Egyik ügyeletből ki, a másikba be. Sokat dolgozik, bár azt mondja, nem a koronavírus-járvány miatt van ez így, az intenzíven mindig sok a tennivaló. Egy szabadabb délutánon tudunk beszélgetni. Örökbefogadott kutyája, Oreo sincs most otthon, ügyeleti napok előtt állatpanzióba megy. Kávézgatunk, közben szóba kerül a szakma, család, magánélet, jótékonykodás és az is, hogy milyen hatással volt rá a járványhelyzet.
– Félsz a megbetegedéstől?
– Nem mondanám, hogy félek, de láttam súlyos formáját a koronavírusnak, és nem szeretném megtapasztalni. Úgy tűnik, még nem estem át rajta. Tüneteim nem voltak, ahány tesztet elvégeztek, mind negatív lett. Az intenzív terápián eddig is előírás volt, hogy például kesztyűben dolgozunk, hogy minden elvégzett manőver után fertőtlenítünk. Most viszont az összes ajtóban, a fordulóknál, a kórház bejáratánál, az öltözők előtt, mindenhol fertőtlenítő szerek vannak kihelyezve. Emellett pedig napi rendszerességgel szedem a vitaminokat, C és D vitamint, multivitamint, bár nem tudom, a veséim meddig bírják ezt.
– Mit gondolsz, előbb-utóbb mindenki átesik a fertőzésen?
– Igen, ha meg nem, akkor jön a védőoltás. Egészségügyben dolgozóként biztosan kötelező lesz beoltatni magam.
– Azt tapasztaljuk a világban, hogy egyre nagyobb hatalma van a tudatlanságnak, mindent megkérdőjelez a tömeg, nem hiszünk az orvosoknak, szakembereknek. Ti is szembesültök ezzel?
– Igen, de nem csak most. Ilyen betegek és hozzátartozók mindig vannak. Az intenzív terápián nem az van, mint egy orvosi kabinetben, hogy bemegy a beteg, elmeséli, milyen tünetei vannak, mit olvasott az interneten, mit mondtak a barátok, a család, a szomszédasszony, akinek hasonló tünetei voltak, bár valószínűleg semmi köze nem volt egyik betegségnek a másikhoz, de tanácsot adott neki, jóindulatból. Mi a legsúlyosabb állapotban levő betegeket kezeljük, akiknek 80 százaléka mély kómában, altatásban van, lélegeztetőgépen. Esetükben mi döntünk a kezelésekről. Előfordul, hogy csak a hozzátartozókkal tudunk kommunikálni, és ekkor találkozunk szembeszállással, mert nehezen értik meg a protokollokat, az eljárásokat. A legnehezebb viszont az, mikor a páciens maga utasít vissza bizonyos kezelést. Ilyenkor meg van kötve a kezünk. Bár mi elmagyarázzuk, hogy miért fontos a következő lépés, miből áll a kezelés, mi történik, ha visszautasítja, ám ha még ezek után sem vállalja, akkor hallgatnunk kell rá, bejegyezzük a beteglapjába az aláírásával, és aszerint járunk el.
Oreóval, az örökbefogadott kutyussal
– Nehéz helyzet ez, gondolom.
– Nincs minden beteggel olyan kapcsolatunk, amilyent szeretnénk. Mi is meg szeretnénk hallgatni őket, hogy hol fáj, mikor fáj nekik, de nem lehet. Azokat a betegeket, akiket viszont lehet, meg kell hallgatni, azonban szembemenni velük, a szakszerű eljárásokért küzdeni nehéz. Most, a koronavírus-járvány idején volt olyan beteg, aki elutasította a mesterséges lélegeztetést, bár mi tudtuk, hogy ha ma nem, holnap szüksége lesz rá, hisz folyamatosan romlott az állapota. Még az oxigénmaszkot sem akarta. És ennek az ellenállásnak bizony súlyos következményei lettek.
– Fiatal orvosként, nőként nehéz volt kivívni a tiszteletet a páciensek, a terápiás csapat részéről? Folyamatosan kell bizonyítani?
– Amikor odakerültem rezidens orvosként, voltak félelmeim. Egy első éves rezidens az intenzív terápián még nem tud semmit, hiszen itt nagyon fontos a gyakorlat. Miután megírtam az első kezelésemet, nagyon büszke voltam magamra, hogy képes voltam rá. Ahogy telt az idő, hozzászoktam ahhoz, ami itt zajlik, beletanultam, megszoktuk egymást a kollégákkal. Jó a csapat, sok a fiatal szakorvos, főorvos, nagyon ügyesek a rezidenseink is, és van együttműködés, ami szintén nagyon fontos.
A kórház mellett a tenisz a másik nagy szenvedélye
– Mégis, hogy lesz egy lányból intenzív terápiás orvos? Szüleid álmodtak arról, hogy orvos legyél vagy a te vágyad volt?
– Nem az én álmom volt, inkább a szüleimé meg a nagyszüleimé. Miattuk választottam az orvosi egyetemet. Ők biztattak, de nem kényszerítettek. Egy jó, jobb életet akartak nekem, én pedig sodródtam az árral. Az egyetemen az első pár év nehéz volt, mert nem realizáltam, hogy mennyit kell tanulni, aztán elkaptam egy ritmust, és nem okozott már problémát. A rezidensvizsga előtt viszont újra döntés előtt álltam, hogy milyen szakirányt válasszak, és fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék, például belgyógyászati ágat választani, mert úgy éreztem, az nem nekem való. Én gyermekkorom óta sportolok, nem vagyok az az ember, aki sokáig tud egy helyben ülni. Nekem fontos, hogy tegyek valamit a két kezemmel, invazív manővereket. Az intenzív terápián pedig mindig van tennivaló: katéterezés, lélegeztetés, intubáció, altatás stb.
– Mi jelenti a legnagyobb kihívást?
– Nálunk sok az olyan páciens, akinek nincs öt perce hátra, vagyis nagyon gyorsan kell dönteni és cselekedni. Például csapatot toborozni, kiosztani a feladatokat, hogy ki adja a gyógyszert, ki a ballont, ki nézi a vérnyomást, ki az oxigénszintet. S mindezt pillanatok alatt, hogy ne veszítsünk időt. Talán ez a legnagyobb stresszfaktor, hogy gyorsan reagáljunk, jó döntést hozzunk, mert egy ember élete forog kockán. A múlt héten is volt egy ilyen eset, és bizony megizzasztott. De vannak olyan szituációk is, amelyeknél, ha nem vagy a beteg mellett, például amikor eldugul a lélegeztető tubus – mert néha előfordul, önhibánkon kívül –, akkor az végzetes lehet. A másik, ami nagy fejtörést szokott okozni, amikor valakinek több társbetegsége van, vagy például traumát szenvedett, és egyidőben többféle beavatkozást igényelne, és nekünk kell választani, hogy mi legyen előbb.
A Nőileg magazin 2021. januári lapszámának címlapján
– Ilyen helyzetekben könnyen lehet rossz döntést is hozni.
– Így van, és ez mindenkivel előfordulhat, akaratán kívül. Annyira rossz döntés viszont, ami visszafordíthatatlan károkat okozott volna, nekem még nem volt. Olyan viszont igen, amelyeken rágódunk még utólag, hogy talán ezt vagy azt kellett volna előbb csinálni. Annyi beteg megfordul az osztályon, a kezünk alatt, hogy a nagy számok törvénye szerint, előbb-utóbb mindenki hibázik.
– Ezen az osztályon mindennapos a harc az életért. Hogy viseled ezt, hozzá lehet szokni?
– Nem tudom, hogy hozzá lehet-e szokni, de el lehet fogadni. Amikor dolgozni kezdtem, nagyon nehéz volt. Én megpróbálok megfelelő távolságtartással viszonyulni a betegekhez, annak ellenére, hogy nagyon érzékeny ember vagyok. Másképp nem lehet kibírni annak a sok szenvedésnek a látványát, amit megtapasztalunk nap mint nap.
– Milyen gyakran veszítetek el beteget?
– Naponta. Van, hogy naponta ötöt is akár, többnyire időseket. Az elején nem tudtam, hogy fogom bírni. Több kollégám is sírt egy-egy páciens elvesztésénél. Ilyenkor arra gondolok, hogy sok esetben a szenvedésüket könnyíti meg a halál. Aki előtte is súlyos beteg volt, mondjuk rosszindulatú daganatos megbetegedése, vagy vannak olyan pácienseink, akik hónapokat töltenek az intenzív terápián, agykárosultak, olyankor talán jobb a betegnek és a hozzátartozóknak is – bizonyos értelemben –, ha nem szenved tovább.
– Változott a halálhoz való viszonyod, amióta itt dolgozol? Félsz a haláltól?
– Nem, nem félek a halál közelségétől, nem iszonyodom az újraélesztéstől, viszont miután már meghalt a beteg, és letakartuk, én még soha nem mertem megnézni. Akkor már félek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, bár sokat gondolkodtam rajta.
– Van ennek a szakmának szép oldala is. Ott az életmentés.
– Így van. Ebből sem szűkölködünk. A mi osztályunk neve tulajdonképpen altatás és intenzív terápia, szóval mi vagyunk azok, akik elaltatjuk műtét előtt a betegeket, és utána felébresztjük őket. És ez is óriási elégtétel számunkra, nem beszélve arról, amikor az intenzív terápián épül fel egy beteg a segítségünkkel.
– Van, akire gyakran visszagondolsz?
– Volt egy alpinista betegem, aki a Tordai-hasadékban lezuhant, nagyon rossz állapotban került hozzánk, és most otthon van, egészségesen. Ez az eset például egy olyan pozitív példa, amire jó emlékezni. Érdekes viszont, hogy nem emlékszem az első betegre, aki meghalt a kezeim között. Azokra viszont igen, akik sok időt töltöttek az osztályunkon, vagy többször kellett műteni. Én a gyermek intenzív terápián is vállalok ügyeletet, és talán a legnehezebb, aminek az emlékét sokáig cipeltem magammal az volt, amikor egy 6–7 éves gyerek szerveit vettük ki átültetés céljából. Nagyon megviselt.
– Lehet ilyen munka mellett időt szakítani a magánéletre?
– Mindenre van idő is és megoldás is. Létezik magánélet intenzív terápia mellett. A párom szakmája sem áll messze az enyémtől. Vicces, de az interneten keresztül találtunk egymásra, ő tette meg az első lépést. A kapcsolat elején egyikünk se vette túl komolyan a helyzetet, most viszont már közös jövőt tervezünk. Szóval igaz, hogy az ilyen dolgok akkor történnek, amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Harminckét éves vagy. A gyermekvállalás is tervben van már?
– Igen, már tervezem. Mindenki azt tanácsolja, hogy kevesebbet kellene dolgoznom… Lehet. De hogy mi lesz, hogyan fogom gondolni akkor, nem tudom. Majd meglátjuk. Abban biztos vagyok, hogy ha lesz gyermekem, megváltoznak a prioritásaim.
Édesanyjával elválaszthatatlanok. Bár külön városban élnek, az együtt töltött időt maximálisan kihasználják
– Milyen anya szeretnél lenni?
– Nagyon fontos lesz számomra, hogy sok időt töltsek a gyermekemmel. Nem szeretném, ha dadus nevelné fel azért, mert én olyan sokat dolgozom. Rengeteg időt szeretnék áldozni rá. Ahogy elképzelem, fontos lesz számomra, hogy sportoljon, hiszen én is 5 éves korom óta sportolok, teniszezek, és úgy gondolom, hogy az nagyon jót tesz egy gyereknek. Tanuljon meg különböző sportokat: síelni, úszni, stb. Úgy szeretném nevelni, hogy minden helyzetben álljon ki magáért, és minél előbb váljon önállóvá. Ezek lennének talán a legfontosabbak.
– A te kapcsolatod nagyon szoros a szüleiddel, egyedüli gyerek vagy. Számodra minta az a család, amiben felnőttél?
– Szerencsésnek tartom magam, amiért ilyen szüleim vannak. Közel állunk egymáshoz, gyakran találkozunk, és sok a közös program is. Gyergyószentmiklóson születtem, tizennégy éve élek Marosvásárhelyen, de mindig szívesen járok haza. Például még soha nem volt a szüleimtől külön töltött karácsonyom.
– Segítő szakmában dolgozol, és emellet, úgy tudom, a jótékonykodás is folyamatosan az életed része.
– Édesanyámtól örököltem a segítőkészséget, mai napig többnyire közösen adományozunk. Óvodákat, bölcsődéket, szegény konyhát, árvaházat támogatunk, ahogy tudjuk. Részt vettem előző években a jótékonysági Mikulás futáson is, de az állatmenhelynek is adományozok olykor.
– Miért fontos ez számodra?
– Tudom, hogy milyen az, amikor nincs. Nem volt nekem mindig így, hogy nem fájt a fejem. Nem tudtam régebb megengedni magamnak mindent, amit szerettem volna. Most sem ömlik ki a zsebemből a pénz, de tudni azt, hogy milyen, amikor nincs pénzed, és a másiknak van – én azt nem tudom elfelejteni. Talán ebből az érzésből jön, hogy adjak, segítsek másokat. A piacon is kinézem azt a nénikét, aki szerintem a leginkább rászorul, és tőle vásárolom meg a zöldségeket.
– Hiszel Istenben?
– Igen. De nem a templomban gyakorlom a hitem. Számomra sokkal fontosabb, hogy kedves és jó ember legyek, megpróbáljak javítani magamon, és segíteni másokon. De úgy gondolom, jelen van Isten akkor, amikor olyan betegek gyógyulnak meg nálunk, akikről nem reméltük, hogy felépül.
– Milyen orvossá szeretnél válni?
– Nem tudom, hogy jó vagy rossz tulajdonság, de talán túl sok lelket teszek a munkámba, mégis szeretném, ha ez megmaradna. Nem szeretnék megváltozni, nem szeretném, ha rutinszerűvé válna a munkám. Szeretnék kedvesen szólni a betegekhez továbbra is, beleképzelni magam az ő helyükbe, mert egy napig feküdni a hátadon nagy feladat, nemhogy több napig, hétig akár. Nem szeretném, ha az emberség kikopna a munkámból.
Fotó: Rab Zoltán
