Két és fél évvel ezelőtt életvidám, dinamikus, „mosolygós lábujjait” mutogató kisfiúként ismertük meg Matyit. Két éves és nyolc hónapos volt, amikor kiderült, hogy leukémiás, azaz fehérvérűségben szenved. Édesanyja, Mados Andrea segítséget kért, kisfia utókezelését ugyanis az állam nem támogatta, ők pedig saját zsebből nem tudták volna fedezni azt. Andrea kézzel készített ajándéktárgyait kínálta eladásra. Sokan a segítségükre siettek, és ma már úgy tűnik, a kezelés sikeres. Andrea szerint még egy év, és Matyi remélhetőleg a vele egykorú kisfiúk életét élheti.
Amikor megérkeznek a játszótérre, Matyit máris szem elől vesztem. Egyik percben a mászókán, a másikban a csúszdán látom, eleven, bátor, örökmozgó. Amíg ő a fotósunkkal bújócskázik, én édesanyjával, Andreával beszélgetek.
- Hogyan derült ki, hogy Matyi leukémiás?
- Egyszer csak magas láza lett. Egy héten keresztül semmivel nem tudtuk lehozni. Az orvosok antibiotikumot írtak fel, úgy kezelték, mint egy egyszerű meghűlést. A nyolcadik napon elmúlt a láz, és úgy tűnt, hogy minden rendben, de kezdett étvágytalan, sápadt lenni, nem volt olyan aktív, mint máskor. Aztán visszajött a magas láz is. Akkor már nagyon fehér volt szegénykém, vérzett az orra meg az ínye is. Orvostól orvosig jártunk, mire az egyik elküldött vérképre. Akkor egyből kiderült, hogy mi a baj. Még aznap be kellett feküdni a nagyváradi kórházba. Saját felelősségre, annyira még hazaengedtek, hogy összecsomagoljak, elbúcsúzzak a családtól, a nagyobbik fiamtól. Tomika bebújt az ágy alá, nem akart kijönni, amikor meghallotta, hogy megyünk Matyival a kórházba. Nagyváradon nem mondták biztosra, hogy mi a baja Matyinak, de már akkor gondoltam, hogy ez leukémia, hiszen az összes tünetegyüttest produkálta. Még akkor éjjel kértem az orvost, hogy helyezzenek át Marosvásárhelyre, ahol már másnap meg is kezdtük a kezelést.
- Milyen érzések voltak benned? Mihez kezd ilyenkor egy anya?
- Nincs időd gondolkozni. Minden energiádat rá összpontosítod. Hála Istennek, én olyan fajta vagyok, hogy amikor baj van, akkor teljesen ott vagyok, oda koncentrálok. Amikor meg vége, amikor kiengedhetek, akkor én is összeroskadok – mint mindenki más. Így volt ez az első nyolc hónapos kezelést követően is. Mikor végre kikerültünk, és tudtam, hogy ott vannak a szüleim, kicsit rájuk tudom bízni Matyikát, akkor teljesen ki tudtam engedni. Kellett egy kis idő nekem is, hogy feltöltődjek.
- Kellett ehhez egy partner is, a férjed, aki ebben segített.
- Igen, nélküle nem sikerült volna. Ő végig otthon volt a nagyobbik fiúnkkal, Tomival, aki akkor kezdte az első osztályt. Emellett sokat segített a nehéz döntések meghozatalánál is. El kellett dönteni például, hogy vállaljuk-e a kemoterápiát, hogy tudjuk-e ezt anyagilag fedezni. A legtöbb gyógyszert rövid időn belül kellett beszerezni Magyarországról, Franciaországból, Németországból. Most például Izraelből kaptunk gyógyszert. Ha ő és anyósom nem támogat, meg édesanyámék nem segítenek nekem közvetlen közelről, akkor nem sikerült volna. Matyi is nagyon sok erőt adott nekem, mert nagyon bátran viselte a kezeléseket, a kórházban töltött időt.
- Blogot is írtál. Ez is segített?
- A blogom már azelőtt is élt, ám a kórházban nagyon jól jött, hogy kiírhattam magamból a gondjaimat. Az sem érdekelt, ha nem olvassa senki. Nem az volt a lényeg. Úgy működött, mint egy napló. Aztán láttam, hogy sokan olvassák, és egyre többen kezdtek bátorító szavakat írni. Az még több erőt adott. Olyan boldogan tettem közzé akkor már a következő lépést, hogy megint sikeres volt egy kezelés, hogy Matyi megint jól aludt vagy evett, vagy, hogy meg kellett ragasztani a banánt, mert nem jól hámoztam meg. Jó volt látni, hogy nem egyedül küzdünk ezzel, hanem mások is mellénk állnak, és bátorítanak.
- Akkor ismertünk meg titeket, amikor segítséget kértél. Határozottan kijelentetted, nem koldulni szeretnél, hanem saját kezűleg készített ajándéktárgyaidat árusítanád.
- Én örök életemben kézműveskedtem. 2008-ban kezdtem el ezzel komolyabban foglalkozni, 2010-től pedig vásárokra is jártam. Mikor volt egy kis időm, akkor már több elkészült, idővel felgyűlt, és ezeket kínáltam eladásra. Sokan támogattak, anélkül nem tudtuk volna megoldani például a folytonos utazást. 300 kilométert utazunk ide és vissza Nagyszalontára minden egyes alkalommal. Emellett a gyógyszeres kezelést sem tudtuk volna saját zsebből fedezni.
- Az utókezelést ugyanis nem támogatja az állam.
- Nem támogatja, viszont nagyobb gond, hogy nem lehet megkapni az itteni gyógyszertárakban a kezeléshez szükséges gyógyszereket. Amikor van olyan gyógyszer, ami pont kell, akkor azt fel tudják írni 50 vagy akár 100 százalékos kedvezménnyel is, de ez nagyon ritka. Idén először volt olyan, hogy fel tudtak írni nekünk gyógyszert.
- Milyen kezelést kap?
- Kemoterápiát. A kórházban injekció meg punkció formájában a hátgerincébe, otthon pedig tabletta formájában. A kezelés sajnos sokszor negatív hatásokkal is járt, kihatott az idegrendszerére. Mivel be is voltunk zárva, volt, hogy ingerlékenyebb lett.
- Matyival beszéltetek a betegségről?
A beszélgetés folytatását a Nőileg novemberi számában olvashatják.
