– A világ nagynevű operaházaiban lépsz fel, miközben egy olyan kis székelyföldi településről indultál, amihez a legközelebbi operaház is több mint kétszáz kilométerre van.
– Az első találkozásom a színpaddal 15 évesen volt, a helyi színjátszó csoport előadásába ugrottam be, egy megbetegedett szereplő helyébe. Idős nénit kellett alakítanom, egy imakönyv hátuljára írták a szövegem, az volt a főpróba és az előadás is egyben. A színpad varázsa, a flow, amit ott átéltem, megragadott.
Számos népdalvetélkedőn értem el első helyezést, pozitív volt a színpadi élményem, így színész akartam lenni. Középiskolába a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumba jártam, klasszikus ének szakra, ahol Adorján Attila volt a tanárom, ő mondta először azt, hogy ezzel a hanggal foglalkozni kellene.
Ennek ellenére bizonytalan voltam, más szakmák is érdekeltek. Szerencsémre, a Nagyváradi Állami Egyetem operaének szakán a tanárom, Marian Boboia megalapozta az énekesi pályám. Később innen kerültem Kolozsvárra, a magiszteri képzést a Gheorghe Dima Zeneakadémián végeztem. 2013-tól dolgozom a Kolozsvári Magyar Operában, 2015-től pedig állandó meghívottként vagyok Budapesten. Folyamatosan dolgozom, sokat utazom Budapest, Kolozsvár és München között, mert a menyasszonyom Münchenben él, a Bajor Állami Operaházban játszik, én pedig törekszem összefogni a szakmai és a magánéletemet.
– Megvan még a varázslat?
– Aki ezt a hivatást választja, jól csak szívvel-lélekkel és teljes odaadással tudja végezni. Igen, megvan a varázslat, ebben nagy szerepe volt Marton Melinda művésznőnek és énektanárnőnek. Mondhatni, zöldfülűként kerültem Kolozsvárra, ő a kezdetektől fogva erős támaszként segített mind a színpadi jelenlét, mind pedig énektechnika tekintetében.
– Az énektanárnő mellett ki az a nő az életedben, akire példaképként tekintesz?
– A családom női tagjai. A menyasszonyom elkötelezettsége, a zenéhez való szakmai hozzáállása számomra példaértékű. Hihetetlen akaratereje van. Kitűnő zenész, imádja az operát, Wagner, Strauss zenéjéhez is általa kerültem közelebb. Nagy élmény volt legutóbb Münchenben úgy játszani, hogy ő a zenekarban volt, én pedig énekeltem a színpadon. A közös fellépés különlegesen nagy örömet jelentett. Szintén példaértékű számomra édesanyám békéje és a családot összetartó ereje, a belőle fakadó önzetlen szeretet. Ő adta nekem az első énekórákat, ma is emlékszem a „vegyél mély levegőt, nyisd ki a szád, artikulálj rendesen, hogy értsem, amit énekelsz” útmutató mondataira.
Édesanyám édesanyja, nagymamám tanított először táncolni. Szintén tőle kapott tanítás, hogy minden munkát odaadással és figyelmesen kell megcsinálni. Édesapám édesanyja a hitre nevelt, ő tanított olyan imát nekem, amit esténként ma is elmondok.
Csodás munkaerkölcs jellemezte, az ő szavajárása volt, hogy a jelenben kell a lépéseket megtenni, öt percet dolgozzál, és annak is látszata van. Velük és mellettük nőttem fel. Nyaranta az volt a program, hogy tehenes szekérrel jártunk a mezőre. A mából visszanézve, hálás szívvel mondhatom, hogy a legfontosabb erényeket tanították meg, a természettel való együttélést, a természet közelségének a fontosságát (például az időjárás előjelzéseit, a gyógyfüvek és gombák gyűjtését). Hosszasan mesélhetném. Mindeközben a szüleim a családi élet gondoskodása mellett aktívan szervezték a helyi kulturális életet, és magam is folyamatosan jelen voltam a színpadokon.
– Mit jelent neked az, hogy a párod szakmabeli, hogyan hangoljátok össze a sok utazást?
– Nagy pozitívum az, hogy az operai és operaénekesi létet egy másik szempontból ismeri, a mindennapokban jobban átlátja. Az a fontos kérdés, hogy a kapcsolatnak mi a mozgatórugója, hogy szeretet van-e benne, hogy a párok tudják-e egymást motiválni, megérteni, segíteni. Mennyire tudnak együtt fejlődni, hogy egy férfi meg tud-e nyílni egy nőnek, ki meri-e fejezni a félelmeit, a gyengédségét.
Egy Popper Péter idézet jut erről eszembe, ő azt mondja, hogy a mai társadalomnak az egyik fő betegsége, hogy mindenütt kimerült nőket látunk.
„Mert a hagyomány is erős, hogy tisztes nőnek családanyának kell lenni, bevásárolni, főzni, gyereket nevelni, az ágyban is jó partnernek kell lenni, no de a szakmájában is előre kell haladni és karriert csinálni. Ennyi bőrt nem lehet lenyúzni egy emberről.” Ezért gondolom azt, hogyha az „én”-t felváltja a „mi”, akkor létrejön egy gyönyörű egység. Mi ebbe a közös irányba tartunk.
– Nagyszüleidet emlegetted korábban, a gyökereket. A szülőfaludhoz való erős kötődés miben mutatkozik meg a mindennapokban?
– Azt hiszem, hogy a lelkiségben. Székelyföld számomra mindig az otthonom marad, bármerre is járok a világban. Az itteni táj a sok csodájával, a sajátos kulturális értékek és az emberi kapcsolatok minősége, amit sokszor csak erdélyi vendégszeretetként emlegetünk. Ez a fajta szemlélet szőtte át a gyerekkoromat. Mindig Kallós Zoli bácsit szoktam idézni – számomra meghatározóak voltak énekesi pályafutásom elején az általa szervezett énekversenyek, még tőle kaptam az első népzenei kazettámat is –, aki szerint addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk, mert ez a kultúra őrzött meg minket ezer éven keresztül, ezt kötelességünk éltetni és továbbadni.
Ami elszomorít, az a tudatosság hiánya, a rengeteg szemét, amit közterületeken, a természetben eldobnak az emberek. Én látok magam előtt egy másik képet is, és szerintem igenis, lehetne a régi értékeink mentén élni.
Keresem a rendezett portákat, megnézem a faragott székely kapukat, és örömmel hallgatom az ízes nyelvhasználatunkat. Ez a miénk, itt kellene legyen a fókusz. Követendő Kassai Lajos gondolata, hogy nekünk nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Ezt azzal mindenképp kiegészítem, hogy azt is követnünk kell, amiben hittek. Ennek szemléletében igyekszem én is tenni a magam dolgát. Tavaly sikerült megmenteni egy rossz állapotban lévő csűrt, most meg azon dolgozunk, hogy új életet leheljünk belé, hogy közösségi térként működjön, hogy az emberek találkozhassanak, énekeljenek, táncoljanak, ahogyan hajdanán a mi nagyszüleink tették. A neve bolhaszegi Kallós-csűr. Bolhaszeg arra a falurészre utal, ahol én lakom, a Kallós-csűr nevet pedig a Zoli bácsi iránti tiszteletből adtam, de egyfajta szójáték is, hogy ne kallódjanak el a helyi fiatalok és a helyi értékek.
– Münchent, Budapestet, Kolozsvárt, a csíkszentsimoni Bolhaszeg falurészt emlegetted. Hol van az otthonod?
– Azt mondják, ahol a szív, ott a haza. A hivatásunkból adódóan „többlaki” életet élünk, ám a szívem mindig itthoni marad, és azt szoktuk mondani, hogy itthonról megyünk haza.
– A rengeteg utazás, fellépés fáradságát mivel pihened ki, miben töltődsz fel?
– A természetben, a túrázásban, a család és a barátok társaságában, vagy egy jó könyvet olvasva függőágyban, egy fa alatt elcsendesedve és a gondolataimat rendezve.
– Van álomszereped?
– Mindig van. Az álomszerep éppen az aktuális szerep, amit játszom, vagy amire készülök. Szeptemberben Escamillio szerepét alakíthatom Budapesten, októberben Kolozsváron új Bánk bán operabemutatóra készülünk majd,
novemberben Drezdában Traviata előadások, decemberben Budapesten a híresen szép Bohéméletben és januárban pedig ismét Drezdában lépek fel.
Következő nyáron a Budapesti Operaházban a Figaro házasságából a gróf szerepét játszom, ami nagy feladat, nagy kihívás. Tehát nagyjából tele a naptár.
– Ez azért megnyugtató.
– Valóban az, meg egyfajta motiváció is. Minden művész nagyon hálás a Covid után, hogy színpadra léphet. Én is szeretnék új szerepeket tanulni és tovább fejlődni szakmailag.
– Mit látsz édesanyád szemében, amikor rád néz? És te milyennek látod édesanyádat?
– Büszkeséget érzek rajta. Látom a szüleim örömét, amikor úgy tudunk fellépni, hogy a három testvér együtt zenél. A húgom szaxofonozik, én esetleg tubázok, vagy énekelek, és a bátyám vezényel. Biztosan elfogultnak tűnök,
de én azt gondolom, nekünk van a legkedvesebb édesanyánk a világon.
Bármilyen problémánk volt, mindig azt mondta, hogy megoldjuk, nem lesz gond, és ügyes vagy, meg tudod csinálni. Az a fajta önzetlenség, tisztaszívűség, odaadás, amit az édesanyámban látok, kevés emberben van meg.
– Hogyan látod magad tíz év múlva?
– Olyan sok tervem van, hogy fel sem tudom itt sorolni. Értékeket szeretnék megőrizni és teremteni. Tanulni és tanítani. Fejlődni emberileg, szakmailag egyaránt. Visszaadni abból a sok jóból a világnak, amit kaptam a zene segítségével. Az énekemmel szolgálni mindezt.
