Czári Ernő prímás: „Zenélni szívből kell”

Bátyámat nagyanyám nevelte, engem édesapám. Egy alkalommal édesapám tanította Sándort a cimbalommal, de ő nem úgy csinálta, ahogy kell, s ugye a régi öregek a szidás mellett oda is legyintettek sokszor. A bátyám ezen felháborodott, és azt mondta édesapámnak, hogy őt ne üsse. 

Üsse a fiát – én voltam a fia, mert én éltem vele. Erre édesapám azt felelte, azt nem kell ütni. Az született, s az tud. 

Engem soha nem tanított, nem kellett tanítani” – meséli Ernő bácsi. Mint magyarázza, megfigyelte, miként játszik a hangszeren az édesapja, érdekelte, szerette volna ő is csinálni, így indult el az úton, amelynek köszönhetően cigányprímás vált belőle.  „Édesapám beteg lett és korán elment, így amikor már akkora lettem, mentem a vendéglőkbe, s hallgattam az akkor népszerű muzsikusokat, hogyan játszanak, és megjegyeztem, mert én kottát nem tanultam, és nem ismerem” – magyarázza a kezdeteket.

„Régen muzsikáltam vendéglőkben, falvakon lakodalmakat, bálokat, mindenféle nagyobb mulatságokat. Most már az idő oda telt, hogy nagyobb mulatságokra nem járok, mert beteges vagyok és idős. 

A környező falvakba még elmegyek, ha hívnak egy-egy kisebb mulatságra, összeülésre, amikor nótázni van kedvük az embereknek.

Tetszik tudni, én úgy jártam mint az egyszeri cigány: kérdezték tőle, hogy tud-e zenélni, s azt mondta, nem tudom, még nem próbáltam. Én megpróbáltam, s tudtam” – tréfálkozik a prímás, majd könnybe lábadt szemmel teszi hozzá, hogy jól jön manapság az, hogy van, amire emlékezni. Ezért is örül, hogy napjainkban is el-elhívják egy-egy összejövetelre. 

„Örülök, hogy valakinek jó kedvet csinálhatok, muzsikálhatok, mert én erre születtem.”  

Ernő bácsi nagy bánatára azonban nincs, akinek átadnia a stafétát. Gyermekei ugyan vannak, de nem szeretik-, nem akarnak muzsikálni.

„Változott a zene, változott a divat. Most a fiatalok olyanok, hogy ha egy 18-20 éves hagyományos magyar nótát énekel, akkor a többi gyakran lenézi, kikacagja. Na, de az olyan elfelejti, hogy hol született, hogy ki ő. A hagyomány erről szól, hogy amit örököltünk az őseinktől, azt megtartjuk. Jó lenne, ha a fiatalok megértenék, hogy amit az őseink csináltak, nem szabad elfelejteni” – nem irigy ő a fiatalokra, az új is kell, mindig a régiben nem élhetünk, de valahogy a szokást, a hagyományt is őrizni kellene, hangsúlyozza.

„Most itt a két Küküllő- s a Nyikó mentén én vagyok a legfiatalabb- s a legöregebb cigányprímás. Más nincs. Most inkább a gépek zenélnek”

– jelenti ki egyhangúan. Mint mondja, az, hogy belőle zenész lett, egyfajta tisztelgés is a felmenői-, az édesapja előtt, ugyanakkor vallja, hogy a muzsikálást nagyon kell szeretni, mint bármi mást is, amit csinálunk az életben. „Ha nem úgy van, abból nem lesz jó” – fogalmaz a bölcs emberek tisztánlátásával. Ezért nem is erőlteti a zenét gyermekeire: 

mottójához, miszerint „zenélni szívből kell”, hű marad.

„A magyarnak, ha a nyelve magyar, akkor a szokása és a hagyománya is legyen az. Szeresse azt, ahova született, ahonnan örökölt, ahonnan fennmaradt.” Czári Ernő így élt mindig, és ez már így is marad.

Fotó: László Ildikó, Czári Ernő archívuma

korábban írtuk

Gábor Klára: Sajnos az emberek mindent elhisznek rólunk, amit a tévében látnak

Fiatal édesanya, aki egy amerikai-cigány egyesületet működtet, turistákat fogad, emellett viseletkészítő műhelye van, többnyire szoknyákat varr. Egy mai modern nő ismérvei lehetnének a felsoroltak, és nem is tévedünk különösebben, ha ezt mondjuk, ugyanis a gáborcigány hagyományokat őrző és tisztelő Gábor Klára, amellett hogy gáborcigány nemzetiségű, azért mai, és lényegében modern is.