• Fotó: Mihály László
– Udvarhelyszéki gyökereid vannak, partiumi lány is vagy, de több mint húsz éve Csíkszeredában élsz. Honnan jöttél és merre tartasz?
– Ez nagyon érdekes, mert nem is tudom megmondani, hogy én hová valósi vagyok. Nagyon meg vagyok „kavarva”. Éppen a napokban beszélgettünk az egyik legjobb barátnőmmel arról, hogy én miért szeretném, hogy megmaradjon a családunk számára a Szilágy megyei szülői ház, ahol anyukám él. Hát azért, mert ott mintha lenne valami gyökerem. De egyébként
a gyökereim nagyon szanaszét vannak. Anyukám udvarhelyi, ott már rég eladták a családi házat, mindenki szétröppent onnan. Persze tartom a kapcsolatot a rokonokkal, de udvarhelyinek nem érzem magam.
Anno Szatmár megyébe, egy kis faluba helyezték ki a szüleimet, apukám református lelkész volt, anyukám fizika-kémia szakos tanár, s én mondhatni, ott születtem, bár a születési bizonylatban a legközelebbi város szerepel, hiszen ott volt a kórház. Ötödik osztálytól átköltöztünk egy másik faluba, középiskolában Szatmáron laktam, bentlakásban. Később a szüleim még egyet költöztek, Királydarócra, én akkor már kamasz voltam, ott már nem kötődtem igazából senkihez és semmihez. Már elég korán kijelentettem, hogy hazajövök Székelyföldre anyukám helyett, mert én Udvarhelyen szeretnék élni. Na, ehhez képest Csíkszeredában élek már 22. éve. És akkor honnan is jövök, hová valósi is vagyok? Fogalmam nincs, de talán a szívem kicsit Udvarhely felé húz, és persze Csíkszeredához is, hisz itt élek.
– Mi szél hozott erre a vidékre?
– Miközben magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, beiratkoztam az óvónő- és tanítóképző főiskolára, Szatmáron kezdtem el, de Udvarhelyen fejeztem be. Hét évig tanítottam, és egyre világosabbá vált számomra, hogy szeretnék a tanügyből kilépni. Jókor, jó helyen beszéltem is erről, így Parászka Miklós, a Csíki Játékszín akkori igazgatója, aki engem már ismert Szatmárról, elhívott közönségszervezőnek a színházhoz. Nagy kihívás volt ez akkor, de vállaltam, és azóta is csinálom, bár már
közel második éve érzem, hogy nagyon ki vagyok égve a színházi munka terén. Mivel meggyőződésem, hogy az ember ilyenkor kell tartson egy kis szünetet, most már én is erre készülök.
Talán csak 1-2 évet, de most úgy érzem, ez a szünet a színház költözésével fog egybeesni. Rég emlegetik, hogy fel kell újítani a színház épületét, úgyhogy azt tervezem, hogy a tényleges felújítási munkálatok alatt talán én is újraépítem magam.
– Azt mondod, hogy egy ideje a kiégés jeleit észleled, de mégis tovább mész, sőt dzsesszfesztivált szervezel töretlen lelkesedéssel. Tizenöt évvel ezelőtt szervezted az elsőt. Mi hívta életre?
– Amikor Csíkszeredába jöttem, volt régizene fesztivál, és voltak városnapok, de én ennél többet szerettem volna. Fellépőként voltam akkoriban egy kicsi, de nagyszerű kétnapos fesztiválon, és arra gondoltam, hogy egy ilyent én is meg tudnék itt szervezni, akkor is, ha ennek itt nincs semmiféle hagyománya.
Annyira lehetetlennek tűnt, és olyan meglepő ötletnek bizonyult, hogy én itt dzsesszfesztivált szervezzek, hogy azt mondtam, még akár sikerülhet is.
Mivel találtam hozzám hasonlóan „őrült” társakat – például a Daradics házaspárt –, akik azt mondták, próbáljuk meg, belevágtunk. Annyira sikeres lett az első, hogy egyértelmű volt, folytatni kell. Aztán a második után változott a szervezőcsapat mellettem, de – két év kihagyással – töretlenül szervezzük, bár nagyon nehéz. Csak egy példát mondok: előre kell fizetni a nagy zenekaroknak ahhoz, hogy eljöjjenek, és hát nekem nyilván nincs erre pénzem, ezért a pályázatok mellett kölcsönöket veszek fel, barátoktól kérek, és az utólag beérkezett pályázati támogatásokból visszaadom. Nagyon nagy a teremtő energiám sok mindenben, néha különböző „angyalok” is segítenek, és csodák történnek a szervezéseim alatt, de az Excel-táblázatok, a kifizetések, a papírmunka leszív.
– Ki tudsz ragadni egy meghatározó momentumot a dzsesszfesztivál történetéből?
– Sok van, de azt sosem feledem, amikor a hetedik fesztiválon jelen volt Lars Danielsson zenekara, és a fellépése alatt – 600 ember volt a nézőtéren – olyan csend volt, hogy még a légy zümmögését is lehetett hallani. Elsírtam magam, mert én pont ezt szerettem volna, ezt az érzést. A kilencediken itt volt Richard Bona, az eddigi legnagyobb szupersztár szerintem, aki nálunk fellépett, és elmondta viccesen, hogy éppen New Yorkban és Párizsban volt fellépése, és igazából azt se tudja, hogy hol van, de tök jó itt. Az idén is voltak meghatározó pillanatok. Volt egy csodálatos meglepetésem Dés Lászlónak, amire nagyon régen készülök. Mivel itt volt személyesen az az ember, akinek az összes slágerét dúdoljuk, és akinek a musicaljeit a „színházi családommal” nagy sikerrel játszottuk, azt éreztem, meg kellene a pillanatot ünnepelni. A Valahol Európában című musicalból énekelte el a közönség soraiból felálló gyermekkórus és a Csíki Játékszín három színésze A zene az kell című dalt, a színpadra visszahívott Dés Lászlónak. Mindannyiunk számára megható, nagy pillanat volt. Jobban sikerült, mint ahogy megálmodtam.
– Egyértelmű, hogy ezekért és a hasonló pillanatokért érdemes ezt csinálni.
– Peti fiam kicsi volt, és a dadus, aki vigyázott rá, mert szerveztem a fesztivált, egyszer csak azért kérdezte, hogy
„Nóra, ezért a három napért te egész évben ennyit dolgozol? Te normális vagy?”. Mondtam is, igazad van, ez teljesen őrültség, de az embernek kell valami őrültség az életében, ami élteti.
Igen, ezekért és a hasonló pillanatokért dolgozunk megfeszített tempóval. Repdes a lelkem, amikor állva tapsol a közönség, és érzem, hogy megérte.
– Mit jelent számodra a zene? Te milyen műfajt hallgatsz szívesen, ha éppen nem a színpadon énekelsz?
– „A zene az kell” énekeltük Dés Lászlónak, és nekem tényleg nagyon kell, az tölt fel igazából. A zene számomra majdnem minden, merthogy a fiam is, talán mondhatom, hogy zenéből született, és zenén nőtt fel. Ő szokta mondogatni nekem, hogy „anya, amikor stresszes vagy, hallgass egy kis jó zenét”.
A zene feltölt, akkor is, amikor szervezek, akkor is, ha a közönség soraiban ülök, és akkor is, amikor a színpadon vagyok. De annak, amit a színpadon énekesnőként adok, annak a sokszorosát kapom vissza.
Nagyon szeretem a metált és a rockot, néha kívánom a komolyzenét, de összességében a legtöbbször a dzsesszt és annak különböző válfajait hallgatom.
–Tizenhárom évvel ezelőtt eldöntötted, hogy egyedül neveled fel a gyermekedet. Nehéz és merész egy ilyen döntést meghozni. Mibe, kibe kapaszkodsz, amikor szükséged van támaszra?
– Nem tudom, akkor mibe kapaszkodtam, de tudtam, mi a dolgom. Talán nem sokan merik ezt vállalni, de számomra, aki a harmincas éveim elején voltam, egyértelmű döntés volt akkor is, ha az édesapja jelezte, hogy számára nem érkezett el a gyermekvállalás ideje. Választhatott: velünk marad, vagy megy, és éli az életét tovább. Elment, és az nagyon fájó volt, hogy nem jött vissza. Az elején nagyon nehéz volt, mert olyan is volt, hogy egyik napról a másikra alig volt mit együnk. De minden nehézségből kilábaltam, azóta is hálás vagyok például a Csíki Anyák Egyesületének, mert volt kitől kérdezni, ha tanácstalan voltam, és annak a néhány embernek, akik a nehéz időkben mellém álltak, mert körülöttünk összezárt egy szinte láthatatlan, de jól érzékelhető segítő kör.
– Peti 13 éves. Foglalkoztatják az édesapájával kapcsolatos kérdések?
– Első perctől megbeszéltünk mindent, mert azt akartam, hogy mindent tudjon egészen pontosan. Fontos volt tudatosítani benne, hogy nem vele van baj, nem ő a hibás azért, mert mi nem maradtunk együtt, vagy nem azért ment el az apja, mert őt nem akarta. Elejétől kezdve elmondtam, hogy őt az apja nem is ismeri, csak a születése pillanatában még nem volt felkészülve a családalapításra, gyermekvállalásra. Pici korában is meséltem már neki, majd ahogy nőtt, ha kérdezett, bővítettem az információt, de mindig őszintén.
Az édesapja egy csodálatos ember volt, de egy még csodálatosabb gyereket veszített el. Az elején, amikor még Peti pici volt, nagyon szerette volna, hogy találkozzanak, vágyott arra, hogy őt is egyszer ölelje meg az édesapja.
Amikor nagyobb lett, találkoztak is, de nem volt kíváncsi a fiára, Peti meg bölcsen annyit mondott, hogy ilyen körülmények között őt sem érdekli. Most már egy jó ideje azt érzem, hogy ennek tényleg így kellett történnie. Mi nagyon békésen megvagyunk a fiammal. Próbáltam neki mindent megadni, és úgy tűnik, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott gyermekem van. Ma ő a támaszom, ő az, aki a mai napig rengeteget tanít. Egy kis bölcs. Érzem, hogy a fiam egy csoda, és egy sokkal fontosabb személy, mint én. Néha olyan teremtő gondolatai, vagy olyan megnyugtató ereje van…
– A város kulturális életének nagyon széles skáláján mozogsz, sokrétű a te tevékenységed. Van olyan meghatározó ember az életedben, aki nagy hatással van rád?
– Sok van, sok területen, de leginkább a fiamra és az anyukámra hallgatok, és nagyon fontos számomra a bátyám is, bár lehet ő ezt nem is sejti. Olyan sok szerepkörben mozgok, és ezek annyira lekötnek, hogy be kell valljam, erre sokszor a baráti kapcsolataim is rámennek. Nem mindig tudok figyelni a barátokra. Beismerem, az én hibám, hogy annyi mindent csinálok, hogy egyszerűen már nem jut idő a mélyebb barátságokra.
Sokszor kell választanom, nem tudok elmenni bármikor sörözgetni, mert haza kell menjek vacsorát főzni, pakolni kell másnapra az iskolába. Ilyenkor a fiamat választom.
Mindemellett nagyon sok olyan ember van, akikkel, annak függvényében, hogy az életemnek melyik periódusában vagyok, szeretek beszélgetni, akiktől szívesen kérek tanácsot. Az biztos, hogy nincs időm unatkozni, sokszor talán kaotikus is az életem. Sokszor mondogatom, hogy le kellene építeni egy pár dolgot a teendőim közül. Na, de melyiket, mert mindegyik fontos. Szívem és lelkem bennük van, a színházban is, a zenei projektekben is. Ezért nem jut idő a barátokra, vagy azért nem jut idő magamra sem. Tehát ezért van az, hogy egy idő után a betegségek jelzik, hogy most már tényleg kellene pihenjek, és most már tényleg én kellene legyek az első, de még mindig a pályázatokat próbálom elszámolni, hogy tudjam egyenesbe hozni a dzsesszfesztivál kiadásait.
– A fülbevalód is a zenéhez kapcsolódik, egy violinkulcsot ábrázol. Tele vagy energiával, színes egyéniség vagy, színes, vidám ruhákban. Vibrál körülötted a levegő.
– Ez sokkal több mint egy violinkulcs. Ezt Gabriella Costa énekesnő készítette, az Alex Man kollekció egy darabja, és igazából Alex Man egyik kedvenc romániai zenészem gitárjának a húrjaiból készült. Szeretem a bizsukat, szeretem a színeket, a színes ruhákat. Szeretem, ha több olyan ruhadarab vagy kiegészítő van rajtam, ami színben passzol egymással. Gyerekkoromban sokat forgolódtam a tükör előtt, sokszor megszólítottak, a megjelenés már akkor is fontos volt számomra.
Nagyon szeretném, ha az emberek bátrak lennének, és megtanulnák használni a színeket, hiszen nagyon színes a világ körülöttünk.
A kamaszoknak elnézem azt a periódust, amikor legszívesebben csak feketét viselnek, de elérkezik egy bizonyos időszak, amikor már jobban kellene figyeljünk az öltözködésünkre. Mindenkinek jól áll valamilyen szín. Nekem volt például egy időszakom, amikor nagyon jól állt a narancssárga, és akkor mindenkitől narancssárga dolgokat kaptam, még most is „rám van ez pecsételve”, noha egy ideje már a türkiz a kedvencem. De volt időszak, amikor a piros állt nagyon jól. Sokszor kötök a zenéhez színeket, bevillan néha egy szín, egy bizonyos érzés egy dallam kapcsán.
– Egyfelől beszélsz a kiégésről, másfelől tudom, hogy máris újabb terveket szövögetsz.
– Mi máshoz, mint a zenéhez kötődne két új projektem is. Az egyik az N-Jazz zenekarom „felélesztése”, ami továbbra is arról szólna, hogy a népdalokat először eljátsszuk majdnem autentikus formában, utána pedig átvisszük dzsesszbe, bluesba és mindenféle improvizációs dologba, hogy a végén még akár rap is lehessen belőle. A Táncdalfesztivál a második tervem, ami egy nagy produkció lesz, a Táncdalfesztivál nevű népszerű dalverseny nagy slágereit szeretném különböző fellépőkkel felvonultatni a színpadon. E célból már tárgyaltunk is a Csíki Kamarazenekar tagjaival, a karmesterrel és pár zenésszel, színésszel, akik vendégszereplők lesznek.
Mivel a szüleimet is a Táncdalfesztivál hozta össze, ezt a nagyszabású produkciót az anyukámnak szeretném felajánlani. De vannak más álmaim is.
Például nagyon szeretek mostanában podcasteket hallgatni, és ezzel kapcsolatban is van egy tervem, amire már két éve vágyom. Ahhoz, hogy ezeket a terveket megvalósítsam, kellene figyeljek magamra, hogy az egészségem rendben legyen, és ahhoz egy kicsit le kell faragjak a korábbi tevékenységeimből. Itt tartok most. Sok tervem van, de tudom, hogy amíg vannak tervek, addig az ember él. Amikor már nincsenek álmok, tervek, célok, miről szól az ember élete, mi élteti?
„Nórát nem lehet nem észrevenni. Színesek a ruhái, akár az egyénisége. Amit tesz, és ahogyan teszi, az sosem mindegy. Hangosan és sokat nevet, nagyon tud szeretni, és ha valamit el akar érni, azt el is éri. Mivel nagyon szereti a zenét, hát megálmodott magának egy Mini Jazzfesztivált, amiből lett nekünk mára egy távolról sem mini, hanem egy nemzetközi dzsesszfesztiválunk. Mert amibe ő belefog, azt nagyon csinálja. Nóra egy jelenség, akit soha nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nóra az én – és szerintem nem vagyok ezzel egyedül – NAGYON emberem. Szükségünk van a hozzá hasonló forgószelekre."
Dálnoky Csilla, a Csíki Játékszín színművésze
korábban írtuk
„Gap year” – Útkeresés vagy időhúzás?
Mi van akkor, ha az első próbálkozáskor nem jutunk be a kiválasztott egyetemre? Vagy, ha a középiskola végeztével, fogalmunk sincs, hol és mit tanuljunk tovább? Mi van akkor, ha kihagyunk egy évet? Van élet a „gap year” után?
