követően magam mögött hagytam a cigis korszakot. Azt nem mondhatom, hogy örökre, mert óriási a kísértés mindmáig.
Ezt be kell ismernem, másképp nincs továbbút. Mindemellett szeretném hinni, hogy mindig erősebb leszek, mint a kísértés.
Összegezve az előzményeket: közel negyven évesen, semmiféle sportolói múlttal, többéves cigarettás tüdővel, plusz húsz kilóval és hatalmas elhatározással érkeztem meg a Power Fitness edzésre. Volt egy titkos fogadalmam is, miszerint senkit nem fogok megszeretni az edzéseken. Mégpedig azért, hogy ne fájjon, ha majd el kell válnom a helytől.
Az első edzésre – azt hiszem – azért nem emlékszem, mert annyira nehéz volt, hogy önvédelemből törölt az agyam minden vele kapcsolatos képet.
Csak Imre (az edző, Magyar Imre) kiabálása maradt meg és az a borzalmas felismerés, hogy ez egy katonai kiképzés. Fogalmam nem volt, mit jelentenek az utasítások, a vezényszavak, nem találtam a bal karom, a jobb lábam, nem kaptam levegőt és nem hittem, hogy vége lesz. Ez visszatérő, de tényleg Misimanóként és rémülten próbáltam a sarokból követni a többieket, ami még a bemelegítés végéig sem ment. Időnként csak álltam és néztem, ahogy Imre elöl, a többiek mellette és mögötte sorban „nyomják” és egyre jobban elbizonytalanodtam.
Visszagondolva – hat év után – fogalmam nincs, miért mentem oda másodszor és harmadszor. Az első tudatos emlékem az, amikor pár alkalom után elhatároztam, hogy addig fogok járni erre az edzésre, amíg végig bírom és tudom csinálni megállás nélkül.
Ez együtt járt azzal a felismeréssel is, hogy teniszcipőben bizony nem megy, rendes edzőcipőre lesz szükségem. És egy másik fontos felismerés: edzés előtt nem szabad enni. Minimum két órának kell eltelnie az evés és az edzés között, hacsak nem azzal akarom tölteni az egész időt, hogy visszafojtom a hányingerem. Szóval elkezdődött a szenvedés és a tanulás időszaka.
Szenvedés volt gyakorlatilag a teljes edzés. Hiszen szenvedés 30, 45 vagy 60 másodpercig végezni guggolást, fekvőtámaszt, felugrást, vagy ezek kombinációját úgy, hogy közben az órát nézed és a végét várod. Ma azt hiszem, ez volt az első lépcsőfok, amit szerencsésen megmásztam. Amikor rájöttem, hogy ott kell lennem teljesen, oda kell figyelnem minden másodpercére, és csak ezt kell tennem, odafigyelni elejétől végéig. Nem lehet közben máson gondolkodni, nem szabad közben a munkádon rágódni, vagy a hétvégi programot tervezni.
Mérföldkő volt, amikor megértettem, úgy tudok valóban részt venni a edzésen, ha teljes egészében jelen vagyok.
Akkor viszont egész más élményben, tapasztalatban lesz részem. Meghallom, megértem, mit üzen a testem. Hogy mikor valós a megállásra való riasztása, mikor csak a kényelem szempontjából jelzi, pihenni szeretne.
Csapatban
Ezzel a felismeréssel felvértezve határoztam el, hogy számolni fogok minden gyakorlatot. Imre edzések végén mindig motivált, érvelt, bártorított minket. Mondván: „mindig próbálj öt gyakorlattal többet végezni, mint az előző alkalommal”. Nekem viszont kellett a felismerés ahhoz, hogy ezt megértsem. Amikor ugyanis elhatároztam, hogy az edzésen töltött óra csak az edzésé, akkor építgetni is kezdtem gondolatban a tervet.
Minden gyakorlatot számoltam és mindig eggyel többet próbáltam pihenő nélkül elvégezni. Csak eggyel. Azt viszont kötelező módon. És működött.
Hihetetlen öröm volt, amikor az előírt időtartamig bírtam egy gyakorlatot végezni, ragyogó, kibuggyanó öröm volt, amikor egy teljes sorozatot megállás nélkül hajtottam végre. Hihetetlen érzés, mérhetetlen önbizalmat adott és nagyon boldoggá tett. Elfelejtettem, hány kiló vagyok, hány éves vagyok, mennyit szenvedtem ezért, mellékes lett, hogy kapkodtam a levegőt, nem bírtam. Egy dolog volt biztos az ilyen pillanatokban: kell még belőle, tovább akarok menni az úton és magasabbra szeretném tenni a saját magam által felállított „lécet”.
A következő részben beavatlak abba, hogy miként alakultak át a napjaim az edzésnek köszönhetően, hogyan vált másodlagossá szinte minden, ami az edzésekkel egyszerre zajlott. És elmesélem azt, hogyan nyertem meg egy kilencven napos kihívást a edző csoportban.
