ARCHÍV Kádár Zoltán: Keresd a jót még a rosszban is

– Édesapád már nem élhette meg, hogy lássa, mégiscsak a sportban teljesedtél ki, csak kicsit más területen.

– Az életem még el sem kezdődött, 18 éves voltam, amikor meghalt.

– Büszke lenne arra, amit elértél?

– Nagyon! Valahol az is vezérelt az életben, hogy a szüleimet is büszkévé tegyem. Nem volt hiábavaló az a nevelés, amit kaptam tőlük.

– Nem titkolod, a család nagyon fontos számodra.

– Nagyon örülök annak, és büszkélkedni is szoktam vele, hogy milyen jó a kapcsolatom a fiammal. Nem csak a fiam, a barátom is. Együtt dolgozunk, együtt indítottunk egy médiaszolgáltató vállalkozást, és rendkívül büszke vagyok arra, hogy mekkorát fejlődött a sportfotózásban.

– Ott tudtál lenni apaként, amikor ő gyermek volt? Hisz akkor is sokat tevékenykedtél... Tudtál elegendő időt fordítani rá?

– Gondolom, hogy igen. Amikor kellett, meg tudtam „húzni” a fülét, amikor kellett, meg tudtam dicsérni, de nem szégyellem bevallani, hogy rengeteget tanultam a feleségemtől a gyermeknevelésről. (Nem csak ezt, mindent köszönök neki, a szeretetét, a türelmét, a megértését.) Ő olvasott, tanult, és nekem átadta.

Nem felejtem el, egy ilyen kakaskodáskor megöleltem és megpusziltam. Hátrahőkölt, és azt mondta: „Apám, veled még veszekedni sem lehet rendesen”. (nevet)

– Mit hozol édesanyádból és édesapádból? Mi az, amit ők tanítottak, és elkísér a mai napig?

– Édesapám mondta mindig: „Úgy élj, hogy ha este a tükör elé állsz, tudj szembenézni önmagaddal”. Én így élek. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, becsülettel.

Nem ellenség, hangsúlyozom, hanem ellenfél. Mindig úgy éreztem, hogy előnnyel kezdek, magabiztosságot adott. Édesanyámtól azt tanultam, ahogy összetartotta a családot, ahogy anyáskodott mindenki fölött, rendezett bennünket, miután édesapám meghalt. Akkor 18 éves voltam, az öcsém 13, és én elmentem Magyarországra. Ő meg dolgozott, hogy mindkettőnknek megadja a legtöbbet, amit tud. Az a határtalan szeretet, amit kaptunk tőle, és amit valamilyen szinten megpróbáltunk visszaadni… De hát azt úgysem lehet. Leginkább az hiányzik, hogy meg tudjam ölelni, meg tudjam puszilni a homlokát.

– Még motorozni is el tudtad vinni…

– Jaaaj, ő igazi gájner volt, vásárhelyiesen szólva, és mindenhol ott volt, ahol két fedőt összeütöttek.

– 30 éve vagy a Marosvásárhelyi Rádiónál. Voltál hírszerkesztő, hírolvasó, ott a sportműsor, voltál reggeli műsorban is, de zenei műsorod is van.

– Ez alatt az időszak alatt rengeteg rádióműsorom volt, és tényleg kipróbáltam magam szinte minden szerepben. A fő célom mindig az volt, hogy igényes munkát tegyek le az asztalra. Sportműsoraimra is – bár úgy tűnhet, hogy beesek a rádióba – egész nap készülök, sőt egész héten. Nincs se szabad szombat, se vasárnap, mert a legtöbb sportesemény, ugye, hétvégén van, és még jut azért a többi napra is. Most, amikor beszélgetünk, egyszerre zajlik három olyan sportesemény, amelyről beszámolok majd a Kispadban. Szerencsére nem itt a városban, mert akkor most nem beszélgetnénk.

– A Jó reggelt, Erdély! műsor időszaka is meghatározó volt, amit Rákóczi Kingával közel 4 évig vezettetek.

– A reggeli műsort a különleges hangulata miatt szerettem, nagyon közvetlen kapcsolatba kerültünk a hallgatókkal. Ezt tapasztaljuk meg az idén a 25 éves Gurul a Rádió biciklis karaván alatt is, amikor ellátogatunk azokra a településekre, ahol hallgatnak minket, és találkozunk a hallgatóinkkal, kezet fogunk egymással, ölelkezünk, puszilkodunk.

Kingával különleges kapcsolatunk volt, egy nagyon jó baráti kapcsolat. Olyanok voltunk, mint a házastársak. Össze tudtunk veszni reggel, aztán ki tudtunk békülni, kávét készítettünk „Hajnalka” kávéfőzőnkkel, és olyan témákról beszéltünk, ami a hallgatókat és minket is foglalkoztat.

– Hiányzik ez a fajta műsorvezetés, vagy elég volt a korán kelésből?

– Fárasztó volt, mert mellette még nagyon sok mindennel foglalkoztam: minden nap sporthíradóztam, hétvégén sporteseményen voltam, meccset közvetítettem, és ott volt a vasárnapi zenei műsor, a Bak-Elit Party, amit DJ Dr. Tötivel (dr. Jeremiás László röntgenorvossal – szerk. megj.) szerkesztünk. De akkoriban még egy helyi tévének is készítettem heti sportműsort, szóval melós volt. Szerettem a Jó reggelt, Erdély! időszakát, és talán most is hiányzik. Másfelől, megint annyi mindennel foglalkozom, hogy terhemre lenne reggeli műsort vezetni.

– Közösségi ember vagy. Sokfelé tevékenykedsz, ahol tudsz, segítesz, bevállalsz és elvállalsz nagyok sok mindent. Miből fakad ez a tettrekészség?

– Talán a vásárhelyiességből, mert nekem fontos ez a város, fontos a szülőföldem. Annyi lehetőségem lett volna kint maradni külföldön! De tanulni is úgy mentem Magyarországra, hogy majd hazajövök, pedig akkor még szerelem sem volt az életemben, ami idekötött volna. Persze, megfordul az ember fejében, hogy mi lett volna, ha… De ismerve önmagam, nem éreztem volna jól magam egy másik országban, másik városban.

És talán ezért is érzem szükségét annak, hogy abból, amit ez a város adott nekem, visszaadjak valamilyen formában. Ha egy kicsi téglát oda tudok tenni, akkor már megérte az a sok munka. Arra is büszke vagyok, hogy a magyar nyelvű sportbemondást én vezettem be a helyi meccseken, amihez már hozzászokott a közönség. Megszokták, hogy ebben a városban minimum két nyelven beszélnek, és a Hujj-hujj hajrá!-t már mindenki együtt skandálja nemzetiségtől, vallástól és hovatartozástól függetlenül.

– Elsőként tudósítottad 2012-ben az országot paralimpiáról, ahol Novák Károly Eduárd aranyérmet szerzett. Amikor eldöntötted, hogy ki akarsz jutni a paralimpiára, hittél benne, hogy sikerülhet?

– Úgy voltam vele, hogy megpróbálok eljutni. Felvettem a kapcsolatot a Román Paralimpiai Bizottság akkori elnökével, Sally Wood Lamonttal, aki Angliából jött ide, és felkarolta a román parasportmozgalmat. Felhívtam, és elmondtam, ki vagyok, mit szeretnék. Kacagva kérdezett vissza, hogy

feleltem, mert személyesen ismerem Novák Edét, követem a pályafutását, és szeretnék ott lenni, mert úgy érzem, a pekingi ezüstérme után már jöhet az aranyérem is. Most már tudom, mennyire körülményes egy akkreditációt megkapni, de másnap hívott, hogy megvan, mehetek Londonba. Így lettem az egész országban az első újságíró, aki betette a lábát paralimpiára, és az első, aki onnan tudósított.

– Azóta még négy másik olimpián is részt vettetek Szép Zoltán kollégáddal együtt vagy épp váltva egymást. Milyen volt számodra dolgozni az olimpiákon?

– A paralimpia családiasabb, a nyári olimpia viszont monumentális. Ott megszűnsz létezni Kádár Zoltánként, rádióriporter leszel, és csak a munkádnak élsz. Semmi másra nincs idő. Átlag napi négy órát alszol, pótolod esetleg a villamoson, metrón, ha nem félsz attól, hogy túlmész az állomáson. Mert ha túlmész, az egész napi programod bukik. A párizsi olimpián komoly szervezést igényelt, hogy eljussak a romániai magyar sportolókhoz, a magyarországi sportolókhoz, és a romániai román sportolókhoz is, mert róluk is kellett tudósítani.

– Hol volt a legegyszerűbb?

– Tokióban. Pandémia volt, dedikált útvonalak voltak az újságíróknak. Annyira egyszerű volt a közlekedés, annyira jól meg volt szervezve, hogy a mai napig ámulok.

– Ez volt az, ahová tervszerűen készültél. Tudtad, hogy el akarsz jutni a tokiói olimpiára.

– Ahogy megtudtam, hogy Tokióban lesz olimpia, azt mondtam, azon ott leszek, mivel édesapám az 1964-es ötkarikás játékokon éppen ott tornázott.

Aztán megtudtam, hogy abban a teremben, ahol ’64-ben a tornaversenyeket szervezték, 2021-ben az asztaliteniszezők fognak játszani, köztük egy marosvásárhelyi lány, Szőcs Bernadett is. Végigkövettem egészen pici kislány kora óta a pályafutását, és ott interjúzhattam vele, abban a teremben, és kézállást is csináltam a teremben.

– Ez a védjegyed.

– Igen. Mindenfelé, amerre járok, igyekszem csinálni egy kézállást.

– Mit éreztél ott? Milyen volt ott lenni?

– Azt nem tudom neked leírni. Nem lehet elmondani. A kollégák látták, hogy megváltozott az arcom, ahogy beértünk a tornacsarnokba. Körbejártam, megnéztem az olimpiai érmesek márványtábláját, édesapám neve nem volt rajta, mert ő nem szerzett érmet. Rendkívül csalódott volt az olimpiai szereplése miatt. Sajnos keveset beszélgettünk erről.

– Meg tudtad élni az olimpiát? Elégtétel volt, hogy eljutottál oda?

– Meg tudtam élni a pillanatot, és mégsem. Akkor, ott megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lett volna sportolóként is átélni azt a hangulatot. Persze nem azt, ami Tokióban volt, közönség nélkül... Az szomorú öröm volt számomra.

– Nem csak beszélsz, tudósítasz a sportról, te magad is a sportok szerelmese vagy: tenisz, pingpong, sakk, foci, fallabda, sízés… Mit tanított neked a sport?

– Hogy meg kell élni a jelent, mert vannak egyszeri és megismételhetetlen pillanatok. Egy olimpiai bajnoki cím például ilyen. Egy megyei sakkbajnoki győzelem nyolcévesen, amit én éltem meg, az szintén egyedi és megismételhetetlen. De egy diák kosárlabdatorna döntőjében, utolsó pillanatban bedobott kosár szintén egy és megismételhetetlen. Azt még egyszer nem fogom tudni megcsinálni. Utána ötszáz ember vitt a vállán, mert azzal nyertük meg az Erdélyi Magyar Diák Kosárlabda Kupát Székelyudvarhelyen. Nekünk akkor az volt a világbajnokság.

– Égtél ki valaha? Volt olyan, hogy hallani sem akartál a sportról?

– Elfáradtam, olyan volt, de nem égtem ki. Látod, most eszembe jut, hogy édesapám egy másik dolgot is megtanított. Azt, hogy minden rosszban van valami jó, és keresd a jót még a rosszban is.

– És ha nincs sport, hol érzed igazán jól magad?

– Annyi sport van az életemben, hogy szinte nem is tudok arról beszélni, hogy nincs. Egyébként amikor motorozok, ki tudom kapcsolni magamból egy kicsit a világot. De még biciklin is. A horgászás is ilyen, bár azt keveset gyakorlom. Régen jártunk a Deltába, ott horgásztam. Sokszor bevállalok otthon apró kicsi munkákat, szöszmötölést, az is nyugtat.

– 54 éves múltál… Foglalkoztat az idő múlása?

– Nem igazán érdekel. Fáj itt, fáj ott, de nem szeretek panaszkodni. „Ki érdekel?” – mondta mindig édesanyám. Jött valaki, megkérdezte: „Hogy vagy, Bori?”, s ő válaszolt: „Jól. De kit érdekel?” Én is úgy vagyok vele, hogy

Most, hogy beszélgetünk, esik az eső, de tudom, hogy ott a felhők mögött valahol süt a nap, és pár nap múlva megyek motorozni valamerre.

– Ki viszi tovább a fáklyát? Fontos számodra, hogy legyen „utód” a sportújságírásban?

– Jó lenne. Főleg amiatt, hogy kis közösség vagyunk. Amíg vannak erdélyi magyar sportolóink a világelitben, azokat érdemes megmutatni ennek a közösségnek az anyanyelvén. Az országos sajtó nem foglalkozik velük kellő mértékben, nem értékelik úgy, ahogy mi értékeljük őket.

– Büszke tudsz lenni mindarra, amit elértél?

– Igen. Szégyenkeznivalóm nincs amiatt, amit letettem az asztalra. Szembe tudok nézni önmagammal a tükörben. Vannak hibáim. Kinek nincsenek? De ahogy édesanyám mondta: „Kit érdekel?” (nevet).