Hatvan fölött, lendületben

Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy ezzel akartok foglalkozni?

Gabi: Az ötlet nagyon régi. Legkisebbik lányunk elemi osztályosként járt táncórákra Szőke Istvánhoz. Aztán egy szülői értekezleten megemlítettem, hogy akár az apáknak és anyáknak is lehetne táncórákat tartani, de mindenki megbotránkozva nézett rám, így aztán nem szóltam többet semmit.

Olga: Szőke István, aki a sógornőm osztálytársa volt, öt-hat vásárhelyi párnak tartott magán- táncórát otthon, majd a kezdeményezésünkre a Bolyai Líceum tornatermében folytatta az oktatást. A standard és a latin táncok minden alfajára megtanított, de a görög- és az ír táncokba is belekóstoltunk. Ez jelentette a kezdeti lendületet.

 {hirdetes}

De már fiatalon is szerettetek táncolni...

Olga: Örök életünkben táncoltunk. Nem is emlékszem, hogy lett volna olyan iskolai vagy egyetemi összejövetel, ahol ne lötyögtünk volna bár egy keveset.

Gabi: Az első órákon jöttünk viszont rá, hogy mi mennyire nem tudunk táncolni. Amit mi műveltünk korábban, inkább egy ösztönös majomkodásnak, lötyögésnek nevezhető (kacag).

Hogyan emlékeztek vissza az első órákra, komolyabb próbatételekre?

Olga: Évről évre új, úgymond kezdő párok álltak be a Szőke István csoportjába, így egy időn túl ismétlődtek a lépések, különösebb koreográfia nélkül, úgy éreztük, többet akarunk. Három év után, egy volt csoporttársunk révén bekukkantottunk a marosvásárhelyi DanceArt próbatermébe. Első alkalommal a haladó csoportba csöppentünk. A mélyvízbe. De a csoportvezető, Somodi Kati arra kért, hogy maradjunk. A tanulást illetően kemény évünk következett. Ezt tetőzte, hogy szeptemberben fogtunk neki a próbáknak, novemberben már versenyre küldtek.

Gabi: Ennek a versenynek a legforróbb pillanataként éltem meg, amikor két tánclépés után az első bíró, akivel szembenéztem, épp a korábbi edzőnk, Szőke István volt. A fények, a tömeg, a szereplés annyira zavaró volt az elején, hogy elfelejtettük a koreográfiát. A verseny után a fejünkhöz kaptunk, mert akkor tudatosult, hogy milyen nagy fába vágtuk a fejszénk....

Ez a táncos korosztály olyan itt a városban, mint a fehér holló...

Olga: Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem az egész országban. Ez a nem hivatalos tánccsoportok kategóriában a senior kettőnek felelne meg. A nyugati országokban úgy működik, hogy 35 év fölött tíz évenként rendezik kategóriákba a csoportokat. De mivel itt nincs versenytársunk, nem sorolnak be külön csoportokba, így az összes 35 év fölöttivel egy kategóriában versenyzünk.

Vonzottak már korábban is a versenyek?

Olga: A Somodi Kati tánccsoportjai jártak versenyekre. Nekünk meg követnünk kellett ezt a rendet. A versenyek megtanítottak arra, hogy komolyan vegyük ezt a műfajt.

Gabi: Korábban nem foglalkoztatott a verseny gondolata. Ebben a csoportban a sporttánc által bekerültünk egy rendszerbe: készülsz, edzel, majd indulsz a versenyen, vagy évzáró ünnepségen, bálokon lépsz fel. A motivációt ezek közül nem is a versenyek adják...

Hanem?

Gabi: Évek óta nagy bálozók vagyunk. Eleinte kedvtelésből táncolgattunk, egy ideje már előadásra is felkérnek. Legutóbb az Anna- bálon vagy az Örmény Bálon, korábban a Lorántffy Zsuzsanna- bálokon... Nekem az többet jelent, hogy százötven ember szívből tapsol, és megveregeti a vállam, mint öt száraz bíró kézfogása és két darab plecsnije. Előbbi esetében igazán érzem a melegséget, ami a közönségből árad. Fontos a nézők visszajelzése. Igencsak zavart egy olyan nagytermi előadásunk, ahol a közönséget nem világították meg, így nem tudtam vizuális kapcsolatba lépni a nézőkkel.  Úgy érzem, hogy más hatást ér el a közönségnél az, ha két gumibaba táncol, vagy amikor idősebbek lépnek színpadra: az ötvenéves elgondolkodik azon, ha nála idősebbek tartanak előadást. Jóval közelebbiek, elérhetőbbek vagyunk a középkorosztály számára, ők nem legyintenek, hogy bezzeg nekünk könnyű, mert fiatalok vagyunk. Ilyenkor, ha rápillantok az arcokra, az sugárzik, valóban élvezik, amit látnak.

Milyen érzés színpadra lépni olyan embereknek, akiket a szakmájuk sem oda teremtett, de természetükből kifolyólag sem a rivaldafények vonzottak?

Gabi: Az előadásoknak van egyféle szentimentális töltete is: álmodni sem mertem volna, hogy hatvanévesen felléphettem a Kultúrpalota színpadán, ahol híres előadóművészek fordultak meg. Különben utáltam szerepelni, soha nem is éreztem erre késztetést. De azt hiszem, hogy Somodi Kati tánctanárnő érdeme az, hogy valósággal belénk öntötte tölcsérrel az önbizalmat.

Olga: Engem gyerekként sem tudtak arról meggyőzni, hogy kiálljak a közönség elé. El nem tudtam volna képzelni, hogy színpadra lépjek és szerepeljek. Művészi hajlamom sincs, pedig a tánc egyben művészet is.

Kedvenc műfajotok van-e, vagy mely tánclépések fekszenek inkább nektek?

Gabi: Nincs kedvencünk, csak amit esetleg kevésbé szeretünk, mint például a dzsájvot, amit a fizikai erőnlét bizonyos szintű hiánya miatt nem tudunk magas szinten és hosszú percekig űzni.

Olga: Szédülés miatt én például nem bírok sokáig forogni, így a latin táncok egyes mozdulatait inkább mellőzzük a koreográfiából. Gabinak a tangó a kedvence....

És a stepp? Az mikor vált nagy szerelemmé?

Gabi: Gyerekkoromtól imádtam Fred Astair-t. Amikor a barátok futballozni készültek, én pedig véletlenül épp elkaptam a nagy táncost a televízió rossz, gömbölyded képernyőjén, akkor lecövekeltem előtte. Aztán öt-hat évvel ezelőtt az egyik barátomtól kaptam egy tasaknyi alumínium flekket, amiket ragasztószalaggal rögzítettem az egyik rossz tornacipőmre. Próbálgatni kezdtem a parketten a lépéseket. De kiderült, hogy ez a tánc nem csak annyiból áll, hogy felhúzok egy vaspatkós cipőt... Jógaórán tanultam, ha valamire nagyon vágysz, előbb- utóbb bekövetkezik, így történt, hogy a DanceArt tánccsoport egyik tanárnője megismertetett az akkor harminc év körüli Joy-jal, aki steppórákat tartott nekem. Nagyon nehéz műfaj. Tavalyelőtt Torontóban, ahol a nagyobbik lányomék laknak, beiratkoztam egy stepptánc iskolába is.   Élmény volt a torontói színház tánckoreográfusától tanulni. Persze ott is én voltam a rangidős.

Olga: Itthon rengeteget gyakorol. Miután lekoptatta a nagyszobai parkettet, most már külön deszkadarabon csattogtat.

Melyek a korlátok így, hatvanévesen?

Olga: Ebben a korban a fizikai erőnk nincs már olyan szinten, hogy mindenféle mozgást képesek legyünk magas szinten művelni, de nincs olyan figura, amelyet fáradtság miatt visszautasítanánk, és ne vállalnánk be. Nagy dolog, hogy Gabi gerincműtét után is vállalta még a táncot. A táncoktatónk szokott is figyelmeztetni, hogy a latintáncokra jellemző csavaros lépéseket csak úgy tegye meg, ha nem fáj a háta.

Gabi: Hatvanévesen oda jutottunk, hogy különös figyelmet szentelünk a fizikumunknak is. Arra, hogy egészségesen éljünk. Gyakran látjuk a különbséget a velünk egykorúakkal szemben, akik elhízással, vérnyomásgondokkal küzdenek.

Mit nyertek a táncból?

A választ, illetve a beszélgetés folytatását a Nőileg márciusi számában olvashatják.