08:25 Kedd. Már kedd van, hála Istennek, mert a kedd mindig jobb, mint a hétfő.
09:12 December. Még egy esztendő. Amikor ezt hallom vagy mondom, a semmiből cikáznak elő képek az idei évből: nem számított tér, nem számított idő. Tudják, mire gondolok… Táj, kép, dal, ember vagy csak egy fénycsóva.
10:12 Az időről olvasok: megállíthatatlan, mintha egyre gyorsabban „ketyegő” folyamat (ráncok, derékfájás, migrén) vagy csupán körkörösen ismétlődő időintervallumok összessége lenne: tél-nyár, nappal-éjszaka, karácsony, karácsony után…
15:41 Még mindig kedd. Ugyanaz a kedd, keddi lapzárta. Ahghrvhthcohfiú – de nehéz írni, ha semmi sem tűnik fontosnak. Csak el kell kezdeni – visszhangzik a fejemben.
A kávé karácsonykor is ugyanolyan forró és fekete. Meg sem várja a vacsora végét, édesanyám már a második fogás végén felteszi a kávét főni. Kérjük, ne ugorjon fel, egyen nyugodtan, ráérünk, maradunk sokat, mindig maradunk, de most még többet, becsszó, mert hiszen karácsony van.
Ő, válasz gyanánt: Ki hogyan issza a kávét? Mindig ugyanúgy – mondjuk kórusban. Bosszant, hogy kérdezi, mintha nem figyelne, de a végtelen számú sikertelen átnevelési próbálkozás után diktáljuk: tejjel, mami, cukor nélkül. Akkor csak tejjel? Ő úgy szeret, hogy gondoskodik rólunk, ez a szeretetnyelve: megetet, kávét készít, sütit varázsol elő. Segíteni nem tudsz, nem lehet, mert ez az ő konyhája, itt mindennek sajátos, egyedi és utánozhatatlan készítési módja van, ezért haszontalan minden próbálkozás, amely ezt imitálná.
Édesapám rendszeresen új házipapucsot kap: puhát, bundásat, melegebbet, mint a régi, de évekig nem látjuk viszont a lábán. A régit szereti: szakadt, de megvarrja. Az újat kíméli. Karácsonykor nem civódunk. Kerülünk minden olyan témát, ami a felnőttéletünk része és konfliktus forrása lehet: politika, gazdasági helyzet, örökség, feleségek, kinek sikerült jobban a bejgli, és megtört-e a teteje. Ugyanis a bejgli tetejének nem szabad megtörnie. A bátyám néhányszor saját recept szerint diósat készített, mert bár ez volt a kedvencünk gyermekkorunkban, édesanyám sosem tett épp annyi diót bele, amennyit szerettünk volna. Anyu a bejgli margójára mindig elmeséli a sorban állást és a kenyérbont: lehetőség volt, de sosem garancia. Semmi nem volt az üzletekben, fiam.
19:20 Karácsony. Három éve új taggal bővült a családunk. Istenem, milyen pici volt, csak a barna szeme volt nagy, azokkal bámult ránk a pólyából! Tavalyelőtt kíváncsian forgatta élete első, kétéltű könyvét – fürdővízben is kiválóan túlélt. Kedvence Á-Á volt, a szamár. Tavaly? Tüllszoknya, maximális elegancia, csomagosztás – vagyis ő döntötte el, kinek melyik ajándékot kell kapnia. Úgy „aludt el”, hogy minden mese végén egyetlen szót skandált: méééééég! Azóta kisöccse született: puha, babaillatú pici lény. Idén ő is jobban érti majd a fényeket.
22:06 – kedd, kedd, kedd. Karácsony. Néhány éve lopózott be, de remélem, marad a hosszú, együtt töltött karácsonyeste: az éjszakába nyúló borozás és társasjátékozás. Leginkább mi, (nagy) gyerekek játszunk, a szülők csak néznek bennünket – nézik az önfeledtséget, mosolyognak, és azt hiszem, ilyenkor büszkék ránk. Karácsonykor nem létezik ember, akinek a társaságára jobban vágyom.
23:01 Hát itt van, itt van újra…
23:10 Méghogy az idő „körkörös”, méghogy az idő különböző intervallumok ciklikus ismétlődése! Sosem ugyanaz! Egyetlen pillanat sem, egyetlen karácsony sem. Hogy is volna?
És még valami: az a zöldes árnyalatú, csúnyácska gömbdísz, amiről gyermekkoromban először értettem meg a legfontosabbat: a karácsonyt a családom varázsolta oda.
korábban írtuk
Máthé Melinda: Lehet-e karácsonykor nem karácsonyra gondolva élni?
Lehet-e a karácsonyra a megszokott rituálék nélkül készülni? Vajon, ha egyszer kifordulnánk a szokásos sémákból, mi történne? Ha fittyet hánynánk az örökölt szertartásainkra, és elutaznánk a Bahamákra, nézni, hová is lóg le a világ pereméről a lábunk.
