• Fotó: Olti Angyalka
Nem véletlenül kerültek a cukrászda falára Enikő alkotásai, hiszen abban a házban élt évekig, ahol most a vendéglátóipari egység működik. Pár éve, akkor más súlyos beteg férjével költöztek el a több száz négyzetméteres, patinás épületből egy jóval kisebb társasházi lakásba, az épület új tulajdonosa – látva, mivel foglalkozik – ajánlotta fel, hogy állítsa ki náluk. Évtizedekig dolgozott a versenyszférában, könyvelőként és cégvezetőként, kezd bele történetébe, ekkor már érezte, hogy a megfeszített munkatempó, a nagy felelősség ellensúlyozására szüksége van valami „teljesen más” elfoglaltságra, minőségi kikapcsolódásra. Hat éve múlt, hogy rátalált a gobelinre.
A mérai padon
„Édesapám ágán mérai vagyok. Kalotaszegen nagy divat volt annak idején, a gyermek- és fiatalkoromban, hogy kiültünk a padra, kézimunkáztunk. Volt nekem egy barátnőm, vele ültem ki én is. Úgy mondták akkoriban, hogy »a varró a kezükben volt«. No, nekem varró olyan harmadikos koromban már volt a kezemben. Amíg nem jártam iskolába, volt, hogy fél éveket töltöttem Mérában, aztán pedig a teljes vakációkat. Például Segesváron indultam meg a vonatállomáson, épp utaztunk Mérába, vártuk a csatlakozást, így mesélték a szüleim” – emlékszik vissza Enikő. „Akkoriban keresztszemest varrtunk, ami nem volt túl egyszerű. Egy kicsi minta le volt nekünk rajzolva, azon számolgattunk, a végén sikerült, de hogy mennyit bonttottunk vissza, az már a mi dolgunk (mosolyog). Amikor én már itthon kezdtem varrni az írásost, a láncszemet, a száröltést, a töltéseket, arra én már nagyon rég tudtam a keresztszemest.
Amit nem tanultam meg a tipikus kalotaszegi kézimunkák közül, de nagyon szeretném, az a gyöngyözés
– ugye Kalotaszegen gyöngyözik a pártákat, a mellényeket, a kötények elejét gyönyörű mintákkal. Még volna kitől megtanulni azt a régi, eredeti gyöngyözést. Él egy nagynéném Budapesten, gondoltam rá, hogy kimegyek hozzá, és megtanulom tőle.”
Nagyobbacska leányként, hat-hetedikes koráig sokat varrt: terítőket, párnahuzatokat ajándékba is, aztán abbamaradt. Jött a horgolás, a kötés. Készített magának sapkát, szoknyát, ruhát. Édesanyja a kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ő is könyvelő volt, így tudtak hozzájuni az alapanyagokhoz. „Volt az a vastag, sodoratlan, puha gyapjú, abból fa tűvel kötöttünk. A kötés-horgolás a mai napig megmaradt” – mondja, miközben megmutatja a teraszon száradó nyári csipkeblúzokat.
Gobelin – szerelem első látásra
Egy római utazás alkalmával a Vatikánban látott először gobelint, és azonnal beleszeretett. Aztán a sógornőjénél egy gobelintechnikával varrt szentkép kapcsán jött az ötlet, hogy hát ez kézimunka, ezt ő is meg tudná varrni – egy újabb kihívásként tekintett arra, hogy megtanulja. „A gobelint eredetileg szőtték, az óriási, sokszor több tíz méter hosszú fali kárpitok palotákba, templomokba kerültek. Ezek, amiket én is varrok, a szövést utánzó öltéssel készülnek, a keresztszemes hímzéstechnika itt is visszaköszön: a balról jobbra haladó öltések az alapjai” – magyarázza Enikő.
Gobelinék egyébként egy kelmefestő család voltak, párizsi telkülön működött az 1400-as évektől az a francia királyi kelmeszövő műhely, amelyről ez a technika a nevét kapta.
Máig működik, restaurálják is a régi kárpitokat, és látogatható is. Hivatalosan csak az itt készült kárpitok nevezhetőek gobelinnek – tudjuk meg. A képes fali szőnyegek készítésének technikája sokkal régebbi, ismerték a perzsák és a bizánciak is. Európában a 13. században még Párizs járt elől, aztán a 15. századtól Brüsszel válik a gobelinszövés központjává háromszáz éven át, és ott is gyakran szőtték a korabeli neves festők műveit. A gobelinhímzés pedig a nagy manufakturák hanyatlásával a 19. században jelent meg, előbb a nemesi és nagypolgári családok igényeire válaszként – Enikőt a gobelin története is érdekli.
Petit point – tűgobelin
„Tudtam, hogy van adottságom a kézimunkáláshoz, hát neki mertem fogni. A környezetemben nem volt senki, akitől megtanuljam, hát Youtube-on kerestem videókat” – teszi hozzá mosolyogva. Persze, előbb beszerezte webáruházakból a vásznat, a fonalat, a tűket, a hímzőkeretet. Nagyon jó oldalak vannak, egyáltalán nem olcsó, csak egy-egy ilyen minta a hozzávaló vászonnal, cérnával több száz lejbe kerül – mutatja –, de minden mintához a kellő mennyiségű és árnyalatú fonal is a csomag része. A kézimunkázónak nem kell külön keresgélnie, hogy az esetenként több tucat színárnyalatot összeválogassa – magyarázza Enikő. Kanavászonnak hívják az anyagot, amire készül,
a gobelintű pedig nem túl hegyes, sőt, inkább tompa, hiszen nem kell vele átdöfni a vásznat, hanem annak apró lyukaiba öltögetnek a cérnával.
„Az első vásznam szélén pirossal gyakoroltam ki magamnak az öltéseket, ennek ellenére ha százszor le nem tettem, egyszer sem. Azért kellett sokat gyakorolni, hogy szép egyenletesek legyenek, ne is túl szorosak, ne is túl lazák. Körülbelül fél évig elővettem, varrtam egy picit, bontottam, ismét varrtam, majd eltettem. Most is úgy látom, nem azért kellett sokat bontani, mert figyelmetlen voltam, inkább azért, mert nem volt meg a technikám, arra kellett rájönni. A mai napig tanulom. Nem volt könnyű, de szeretem a kihívásokat” – mosolyog. Kiváló kikapcsolódás, ugyanakkor „a legjobb agytorna”, hiszen nagyon sok mindenre kell figyelni egyszerre.
Minden kis négyzet száz öltés
Milliméteres papíron megkapja a mintát, amit neki kell az általa megszámozott szélű vászonra tűvel felvinnie. „Vannak, akik felülről kezdik el kivarrni a mintákat, nekem valahogy jobban megy lentről – ez egyébként teljesen mindegy, kinek hogy kényelmesebb. Ki kellett találnom, hogyan öltögessek, milyen irányba haladjak egy-egy színnel, hogy minél szebben, ugyanakkor minél kevesebb pazarlással használjam fel a cérnát. Persze az is fontos, hogy a hátán ne keresztezzék túl sűrűn egymást a szálak, hogy ne legyen túl vastag a kész gobelin. Ajánlott annyi tűt használni, ahány színnel dolgozik az ember, hogy ne kelljen folyton ki- és befűzni a cérnát. Nagyon sokféle gobelin van, mondhatjuk, hogy ez a legnehezebb, mert a legapróbb öltésekre épül.
Ebben az egy négyzetcentiméteres négyzetben például száz öltés van.
Ott a legbonyolultabb, ahol egy szín több, nagyon hasonló árnyalata kerül egymás mellé, egy színpompás virágos rétet például egyszerűbb kivarrni” – avat be a részletekbe. Enikő legkedvesebb darabjai a festmény-reprodukciók, mást szinte nem is készít: „A gobelinhímzés nekem olyan, mintha tűvel festenék.” Egy 26*30-as gobelin már nagynak számít, hónapokig eltarthat, míg elkészül. Az első darabja Michelangelo Ádám teremtése című festményének egy részlete, Ádám és Isten keze, ezt, mondja, sosem fogja eladni. Claude Monet Tulipánmező a rijnsburgi szélmalommal, Johannes Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval, Gustav Klimmt Adele, Albrecht Dürer Imádkozó kezek – sorolja a reprodukcióit. Mostanában a portrék a kedvencei, teszi hozzá.
Édesanyja nagyítója
Enikő édesanyjától örökölte a nagyítóját, amelyet mindig a hímzőkeret mellett tart, és amivel aprólékosan megvizsgálja az öltéseket. Például, ha versenyeztetné a munkáit, a zsűritagok milliméterről milliméterre leellenőriznék. Ugyanilyen fontos a kis lámpa, amelyet a hímzőkeretre rögzít, hiszen bármennyire világos a lakása, az apró öltéseket szépen varrni, és az egyes színek közötti apró eltéréseket számon tartani másképp szinte lehetetlen – mutatja. Az első hímzőkeret, amit vett, egy fix keret volt, ami a kisebb hímzésekhez való. A most készülő reprodukcióhoz például olyan használ, amin a vászon, mint egy szövőszéken, feltekerhető. Az állványa pedig állítható magasságú, dönthető – szóval a lehető legkényelmesebb.
„Szegény férjem volt a legnagyobb csodálóm, most a két lányom, bár ők nem kézimunkáznak” – mondja. Egy fiú és két lányunokája van, hátha majd a kislányok kedvet kapnak hozzá. Az egyik veje szintén kirakta az irodájában a gobelineket. A cukrászdába pedig úgy kerültek a munkái, hogy a tulajdonosok megnézték, és mind elvitték kiállítani. „Beillik oda, a berendezés stílusa miatt is. Nekik jó dekoráció, nekem pedig lehetőség, hogy egy-egy utazásomat finanszírozzam az eladottakból, ha már annyit dolgozom velük” – utal mosolyogva egy másik kedves időtöltésére.
korábban írtuk
Sándor Ella: Na, indíts, s menjünk!
Édesapám azt mondja, kirándulni azok járnak, akiknek nincsen elég dolguk otthon, így aztán nem csoda, ha nem kapják a helyüket, s csak keringenek erre-arra a nagyvilágban. Hát mondd meg őszintén, létezik-e ennél szebb hely, mint a Málnász oldala?
