– Helyezzük kontextusba Csádot! Milyen évszakban voltál ott, milyen a klíma, az ország politikai helyzete?
– Amikor október közepén leszálltam a repülőről, egyből azt éreztem, hogy agyonnyom a meleg. A nedves évszak végén érkeztem, napközben 35 fokig melegedett, és kellően párás időszak volt, emiatt sok volt a szúnyog. December végétől jött a hűvös időszak, amikor napközben 30 fok is volt, de éjszakára lehűlt 15 fokra vagy még lejjebb. Az elején nehéz volt hozzászokni az alváshoz ebben a nagy hőségben. Egyik nővértársam szerint az, hogy ki bír Csádban élni, egyrészt azon múlik, hozzá tud-e szokni a klímához. Nekem segített, hogy nagyon sokat ittam, és táncoltam, mozogtam, hogy ne legyek erőtlen. Jókor jöttem el az országból, mert márciustól kezd nagyon felmelegedni, akár 40–45 fokra is. Csád a Szubszahara térsége, a fővárostól keletre egy kisvárosban éltem, ami sivatagos terület. A másik kitét, hogy valaki tud-e Csádban élni: fél-e attól, hogy a főváros utcáin jönnek-mennek a katonák. A kórház kapujánál is, ahol dolgoztam, mindig ott volt a katona. Jelenleg béke van az országban, de tavaly februárban gyanús körülmények között meghalt az elnök és a fia, az átmeneti országvezető egyben a katonai erők feje is. Minden második szomszédos államban katonai puccsot követtek el az elmúlt hónapokban, vagy civil háború van. De a csádiak hozzászoktak a katonaság jelenlétéhez.
– Milyenek voltak az infrastrukturális körülmények?
– A fővárosban van áramszolgáltatás, a déli részeken is vannak olyan városok, ahol városi áram- és vízszolgáltatás van, de a kisvárosunkban a kórháznak is generátora van. A város főutcáján nagyon szép lámpák vannak, bizonyos napokon fel is kapcsolják, de inkább dekorációs jellegűek. A mi szerzetesi házunk napelemes áramellátással működik, a víz pedig úgy van megoldva, hogy a város körzetekre van osztva, és
mindenki közkutakról visz magának vizet. Hetente kétszer töltöttük fel a tartályainkat, és mindig szűrtük az ivóvizet.
Az internettel meg az a helyzet, hogy a régióban, ahol voltam, az egyházmegye és a közösségi házunk is egy brüsszeli antennára van rácsatlakozva, de a két országos mobilhálózatnak is vannak internetcsomagjai. Nagyon furcsa ez a két véglet, az ambivalencia: egyfelől teljesen természetes, hogy az úton mennek a kecskék, marhák, másfelől meg okostelefonon rácsatlakoznak az internetre.
– Orvosként vagy szerzetesként mentél oda? Mi volt a küldetésed célja?
– Most főként segítőnővérként voltam kint. Egyébként gyerekgyógyász rezidens vagyok, ami öt év, és fontos volt, hogy ne legyek öt éven keresztül egy helyen, meg a segítőnővéri életből ne csak a marosvásárhelyi közösséget lássam, mert ennél több, színesebb a szerzetesi életünk. Az eltelt három év rezidens képzés úgy felpörgetett, hogy vágytam visszatalálni a forráshoz. Szerettem volna, hogy ebben az időszakban legyen kórházi aktivitásom is, tehát ne legyen teljes kiszakadás. Úgyhogy főként azért mentem Csádba, mert ott vannak segítőnővérek, és szükség is volt arra, hogy valaki támogassa az ottani közösséget. Ennek keretén belül volt egy mini kórházi tapasztalatom is.
– Hogy képzeljük a kórházat: mennyire nagy, hány osztálya van, ha lehet ilyen kérdést egyáltalán feltenni?
– Fontos kihangsúlyozni, hogy ez egy provincia. A kórházban van bel- és gyerekgyógyászat, alultáplált gyerekek részlege, fertőző osztály, ahol a TBC-s meg HIV betegeket kezelik, sebészeti részleg és szülészet-nőgyógyászat. Amikor én orvosként megérkeztem, az első kérdés az volt, hogy ugye műtesz is? Mondtam, hogy én nem. Akkor legalább a szülő nőknek ugye tudsz csinálni ultrahang vizsgálatot? Mondtam, hogy igazából azt sem csinálom. Jó, de akkor legalább a mindenféle konzultációt, sürgősségi szobát rád bízhatjuk? Mertem azt mondani, hogy semmi közöm a trópusi betegségekhez, hisz az egy dolog, hogy az egyetemen átlapoztam, és még vizsgáztam is belőle, de soha senki nem kérdezett konkrétan a maláriáról. Aztán néztek értetlenül, hogy biztos-e, hogy orvos vagyok. Az ottani kórháznak négy orvossal van szerződése, ami soknak számít, de igazából az asszisztensek konzultálnak. Ott az orvos már félisten, ha nem egész. Ami nekem kihívás volt, hogy milyen analíziseket lehet lekérni, mivel egy nagyon szűk palettából kellett választani. Csak a TBC-sek, a HIV betegek és az alultáplált gyerekek kezelése államilag finanszírozott, minden másra fizetni kell. Amikor rendeltem, elmondták, hogy mi a bajuk, és rögtön a következő kérdésem az volt: mennyi pénzt hozott magával? Annak függvényében kértem le az analíziseket, és írtam fel a gyógyszereket.
– Ki tudnál emelni pár élményt, ami számodra jellemzi Csádot?
– Az egyik, amit a szerzetesi közösségen belül megtapasztaltam: a franciák használják azt a szót, hogy „fraternité”. Magyarul kicsit bugyután hangzik, hogy testvériesség, de ez egyfajta együvé tartozás. Ennyi időt még soha nem kellett eltöltsek nővértársakkal, mert az ottani kultúra sokkal kevésbé individualista. Teljesen természetes, hogy együtt étkeznek.
Ha Csádban megveszel egy szendvicset, és egyedül eszel, rögtön megnéznek az emberek.
Megtapasztaltam, hogy tényleg csak a társaim vannak, itthon a közösségen kívül ott van a baráti kör, a család, és ha feszültségek vagy nem túl kompatibilis személyiségtípusok vannak a közösségen belül, akkor máshonnan lehet kompenzálni. Ez egy nagyon erős tapasztalat számomra: akarjam szeretni a másikat, mert ő van. A nővértársakkal beszélgetve átjön, hogy nagyon sok mindent megéltek már együtt.
Csádban két napig vagy kórházban, ha haldokolsz, vagy nagyon közel állsz ahhoz, azon túl meg mindenkit küldenek haza.
Ezek az emberek megélték azt, hogy beteg voltam, és a másik ápolt, ő volt beteg, és én ápoltam. Nagyon szép tapasztalat látni a szerzetességünknek ezt az emberi dimenzióját, ezt kincsként őrzöm. Érdekes volt számomra, hogy mentem a munkába, és ötszáz méterről a gyerekek ordították a maguk nyelvén, hogy „fehér ember” – ennyire másnak lenni. Nagyon vendégszeretőek, és rendkívül nyitottak, őket érdekli, hogy mi van a másikkal, több órán keresztül tudnak beszélgetni egymással, vagy hallgatni nagyokat.
Ottani nővértársakkal: egyikük mexikói, másikuk francia
– Milyen nyelven beszéltél velük?
– Csádban az egyik állami nyelv a francia, másik az arab. A nővértársakkal meg a kórházban a kollégákkal franciául beszéltünk. De a városban, ahol éltem, nagyon sok az átvándorolt arab. A kórházban a vizitek, konzultációk 95 százalékban arabul folytak, úgyhogy nekem tolmácsom volt, de egy minimális arabot muszáj volt megtanulnom. Amikor tisztáztam, hogy nem vagyok francia, máris nagyobb nyitottsággal fogadtak, tehát még mindig érződik ez a kolonizációs örökség. Ráadásul mikor kiderült, hogy mi nem vagyunk a vezető európai országok között, akkor még szimpatikusabb lettem. Aztán kiderült, hogy a csádi meg a román zászló ugyanolyan, amiért elneveztek fehér csádi asszonynak.
– Milyen a lakosság vallási összetétele?
– Talán a muzulmánok vannak többségben, de ez régiónként változik: délen a keresztények vannak többségben, ahol én voltam, az abszolút muzulmán többség. Soha nem éreztem, hogy ellenségeskednének velem azért, mert szerzetesnő vagyok. Egyik éjszakai őrünk egy muzulmán férfi volt, akivel nagyon jóban voltunk. Ellenben nagy buzgalommal próbáltak volna meggyőzni, hogy jó muzulmán lennék.
Karácsonykor az összes muzulmán szomszédunk boldog karácsonyt kívánt nekünk, és süteményt hoztak.
A fővárosban viszont volt olyan, hogy katonai erők mentek be a plébánia udvarára, és fenyegették a papot. Bár hangoztatják a békés együttélést, az Iszlám Állam nagyon szeretne terjeszkedni Csád felé, mert Csád déli részén kőolaj van.
– Mennyire találtál otthonra az idegenben?
– Volt ennek egy jó pár hónapos felkészülési ideje, amikor éreztem, hogy a lelkem kész valami újat befogadni. A testem elég gyorsan hozzászokott a meleghez, és volt bennem egy hatalmas nyitottság, gyermeki rácsodálkozás a dolgokra. De néha rám tört a sírógörcs, az is belefért. Ahhoz, hogy otthon érezzem magam, kellett a négy hónap, és számomra ez a kapcsolatokon múlik. A segítőnővéri közösségben nagyon hamar azt éreztem, hogy abszolút otthon vagyok, ezért amikor jöttem el, nagyon fájó volt. Még soha nem kellett úgy elköszönjek valahonnan, hogy semmi garancia, hogy látjuk egymást.
– Mi az, amit nehezen éltél meg, amit nehéz volt elfogadni?
– Kialakult egy többszintű identitáskrízisem. Az egyik kihívás az orvosi identitás megélése volt: nem biztos, hogy tudnék úgy dolgozni orvosként, mivel minket egész más stílusban képeztek. Talán nem vagyok felkészülve a felnőtteket, gyerekeket ennyire súlyos helyzetekben kezelni. Mindezt úgy, hogy mivel nem beszélek arabul, nem voltam része az orvosi teamnek. Most dolgoztam először úgy kórházban, hogy magányt éltem meg. Én több energiát fektettem a kommunikációba, mint a gyógyszerek adagolásába, mert azt ki tudom nézni. Elgondolkodni azon, mitől orvos az orvos. A másik dolog, hogy ott nagyon fiatal az egyház, száz éve sincs, hogy a kereszténység megérkezett Csádba, így nincs az a fajta érett, reflektált hozzáállás a hithez. De
nagyon szépen kiforrott bennem, hogy az Isten elér az emberekhez attól függetlenül, hogy melyik kontinensen élnek, mennyi a GDP, hány évszázada van jelen a kereszténység.
– Mi volt az az élmény, amikor a másság megtapasztalása közepette azt érezted, hogy mégiscsak ugyanannak az atyának vagyunk a gyermekei?
– Nagyon jó volt megtapasztalni azt a nagy készséget a jóra, amikor nem kérdés, van-e rá képzettségem, tudom-e, hanem próbáljuk meg. Ebben abszolút nem volt kérdés számomra, hogy kinek milyen a bőrszíne. Szép tapasztalat volt, hogy előadtunk egy bentlakásban egy színházi előadást, és közben láttam, hogy ugyanaz a folyamat megy végbe, teljesen mindegy, hogy itthon adunk elő darabot vagy ott. Bizonyos mondatok megérintik őket, meg kell tanulják, hogy nehéz kiállni a tömeg elé, de vágynak arra, hogy jó legyen. Az ottani fiataloknak a szíve mélyén is van egy vágy, keresés a nagyobb jóra, ugyanúgy felteszik azokat az egzisztenciális kérdéseket, mint bárhol máshol.
– Hogy viszonyulnak ahhoz a fajta misszionárius turizmushoz, amit mi, jobb helyzetben élők, különösen a gazdag Nyugat folytat?
– Ehhez a kérdéshez még én sem tudok elég jól viszonyulni. Sokaktól hallom: biztos jól lehetett segíteni annak a sok szegény embernek.
Ők nem úgy gondolnak saját magukra, hogy szegények, nem is szeretik, amikor jönnek a nagy segélyszervezetek, és valamit rájuk sóznak. Ha nincs benne a saját részük, akkor nem tudnak örülni neki.
Ez a büszkeség persze nem mindig jó. Azt hiszem, hogy nekünk, európaiaknak van egy felsőbbség tudatunk, hogy mi jövünk és segítünk. Pedig jobb lenne elmenni, megismerni, hogy ők mondják meg, mire van szükségük.
Hazafelé tartva zöldség-gyümölcs bevásárlásból
– Milyen leckéket tanultál az ottani emberektől?
– Nem szabad belemerevedni az életbe. Másrészt meg bírni kell a tehetetlenséget. Aki azt nem bírja el, biztos, hogy nem tud Csádban sokáig élni. Az én mentalitásommal felfoghatatlan, hogy lehet olyan államban élni, és egészségügyi rendszerben dolgozni. De ők sokkal jobban tűrik ezt. Nagyon gyakran elhangzik a szájukból: „ahogy az Isten akarja”, tehát az életem nem mindig az én kezemben van.
korábban írtuk
Nagy György Enikő Zelma szociális testvér: Krisztust látom a betegekben
20 éve látogatja a csíkszeredai kórház betegeit. És nemcsak látogatja őket, hanem meghallgatja, lelküket ápolja, és erőt önt beléjük nem mindennapi terheik viselésére. Nagy Zelma szociális testvér munkája kiegészíti az orvosokét és ápolókét, sőt, a két gyógyító tevékenység kéz a kézben jár.
