Change of scenery, mondja az angol, ez konkrétan azt jelenti: a táj változása. Értelme: amikor elköltözünk, mert szükségünk van arra, hogy kimozduljunk az életterünkből. Valahogy így érezhetett Tamás Enikő is mintegy hat évvel ezelőtt, amikor életét összecsomagolta egy bőröndbe, és Angliába költözött. A sokak által (hangról biztosan) ismert rádiós műsorvezető úgy emlékszik, a változás fokozatosan épült be az életébe.
„Amikor eldöntöttem, hogy kiköltözöm Angliába, sokkal izgatottabb voltam, mintsem hogy bármilyen új vagy nem ismert dolog – ami később megváltoztathatja majd az életem bizonyos részeit – megijeszteni tudjon. Még most is emlékszem arra a lányra, aki Milton Keynesnél szorongatja a nagy utazótáska füleit, és a szíve ugrik ki a mellkasából, annyira boldog, hogy megérkezett. Nem győztem abbahagyni a mosolygást, csak néztem körbe, és nem az elveszettség érzése volt bennem, hanem az, hogy „Na, akkor vágjunk neki!” – meséli. Nem elmenekült otthonról – Székelyudvarhelyről, Erdélyből –, hanem egyszerűen ki akarta próbálni magát. Máshol is.
Távolsági kapcsolatok
A költözést viszont nem sínylették meg a kapcsolatai, véli Enci: tény, hogy mindennap nem találkozhat családjával, barátaival, viszont ugyanúgy beszélgetnek, mint azelőtt. Ha valami változott, jegyzi meg, akkor az az, hogy talán jobban megbecsüljük az együtt töltött időt. „Amikor hazalátogatok, igyekszünk minőségi időt együtt tölteni, és ez csak közelebb hozott minket egymáshoz.
Az már hagyomány, hogy az érkezésemet követő első hétvégét mindannyian együtt töltjük valahol távol a várostól, ahol van időnk elbeszélgetni, hogy mi történt az elmúlt évben. Ez az egyik legjobb része az otthonlétnek.
A ma már túlságosan is eldigitalizálódott világból kiszakadni és jelen lenni, egymásra figyelni, úgy tölteni egymással időt, hogy az tényleg a kapcsolatainkról szól, nem a telefonjaink nyomogatásáról” – magyarázza. Az otthont mint olyat is másként értékeli: olyan dolgokat tud most megbecsülni, amelyek korábban jelentéktelennek tűntek. Szemerkélő esőben végigsétálni a Kossuth Lajos utcán, az otthon ízeiből falatozni vagy jókat beszélgetni azokkal, akikkel csak úgy összefutunk az utcán. Az otthonhoz való kapcsolata sem változott, teszi hozzá: nem égetett fel minden hidat, és nem akart elmenekülni vagy végleg elfeledni azt, hogy honnan jön. „Szeretem Udvarhelyt és mindazt, amit Udvarhely jelent nekem, az otthont, a barátokat, a megérkeztem érzését.”
A másságban is van szépség, válaszolja, amikor a kinti kapcsolatairól, barátairól kérdezem. „Az itteni barátaim másak, mint az otthoniak, és nemcsak azért, mert az otthoniak már tizenéve a barátaim, és így sokkal mélyebb a kapcsolat, hanem mert minden ember másként hat az életemre, mást tud adni az életemhez, vagy éppen másért vagyok én fontos nekik, és más ügyekben tudják, hogy számíthatnak rám” – sorolja.
Kitartás – nem mindig erény?
A költözés azonban óhatatlanul más változásokat is hozott magával: Enci korábban több erdélyi rádiónál is dolgozott műsorvezetőként, kiköltözése óta azonban egészen más vizekre evezett.
„Sosem szerettem magamra úgy gondolni, mint valaki, aki csak egy dologhoz ért. Ezért szerettem és szeretek most is belevágni új dolgokba, megtanulni, megtapasztalni, aztán ha úgy van, maradni vagy továbbállni” – mondja.
Feldmár Andrást idézi: „Sokan azért nem akarnak kipróbálni dolgokat, mert tudják magukról, hogy ha már benne vannak valamiben, akkor nehéz kilépniük belőle. Leggyakrabban nem a belépést kell gyakorolni, hanem a kilépést. Mert van egy ítélet ellene a társadalomban. Engem angolul úgy hívtak, azt mondták rám, hogy nincs »sticktuitivness« bennem, hogy nem ragadok semmihez, nem vagyok kitartó. De hát mi a francnak legyek kitartó valamiben, ami nekem nem tetszik? Az senkinek sem jó. Tehát arra bátorítanék mindenkit, hogy szorgalmasan be-ki, be-ki, be-ki, be-ki, addig, amíg az ember nem akar kimenni.”
Kihívás volt az idegen nyelv is, ismeri el Enci: a kiköltözés után ébredt rá, hogy nem ismeri olyan jól a nyelvet, mint azt gondolta. Minden nap egy új kihívás volt – emlékszik vissza. „Nemcsak azért, mert minden, amit addig csináltam, a költözéssel teljesen megváltozott, hanem mindennek a tetejébe a kommunikációs komfortzónát is magam mögött kellett hagyni. Sokszor bizony beletelt egy kis időbe, amíg megértettem magam a körülöttem levőkkel, de ez is inkább csak jópofa és vicces szituációkat szült, nem igazán éreztem kényelmetlenül magam miatta.
Az első két hónapban tudatosan csak angol emberekkel töltöttem az időm, még akkor is, ha nem igazán értettem, hogy most éppen miről beszélgetnek, vagy min nevetnek. Ez nagyon sokat segített, mert belekényszerítettem magam, hogy csakis angolul beszéljek.” A stratégia bejött: ma már magabiztosan beszéli a nyelvet, és csak előnyét látja annak, hogy egy újabb nyelvvel gazdagodott, mert ez annyi új lehetőséget rejt magában.
A változás új kompetenciákat hoz felszínre
A műsorvezetést imádta, nem azért hagyta abba, mert nem szerette. Így hozta az élet – jegyzi meg. Angliában a kreatív munkát úgymond steril munkakörre cserélte, amely csak „az analitikus agyféltekéjét” igényli. „Alvállalkozókkal dolgozom Nagy-Britannia ötödik legnagyobb bevásárlóközpontjának, a Bluewaternek. Ebben a munkakörben nem az számít, hogy milyen kedvesen vagy kreatívan mondtam el a »beköszönőt«. Itt tudni kell a szabályokat, és nem csak betartani kell azokat, hanem betartatni másokkal annak érdekében, hogy mindenki, aki épen és egészségesen jött be dolgozni, épen és egészségesen menjen haza” – taglalja.
Szöges ellentéte ez a korábbi munkájának, de bőven van szépség benne, tudjuk meg: a mások iránti felelősség teszi, hogy Enci fontosnak érzi, amit csinál.
A fent említett be-ki, be-ki példát követve azonban Enci minden bizonnyal hamarosan visszatér a mikrofon mögé is. „Úgy érzem, mindkét munka csak hozzáadott az életemhez. Mostanában kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért is ne lehetne ötvözni az itteni és otthoni életet, a megszerzett tapasztalatokat és kitalálni valami újat, amiben mindkettőt meg lehet mutatni és ki lehet élni…” – jegyzi meg. Az alkotási vágy még mindig erős, teszi hozzá.
A változás, ha kellemes
Kellemes változás volt, hogy a nyugati országban milyen olajozottan működnek a dolgok: erről gyakorta hallani, Enci meg is tapasztalta. „Sokkal egyszerűbb az ügyintézés, mint odahaza. Jó, persze itt sem sipp-supp, és két perc alatt megoldasz mindent, de valahogy összeszedettebb a rendszer. Nincs az az otthon már tragikomikus elemmé váló fordulat, amikor már vagy hatodjára mész vissza egy hivatali szervhez, és a félórás–órás sorban állás után a pultnál közlik veled, hogy a kis bélyeg, egy zöld papír vagy az üknagyanyád pecsétgyűrűjének a fénymásolata még mindig hiányzik. Én nem tudom, hogy az emberek hogyan képesek ebben az ellehetetlenített rendszerben mégis boldogulni. Emelem kalapom előttük.” Igen, értjük ezt.
Más a munkahelyi kapcsolatok dinamikája is: az alkalmazott tisztában van a jogaival, és van bátorsága kiállni saját érdekeiért. „Otthon ezzel szemben sajnos sokszor azt látom, hogy a szükség felülírja azt, hogy valaki felálljon, és azt mondja, nem, ezt így nem teheted meg.”
A férfi- és női bérek közti szakadék manapság már nálunk is téma, tőlünk nyugatabbra azonban az esélyegyenlőség nem csupán szlogen, hanem gyakorlat. „Nagyon sok olyan álláshirdetést olvashatsz, amelyben kiemelik, hogy az adott cég mennyire fontosnak tartja azt, hogy egyenlően bánjon minden alkalmazottjával, legyen az férfi, nő, fogyatékkal élő, meleg, transzgender. Mindenki az lehet, aki szeretne lenni, és azzal lehet, akivel éppen kedve tartja nemtől, kortól és mindentől függetlenül. Én sem értem, minek a tiltás, az el nem fogadás meg az uszítás.
Addig, amíg valaki boldog, és úgy boldog, hogy másnak ezzel nem árt, minek kell belekötni, elítélni, gyűlölködni ellene? Itt annyira mindegy, hogy Ceci vagy, és Jessica a párod, vagy Levi vagy, és Nick a kedvesed, vagy éppen Ceci voltál, de ma már Andrásként szeretnél élni!
És nem azért mindegy, mert tesznek rád mint emberre, hanem tesznek az olyan tényezőkre, mint a szexuális hovatartozás vagy a genderkérdés.” Személyi szabadság és az emberi méltóság tisztelete, Enci szerint ez a legnagyobb változás, amit megtapasztalt. „Sosem voltam magamba zárkózó típus, de úgy érzem, hogy amióta külföldön élek, még szabadabb lett az életfelfogásom, hiszen annyi érdekes és különleges emberrel találkozom az élet minden területéről, és annyi új dolgot tanulok tőlük, hogy ez még nyitottabbá tett, és kíváncsibbá a környezetem iránt” – meséli.
Az angol vérmérséklet mégis más, mint az erdélyi, ismeri el: barátságosak, kedvesek a britek, de nagyon sokszor felületesen. „Otthon, ha valakihez közel kerülsz kollegiális vagy baráti szinten, akkor az jelent valamit. Itt sokszor csak illem. Szeretem az erdélyi emberek egyszerűségét és nagyszerűségét: nem bonyolítják túl, ha oda kell állni, odaállnak és segítenek.”
Nemcsak változtatni, változni is kell
Talán a második évnél volt az a pont, amikor be kellett látnom, hogy nincs mese: meg kell tanulni picit angolnak lenni – jegyzi meg Enci. When in Rome, do as the Romans do – mondja szintén az angol, azaz amikor külföldön vagy, úgy viselkedj, mint a helyiek. No de nem kell ezt szó szerint érteni, a mondás annyit tesz: el kell tanulni az idegen nemzet viszonyulását, számításba venni a vérmérsékletét, tiszteletben tartani a kultúráját. Egyszóval rugalmasnak kell lenni.
„A változás elkerülhetetlen volt. Akkor is az lett volna, ha nem Angliában élek, hanem otthon maradok. És ez így van jól. Szeretem mindkét otthonom, és hiányzik mindkettő: ha Angliában vagyok, akkor Udvarhely, ha otthon vagyok, akkor Anglia.”
Mire tanít a változtatás?
„Azt tudom, hogy ha majd nem lesz jó, vagy úgy érzem, változás kell, leszek elég bátor összepakolni a bőröndöket megint” – jelenti ki. Az ember addig menjen és addig keressen, ameddig azt nem érzi, hogy megérkezett, és minden jól van.
Az elmúlt hat év tele volt minden jóval, summáz Enci. Még azokat az időket is a jók közé sorolja, amelyek megpróbáltatásoknak tették ki, hiszen azok nélkül nem jutott volna el oda, ahol ma van, nem tanulta volna meg mindazt, ami segítette továbblépni.
„Az idő múlásával nemcsak elmúltam harminc, de felnőttem, és nemcsak másokat, de önmagamat is elfogadtam mára úgy, olyannak, amilyenek, és amilyen én vagyok.
Ugyanúgy szeretem az 50 kilós testemet, mint a 80 kilóst, ugyanúgy szeretem magam sminkkel, mint smink nélkül, és vajmi kevés dolog van, ami számomra tabu, mert minden, ami én vagyok, arról megtanultam büszkeséggel beszélni, nem szégyellni egyetlen porcikát sem a testemben, vagy részecskét a személyiségemben. Ez nekem a saját, feltétel nélküli szabadságom és szeretetem” – sorolja a tanulságokat.
Hiányzik viszont mindazok közelsége, akik szeretik, és akiket Enci is szeret. „Egy nagy ölelés egy hosszú nap után azért rendbe tud tenni sok mindent, ahogy az is, ha egy egyszerű szerda este leülünk a barátokkal egy pohár bor mellé, és megváltjuk a világot. Legalábbis megtervezzük” – jegyzi meg. A meg- és átváltozásban, váltásban azonban fontos nem elveszíteni önmagunkat, egyezünk bele mindketten: még mindig a székely Enci az igazi az angolos miladyvel szemben.
Kiemelt kép: Shutterstock
