• Fotó: Rab Zoltán
– Ha valaki írna Önről egy könyvet, milyen címet adna neki?
– Több cím is szóba jöhetne. Magam is többször gondoltam arra, hogy írjak egy emlékkötetet, és azon törtem a fejem, mi lehetne a címe. Egy időben, amikor valódi lejárató kampányt folytattak ellenem olyan körök, amelyeknek nem tetszett, amit tettem, vagy nem osztották a véleményemet, több rágalmazó cikk is megjelent rólam, azzal a provokatív címmel, hogy Ki is ön, Smaranda Enache? Aztán amikor úgy éreztem, hogy bár nagyon sokat tettünk a Pro Europa Ligán keresztül azért, hogy a társadalomban, a közösségünkben a jóindulat, az empátia uralkodjon, ez nem mindig sikerült, akkor arra gondoltam, hogy ha egy naplószerű könyvet írnék, a címe akár az is lehetne, hogy Egy sikertelen nő pszeudonaplója. Ha pedig valaki más írna rólam, talán elnézőbb és tárgyilagosabb lehetne, és egy olyan címet is adhatna, hogy Hinni és tenni.
– Ez utóbbi jobban hangzik. De hogy visszakérdezzek, miért érzi úgy, hogy sikertelen volt?
– Sokan azt hiszik, hogy nagyon sikeres vagyok, mert szép karrierem volt, de amikor azt látom, hogy a társadalomban, a közösségben, most
az egész világban olyan tendenciák uralkodnak, amelyek a gyűlöletre, a kizárásra, a másság el nem fogadására épülnek,
akkor bizony úgy érzem, hogy egy sikertelen nő voltam a sok közül, aki próbált valamit tenni.
– Többre lett volna képes, mint amit elért?
– Nyilvánvalóan ezt érzem, de ezzel mindenki így van, főleg amikor az évek teltével visszapillantunk az életünkre. Én szerencsésnek tartom magam, mert annak ellenére, hogy egy diktatúrába születtem, 1989 után szabad ember lettem, és sok álmomat valóra válthattam. Ugyanakkor sok olyan pillanat is volt az életemben, amiről kevesebbet beszéltem, amikor sok kudarc ért.
– Ez a politikában nem meglepő. Miért választotta mégis ezt a pályát? Orvos szülőkkel nem volt egyértelmű, hogy orvos lesz?
– Félénk kislány voltam, nem szerettem a fizikai szenvedést. Sokszor kísértem el édesanyámat, aki gyerekorvos volt, családokhoz vagy a kórházba, és sok szenvedő gyereket láttam. Nem kívántam ezt a hivatást. Engem már nagyon fiatalon érdekelt a világ menete, a politika, azért is iratkoztam be később Bukarestben a francia szakra. Úgy gondoltam, hogy ha ott járok egyetemre, esélyem lesz a diplomáciában elhelyezkedni. Nem így történt. Nem volt megfelelő dossziém, családi hátterem, hogy akkor diplomata lehessek.
A politika azért érdekelt, mert úgy gondoltam, s talán úgy is neveltek, hogy nemcsak a családunk, hanem a közösségünk iránt is tartozunk.
A szüleim a közösségüket szolgálták, nem tettek különbséget a betegeik, a páciensek között. Gyakran előfordult, hogy éjszaka kopogtattak az ablakon, és hívták édesapámat, aki fogorvos volt, vagy édesanyámat, hogy valaki beteg. Ők pedig mindig elmentek, mindig segítettek a rászorultaknak, és szeretném remélni, hogy én is valamilyen mértékben át tudtam venni ezt az érzékenységet a szüleimtől.
2011-ben kapta az Európai Polgár díjat • Fotó: Rab Zoltán
– És úgy érzi, nem sikerült?– 1990 után olyan nemzetközi tapasztalatokra tettem szert, amelyek gazdagítottak engem, és felkészítettek arra, hogy megoszthassam a közösségünkkel. Igazi humanista politikusokkal találkoztam négy kontinensen is, és ezek inspiráltak. Sokat tanultam tőlük. Szerettem volna mindazt, amit tanultam, visszaadni. A politika hatalmat jelent, politikai hatalom nélkül nincs igazi reform. Bár a Pro Europa Liga a civil politikának az alapja volt, a befolyásunkat behatárolta az a tény, hogy a politikai hatalmon kívül maradtunk. Tudom, hogy sokan nem értenek egyet velem, és számos kritikát kaptam. Ennek ellenére megmakacsoltam magam, és többször is indultam választásokon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, országos parlamenti listákon. Mindig veszítettem. Ez számomra fájdalmas volt, mert miközben úgy éreztem, hogy sokan értékelik a Pro Europa Liga tevékenységét, az én munkámat, mégsem szavaztak rám.
Úgy érzem ma is, hogy ezt a részét az életemnek nem sikerült beteljesítenem.
Az évek múltával azonban megértettem, hogy a politikának más a logikája. Ha azt a logikát az ember nem tudja magáévá tenni, ha nem tud kompromisszumokat elfogadni, és ha egy radikálisan gondolkodó személyről van szó, akkor bizony nagyon nehéz szavazatokat szereznie a pártnak. A politikai alakulatok nagy része óvakodik azoktól a személyektől, akik számukra veszteséget jelenthetnek.
– A kisebbségvédelem terén sokat tett a Pro Europa Liga által is. Nagyon érdekes, hogy bár erdélyi román, több korábbi interjúban említi, hogy sokszor érezte magát ön is kisebbségben. Miért?
– Őszintén szólva valamennyien kisebbségiek vagyunk. Én is. Elsősorban a családi hátteremből adódóan. Több nemzetiséghez, felekezethez, anyanyelvhez, régióhoz tartozunk. Egy olyan erdélyi család vagyunk, amelyhez az Enache név moldvai beütésként jön, ugyanis édesapám édesapja moldvai ortodox származású tanítóként került Erdélybe. Apám részéről dominánsan görög katolikus románok voltak a felmenőim, anyám részéről viszont mócok és székelyek. Gyermekkoromban Alvincen két-három nyelven beszéltek. Szászrégenben, ahol középiskolába jártam, három párhuzamos nyelven tanítottak: románul, magyarul és németül. Erős zsidó közösség is élt ott, jól ismertük a hagyományaikat. A családi házunk a roma negyed közvetlen szomszédságában volt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzem magam többséginek. A románok közt is a kisebbséghez tartozom, mert van magyar felmenőm is, az anyai dédnagyapám székelyföldi származású volt.
Római katolikus vallású vagyok, vagyis nem ortodox, így nem felelek meg annak az ideális modellnek, hogy az igazi román ortodox.
Az én identitásom összetett: nő vagyok, erdélyi román és római katolikus. Mostanában, a globalizáció folytán, a családunk elágazott világszerte: Németországba, Olaszországba, Angliába, Franciaországba, Izlandra, sőt az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Ausztráliában is élnek rokonaim.
Székely és román népviseletben, 1961-ben • Fotó: Smaranda Enache archívuma
– A forradalom, a rendszerváltás idején sokan megismerték önt, egész Erdélyben tudták, ki az a Smaranda Enache. Egy olyan név lett, ideál, akire felnéztek, és akitől vártak valamit az emberek.– Nem én voltam az egyedüli, aki tapasztalta, milyen agresszív a kisebbségi asszimilációs politikája a Ceaușescu-rendszernek. Engem ez személy szerint is bántott. Bár sosem jártam magyar iskolába, érdekelt a magyar kultúra, hiszen része az erdélyi identitásomnak.
A bukaresti egyetemen is a magyart választottam mellékszaknak, és ezáltal még közelebb kerültem a magyar kultúrához,
és végigszenvedtem magyar kollegáimmal, barátaimmal a Ceaușescu-diktatúra asszimilációs politikáját, azokat az abszurdumokat, amikor a magyar nyelvű sajtóban nem lehetett magyarul megnevezni egy helységet vagy folyót. Fiatal tanárként a marosvásárhelyi Építészeti Líceumban nekem is el kellett kísérnem a tanítványaimat az Adrian Păunescu-féle Cenaclu Flacăra valamelyik megnyilvánulására, ahol náci és magyarellenes hangulat uralkodott. Később a bábszínháznál (Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház – szerk. megj.) tanúja voltam annak, hogy az úgynevezett ideológiai bizottság mindig felügyelte, vizionálta a darabokat, hogy nehogy valamiféle rendszerellenes kerüljön a színpadra. Emlékszem, hogy A kis herceg egyik jelenetében három bábunak a színe úgy jött össze, hogy piros, fehér, zöld volt, akkor az volt a probléma, máskor Garda Aladár plakátja nem felelt meg a cenzúrának, és a párt képviselői ránk parancsoltak, hogy cseréljük ki a színeket.
– Nem tudtak ellene tenni semmit?
– Direkt és nyíltan nem, mert azt a bábszínház sínylette volna meg, de olyan darabokat próbáltunk színre vinni, amelyeknek reménykeltő, diktatúraellenes üzenete volt. Én magam is írtam egy bábdarabot, ’89 tavaszán, amit a cenzúra rögtön leállított. Állatmesék volt a címe, Csiky Boldizsár komponálta a zenéjét, Haller Józsefé volt a díszlet, Maria Mierluț volt a rendező. Azt parancsolták nekünk, hogy változtassuk meg a darabot. Ezt nem tettük meg, de így nem is játszhattuk. A pozitívum az lett, hogy a bábszínházban egy diszkrét disszidens csoport jött létre, akikkel közösen létrehoztuk 1989. december 30-án a Pro Europa Ligát. Az egyik fő elvünk az volt, hogy ezt
az asszimilációs, kisebbségellenes politikát meg kell szüntetni, és mindenáron támogatni kell Románia európai felzárkózását.
Nagyon bíztunk abban, hogy mindenki így gondolkozik. Aztán már februártól kezdődően olyan csoportok alakultak itt Marosvásárhelyen, mint a Vatra Românească, amelynek az volt a szerepe, hogy a magyarellenességet életben tartsa. Mi, erdélyi román létünkre, ezzel szembeszálltunk, nemcsak azért, mert pártoltuk a magyar kollégáinkat és a magyarságot, hanem azért is, mert ezt tartottuk helyesnek, mert ami ma történik a magyarokkal, történhet holnap velünk. A kiállásnak akkor van igazi morális értéke, amikor kiállunk másokért.
A Pro Europa Liga megalakulása, 1996-ban • Fotó: Smaranda Enache archívuma
– Kisebbségvédelem terén nagyon jó tapasztalatszerző időszak volt, amikor Románia nagykövete volt Finnországban és Észtországban. Büszke erre az időszakra?– Igen. Büszke vagyok, ugyanakkor nagyon hálás, hogy Emil Constantinescu akkori államelnök úgy gondolta, rám bízhat egy ilyen felelősségteljes nemzetközi pozíciót. Akkoriban Romániával szemben nagyon sok fenntartásuk volt a finneknek, ők nagyon érzékenyek a kisebbségi politika terén, és mivel a finnugor népcsoporthoz tartoznak ők is, a magyarok jogai, azok tiszteletben tartása különösen érdekelte őket. Jó volt látni, hogy jelenlétemmel és azzal a munkával, amit háttérként én személyesen odavittem, a Pro Europa Liga munkájával sokat nyertünk, és hitelesebbé váltunk. Én nagyon tisztelem a finn népet amiatt, hogy empátiával vannak a másság iránt, a svéd ajkú és minden kisebbség iránt. Ahányszor részt vettem a svéd nyelv napján, azt láttam, hogy Martti Ahtisaari, az akkori finn elnök svédül beszélt a svéd nyelv fontosságáról. Finnország kétnyelvű ország, és bár a svéd ajkúak csupán 6 százalékban élnek az országban, minden kétnyelvű.
Ha befolyásos politikus lettem volna, ezt a kétnyelvű modellt honosítottam volna meg itthon.
Ha mindenki értené a másik nyelvét, másképpen gondolkodnánk sok mindenről. Ez nem utópia. A finneknél azt is megtanultam, hogy az embernek nem kell nacionalistának lennie ahhoz, hogy szeresse a hazáját, náluk fontosabb a hazafiság. A finnek hazafiak, és nem nacionalisták. Én egy ilyen Erdélyről, egy ilyen Romániáról álmodtam, amelyet tisztelhetne a világ, amely jó irányban fejlődik, és ahol a román nép szeretettel tud együtt élni magyarokkal, németekkel, örményekkel, zsidókkal, romákkal, minden nemzetiséggel, és sose kérdőjelezi meg jogaiknak a legitimitását.
– Mit tehetünk mi ennek érdekében?
– Elsősorban meg kell értenünk egymást, meg kell tanulnunk elfogadni embertársainkat. Ugyanakkor azt látom, hogy sok konfliktus a történelemből fakad. Abból gerjesztenek bizonyos csoportok konfliktusokat, hogy a történelemnek csupán az árnyoldalait, a nehezebb időszakokat elevenítik fel. Én úgy gondolom, amellett, hogy ismernünk kell a történelmet, a másik felelősségünk a múlttal szemben az, hogy ami rossz volt, azt ne cipeljük magunkkal, mert elteltek az évek, az emberiség fejlődött, az emberi jogok felfogása is változott. Úgyhogy szerintem nem kell magunkkal hozzuk a történelemből a sok selejtet, amely nyomasztó, hanem a történelmet azért kell ismerjük, hogy tudjuk, mindig voltak világosan, tisztán gondolkodó emberek, hiszen
mindig voltak olyanok, akik reméltek, békét, megértést akartak. Róluk kellene többet beszélni.
Én úgy látom, hogy bár jelenleg még eléggé kilátástalan a helyzet, vannak ellentétek, háborúk, autoriter vezetők a világban, hosszú távon mégis sokkal békésebb, kiegyensúlyozottabb világra számíthatunk. Erre azonban nem kell úgy számítani, hogy mi ezt elmondtuk, és ezzel pont. Ennek érdekében mindennap tenni kell valamit. Nem hősies tettekre van szükség, hanem egyszerű megoldásokra, hogy jó hangulat legyen a családban, a munkahelyünkön, a városunkban. Falun még a mai napig érzik azt a késztetést az ott lakók, hogy jóban legyenek egymással, ők még az idegennek is köszönnek. Nekünk is meg kell tanulnunk köszönni az idegennek.
– Megvalósulhat még az az álom, amely egy jobb Erdélyről él Önben?– Egy lépés ebbe az irányba történt azáltal, hogy az Európai Unió tagjai lettünk. Más a szemlélet is, hiszen most bárhova és bármennyit lehet utazni, megismerhetünk olyan régiókat, ahol az egyenlőség és a többnyelvűség létezik, és felismerhetjük azt is, hogy mennyire virágzó régiókról van szó: Dél-Tirol, Skócia, Katalónia. Igaz, ott sem mindig felhőtlen az együttélés, de legalább arra törekszik mindenki, hogy tiszteletben tartsa a másságot. Aztán meg a mai fiatal nemzedék az internet által sokkal többet megtudhat a világról, mint amit az én nemzedékem tudhatott. Azt hiszem ugyanakkor, hogy
akkor remélhetnénk többet és egy igazi változást, ha a mindennapi életünkben is megváltozna a domináns gondolkodási mód.
Női szemléletre is van szükség. A női világ nem hierarchiákra épülő világ, családban gondolkodik, olyan közösségben, amelyet nem kell dominálni, hanem segíteni kell, részévé kell válni. A domináns típusú világnak, amely arra épült a régi időkben, hogy vadászni, harcolni kellett, már nincs helye a 21. században. Szeretném remélni, hogy a női összefogásra központosító gondolkodás fogja meghatározni a jövőnket.
– Több női vezetőre lenne szükség?
– Nem kimondottan női személyekre van szükség, hanem nőiesebb filozófiára, és, hála Istennek, ilyen gondolkodású férfiak is vannak köztünk, ha csak a fiamra vagy a férjemre gondolok. Olyanok, akikben él az alázat és a felelősség az emberi élet iránt, a természet iránt, a jövő iránt. Természetesen a nők előretörése a politikában, a döntőképes intézmények élén szintén nagyon fontos, mert a számok is számítanak, nem csak a filozófia.
Több nő több esély arra, hogy nőiesebb legyen a politika, és általában a világ.
Nagyon örülök annak, hogy már több nő a nagyon magas politikába is mert bevinni nőiességet, például Angela Merkel vagy Hillary Clinton. Női modellek azonban közvetlen környezetünkben is vannak, sokszor gondolok hálával és tisztelettel családom női tagjaira vagy kollégáimra, mint páldául dr. Briscan Luciára, a Pro Europa Liga vezetőségi tagjára, vagy említhetném Doina Corneát, Gyímesi Évát.
Göncz Árpád magyar és Emil Constantinescu román államfő társaságában, 1997-ben • Fotó: Smaranda Enache archívuma
– Az Ön élete most merre tart?– Az időm nagy részét most végre a családnak szentelhetem. Nagyon sok éven keresztül többet voltam tőlük távol, nem volt igazából szombat vagy vasárnap a családban. Most annak örvendek, hogy többet lehetek velük, hogy örömet tudok szerezni Ștefan fiamnak egy-egy süteménnyel, sósrúddal, hogy játszhatok Jakob kis unokámmal. Több időt tölthetek a férjemmel, Szokoly Elekkel, aki az egész életpályámon kitartóan támogatott, segített.
Azt, hogy az én lelkemben is lakozik egy magyar, azt neki is köszönhetem.
Bár egészségi gondjaim is voltak az utóbbi 2-3 évben, gyengélkedik a szívem, vannak még terveim, aktívnak érzem magam. Szeretnék még utazni ebben a csodálatos, sokszínű világban, kertészkedni a harcói kis kertünkben. Néha, amikor az események úgy hozzák, bosszankodom, hogy kevesebbet tudok jelen lenni a közéletben. Régen, amikor meg kellett felelni különböző kihívásoknak, akkor az adrenalin valahogy pozitív hatással volt rám, ma már a konfliktusok stressze fáraszt. Sokkal inkább vonz ma a művészet, a természet, mint a politika. A közélet nálunk még mindig eléggé megviselő, nehezen lehet kibírni. Szerintem emiatt is van még mindig kevés olyan nő, aki nőileg meg tud felelni a mostani kihívásoknak. Durva még a közélet, durva még a politika. Titokban tartom, de szeretnék írni végre a múltról, azokról az évekről, amelyek olyan sokat jelentettek számomra.
korábban írtuk
A tornászlegenda, Szabó Kati
Szabó Kati története a kommunista Romániában sportkarriert befutó emberek tipikus esete. Minden idők egyik legeredményesebb olimpikon tornásza, aki a 1984-es Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet szerzett. Soha senki ennél többet egyetlen olimpia alatt.
