– Az orgona iránti érdeklődése már gyermekkorában kezdődött....
– Tizenöt évesen úgy ébredtem egy reggel, hogy orgonista leszek. De valójában ebbe a környezetbe születtem bele. Orgonaépítő nagyapám, Szabó Gy. László nyaranta, a szünidő idején testvéreimmel együtt bevont az orgonajavítás folyamatába. Több ezer síp között, keskeny pallókon lehetett csak megközelíteni az orgona belsejét, így engem féltettek a leeséstől, viszont a sípok takarításában részt vehettem: lúdtollal pucoltam egyenként azokat. Bár ez a munka elég unalmas volt, örömömet leltem benne, mert tudtam, ha elkészül a javítás, nagyapám megadja a lehetőséget, hogy kisebb darabokat játszhassak az orgonán, mialatt a pap bácsik átvették a munkát. Én próbálhattam ki először a felújított hangszert.
– Milyen körülmények között gyakorolt?
– Úgy érzem, elég zord időszakban kezdtem el az orgonatanulást. Nagyapám egy harmóniumot szerzett nekem, amit a kamrába szerelt be, hogy ne legyen nagyon zajos. De itt hűvös volt, a harmónium is hideg levegőt fújt, így gyakran muszáj volt lekapcsolnom, hogy melegítsem az ujjaimat. Ezek a körülmények nem sokat változtak később sem. Bizony ’89 előtt voltak olyan időszakok, amikor nem volt fűtés. A templomok előterében hagyott kancsóban a víz is megfagyott. Mégis kellett gyakorolni. Kesztyűt húztam, vagy levágtam a kesztyűujjak végét, és úgy nyomtam a billentyűket. Körülményes volt egyáltalán gyakorlóhelyet találni. Székelyudvarhelyről Csíksomlyóra ingáztam autóbusszal azokon a szombatokon, amikor szabad voltam, így hetente egyszer volt lehetőségem orgonán gyakorolni. És mindezt lehetőleg titokban, hogy az oktatásban maradhassak. Ráadásul akkoriban az orgonisták többnyire férfiak voltak, így nőként nehéz volt felvételizni, majd elfogadtatni magam ebben a műfajban.
– Miként alakulnak a koncertek?
– Az orgonát építője elképzelte egy templomba, annak akusztikája, mérete határozza meg a hangszer milyenségét. Az orgona nagysága befolyásolja az eljátszásra alkalmas műveket is. Például a marosvásárhelyi Vártemplom műemlék orgonája gyönyörű, nagyon értékes hangszer, viszont nincs elegendő billentyűszáma, így egy nagyobb lélegzetű Bach-, Terényi- vagy Liszt-darab nem fér rá. Egyes orgonisták csak bizonyos orgonákon bizonyos műveket vállalnak be. Én viszont azok közé sorolnám magam, akik bármilyen orgona elé kerülnek, szinte mindent eljátszanak. Minimális változtatásokkal igyekszem az adott hangszerhez idomítani a művet. Volt szerencsém az ország minden jelentős orgonáját megszólaltatni, miközben külföldi turnékon bejártam Európát. Az első orgonakoncertemet tizennyolc évesen tartottam a brassói Fekete templomban. Láttam, hogy ott szinte mindennap van hangverseny Hans Eckart Schlandt orgonista előadásában, illetve az ország más meghívott művészeivel. Nagy hagyománya volt ennek a műfajnak Nagyszebenben is, aztán összekötötték a szebeni és a medgyesi evangélikus templom orgonakoncertjét, így felváltva tartottak a két városban egy-egy műsort.
– Zsizsmann Rezső, Metz Piroska, Csíky László, Kozma Mátyás és most Molnár Tünde nevét említjük, ha az orgonazenei műfajt említjük Marosvásárhelyen...
– Valóban, nem olyan rendszerességgel, mint Brassóban vagy Nagyszebenben, de Marosvásárhelyen is voltak régen orgonahangversenyek. Bizonyos, számomra ismeretlen okok miatt kisebb-nagyobb szünettel jelentkezett e műfaj a vásárhelyi közönség számára. Mindenesetre tizenöt éve, amióta elindult a nyári hangversenysorozat, a július–augusztusi hónapok az orgonáról szólnak. Évről évre más-más tematika köré épül a repertoár. Szerepeltek már benne a marosvásárhelyi orgonák hangzáseffektusai, a zenei stílusok és formák, a zenei portrék, a kortárs orgonazene vagy a világi és egyházi zene ötvözése az orgonamuzsikában. Annak örülök, hogy ez a program az évek során fejlődött, gazdagodott. Két évvel az indulása után, 2006-ban, amikor restaurálták a Kultúrpalota nagytermét, úgy döntöttem, kiterjesztjük a műsorokat a Marosvásárhelyen lévő sípos orgonákra is.
Olyan volt ez, mint egy séta a város templomaiba, ahova elkísért a közönségem. Három évvel ezelőtt bővítettem az orgonahangversenyek helyszínét, és Marosvásárhely mellett a megye másik két településén, Nyárádszentandrásfalván és Kibéden is tartok koncertet a nyári idényben.
– Miben más a vidéki és a városi közönsége?
– Vidéken inkább a kíváncsiság vezeti az embereket a koncertre. Környező falvakból, sőt Szovátáról szervezett turistacsoportok is jöttek a templomokba. A kis falvakban tartott koncertek célja az is, hogy a restaurált orgonákat megszólaltassam a gyülekezet számára, mert így a gyülekezet is másként viszonyul majd e hangszerhez: érezni fogja, hogy érdemes volt közösségi erővel és hozzájárulással felújítani az orgonákat. Eközben Marosvásárhelyen már beépült a köztudatba, olyan nyári program ez, amelyet vár a közönség. Nem állítom, hogy kimondottan egy korosztálynak szólnak a hangversenyek, időseket és fiatalokat egyaránt látok a nézőtéren.
– Mi a vonzereje ennek a hangszernek, amely ennyire elvarázsolta?
– Egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy szeretem. Hallgatni és játszani is. Utóbbi egy más lelkiállapotot jelent számomra, amelyből sokáig nem tudok kilépni. Legyen az taps vagy templomi némaság, megszakítani nem tudja semmi az orgonamuzsikát, így koncert után még napokig bennem marad ez az állapot. Az orgonának lelke van, úgy kell közeledni hozzá, akár egy emberhez. Ahogy fokozatosan megismertem az orgonákat, mindegyiknek megtaláltam a saját hangulatát, szépségét. Ha csak a marosvásárhelyi orgonák hangzáseffektusaira gondolok, mindegyiknek külön-külön kiemelkedő jellemzője van. Ilyen a Bolyai téri unitárius templomban a zokogó vagy a kultúrpalotai orgona esetében a lebegő, hullámzó hangzás, az Egyesülés negyedi református templomban a pásztorsíphangzást emelném ki, a Gecse utcaiban pedig a csilingelőt. Míg a minorita templomban az a különleges, hogy olyan, mintha sztereóban szólna az orgona. Tehát két egyforma orgona nincs, mindegyik egyedi művészi alkotás.
Fotók: Rab Zoltán
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.
