– Tíz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, e-mailben, ám csak idén tavasszal találkoztunk először. Akkor annyit tudtam rólad, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE elnöke vagy. Te mit mondasz magadról, ha kérdezik, ki vagy?
– Épp a tanévnyitón kellett legutóbb bemutatkoznom, és akkor is azt mondtam, hogy én rádiós vagyok, ízig-vérig. Most már tényleg rádiózást tanítok, valamint nyilvános beszédet, és a kutatási területem is a rádió. A doktori dolgozatom is, ami könyvben megjelent, a Kolozsvári Rádióról szól, és én jellemzően romániai magyar médiát és rádiózást kutatok.
Ugyanaz a terep, és a kettő hat egymásra: a rádióban is, amit kimondok, annak megalapozottnak kell lennie, akárcsak kutatóként vagy tanárként.
Amikor riportot írok könyvben, ugyanúgy, vagy amikor riportot készítek rádióban, akkor is minden mondatnak keresem a hátterét, és nincsen megalapozatlan mondat. Azért, mert a fejemnek a kutató része beleszólna. Tehát nem engedi meg a kutató énem a rádiós énemnek, hogy ne legyen ott tény, szám, adat, elmélet. Így működik, hogy mindig egyik a másikat ellenőrzi.
– És melyik volt előbb, a rádió vagy az egyetemi munka?
– A rádió. Az első munkakönyvemben azt írja, hogy rádióhoz vettek fel dolgozni. Ennek harminc éve egyébként idén. Amikor egyetemre felvételiztem, középiskola után, akkor még nem újságírás szakra, de gyermekkoromtól kezdve mindig ment a rádió, vagy volt körülöttem valami zene, zaj, amikor tanultam. Nem tudnám azt mondani, hogy gyermekkorom óta ez akartam lenni, de egyszer csak eszünkbe jutott így a családban egy olyan pillanat, amikor azt játszottuk az unokatestvéreimmel, hogy az egyikükkel interjút készítettem. És egyszer, már édesapám elvesztése után az is beugrott, hogy amikor apukám katona volt, akkor rádiósoknál dolgozott.
– Végül lett egyetem is, rádió is. Hogy alakult ez?
– Lehet, még sokan vanna, akik emlékeznek a valamikori kábeltévé-szolgáltatásra, akkoriban ugyanis ilyen helyi stúdió műsora ment több helyen, és volt egy képújság. Ez a mai fiataloknak már nem mond semmit, de egyszer megtudtam egy fiatalabb kollégától, hogy létezik egy oldal, ahol van képújság, és azóta már meg tudom mutatni nekik is. Szóval ment a kábeltévén ez a képújság, alatta meg a helyi rádió műsora. Nem lehettem nagyon elragadtatva a rádióműsortól, mert emlékszem, mondtam, hogy ilyen műsort én is tudok csinálni. Néhány napra rá megjelent ott egy álláshirdetés, miszerint munkatársat keresnek, és
akkor tettem egy kijelentést: ha nem vesznek fel az egyetemre, akkor elmegyek rádiósnak. Találd ki: nem vettek fel. Úgyhogy el is mentem jelentkezni!
Aztán még egyszer megpróbáltam a pszichológia szakra, de nem jött össze, és addigra már annyira beleszerettem a rádiózásba, hogy az maradt. Szerettem csinálni. Ez egy helyi kereskedelmi rádió volt abban a hőskorban, amikor fogalmunk nem volt egyébként a szakmáról. Együtt kezdtem egy kolléganővel, aki sajnos fiatalabban elhunyt, ő elvégezte annak idején a MÚRE Ady Endre Sajtókollégiumát Nagyváradon, neki már volt némi rádiós gyakorlata Márványi Péterrel és Márványi Emesével. És hát én a rádiózásba beleszerettem rendesen, mindent, amit ott csináltam, a gomboktól, a műszaktól elkezdve, egészen a mikrofonban való beszédig, és az emberekkel való kapcsolódásig, beszélgetésig. És akkor azt mondtam egyszer csak, hogy én ezt a szakmát meg akarom tanulni rendesen. Így eljöttem újságíró szakra, Kolozsvárra.
– Aztán maradtál a városban is, az egyetemen is...
– Igen, már amikor elvégeztem az egyetemet, kértek a tanáraim, hogy maradjak és tanítsak, és a következő tanévtől tanítottam. Aztán ebben volt egy szünet, amikor a rádiózást és a tanítást egyszerre cseréltem le azzal, amikor Bukarestben dolgoztam. Aztán Bukarest után visszajöttem, és mindent folytattam.
– Bukarest?
– Igen, dolgoztam kommunikációsként Románia Kormányánál és az Egészségügyi Minisztériumban, média- és külügyi tanácsadó voltam. Ez hét év volt, aztán visszajöttem Kolozsvárra.
– Mi motivált arra, hogy akadémiai pályára lépj?
– Hát, úgy vagyok vele, hogy amit én tudok, azt mindig szeretem átadni. És ezért volt ez – hogy úgy mondjam – ideális helyzet, mert akik velem dolgoznak, azok tudják: én tényleg abban a pillanatban, hogy valamit megtanulok, már tovább akarom adni másnak is. Valószínűleg ezért jó nekem a tanárság, és ez azért okoz nehézséget, mert amikor átnézem a tananyagot, amivel nekifogok egy új félévnek, akkor még valami eszembe jut valamiről, és akkor azt még hozzá kell adni, mert azóta még olvastam valamit, tanultam valamit, azzal mindig ki kell egészíteni. Mindig „dagad”.
– Volt valami, ami az elején kicsit ijesztő, aggasztó volt az egyetemi munkát tekintve?
– Az elején? Nem hiszem, mert olyan természetes volt az átmenet, hogy egyik évben még én voltam a végzős diák, és a következő évben az eggyel fiatalabb évfolyamot már tanítottam. Nyilván, teljesen más volt akkor még a kapcsolatom a diákokkal. Az ijesztő az később jött, amikor egyszer kiderült számomra, hogy teljesen más dolgot értünk például a média fogalmán.
Náluk már a közösségi média átvette a fogalom felett jelentős mértékben az uralmat, én meg a hagyományos médiával akarom megismertetni őket.
Amikor ezt külön tisztázni kellett legelőször, akkor kezdett kicsit aggodalommal eltölteni, hogy a legfiatalabbakkal talán már nem ugyanarról beszélünk. Na, ott egy kicsit megrémültem, hogy ezt most tényleg ennyire el kell magyarázni? Miért nem egyértelmű ez? Mert amikor tanítani kezdtem, akkor már, ugye, léteztek internetes felületek, hírportálok, viszont a közösségi média az később jött be, de mintha elnyomta volna a fiatalok körében a többi jelentését a médiának. A másik ijesztő meg az volt, amikor egyik pillanatról a másikra jött a Covid-hullám, és online kellett tanítani, miközben én sokkal jobban éreztem magam a teremben, szemtől szemben. Az online tanítás először rémisztő volt, aztán rájöttem, hogy ha én nem is mindig, de a diákok tudják, képben vannak a technikával, és tőlük meg lehet kérdezni.
– Mi az, ami számodra örömet okoz, okozott ezen a pályán?
– Az egyetemi tanítás tiszta oxigén! Amikor látom, hogy valamit meg tudok szerettetni, amikor látom, hogy elkezdi őket érdekelni. A mostani diákok már úgy jönnek az egyetemre, még az újságírói szakon vagy digitális média szakon is, mert ezen a kettőn tanítok, hogy
nagyon sokuknak az egyetlen rádiós élménye az, hogy amikor iskolába vitték őket, akkor apunál az autóban szólt valami.
Ahhoz, hogy megmutassam, hogy az milyen, van egy gyűjteményem, ami mindig bővül a kollégák műsoraiból, a saját műsoraimból és a diákok műsoraiból. És ez a munka után, ez a tapasztalat után, amikor azt mondja egy másodéves a félév végén, hogy hú, hát ő nem tudta, hogy ez ilyen klassz, ő ezt szívesen kipróbálná, dolgozna ilyen helyen, vagy legalább kipróbálná, annál nagyobb öröm nekem nem kell! A másik pedig az, amikor egy diákunk fél évvel, egy évvel azután, hogy végzett, küld egy üzenetet, hogy képzeld, Éva, rádiós leszek, akkor megint azt érzem: ahhoz, hogy ezt a bátorságot legalább megkapta, remélem, elég volt, amit játszva tanultunk az egyetemen.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Most zárult a MÚRE-projekt, ami alapvetően azzal a céllal született, hogy újságíróknak és pedagógusoknak segítsünk médiatudatosságuk elmélyítésében, valamint iskolásoknak beszéljünk majd a médiáról. Áprilisban Nagyváradon, májusban Szovátán és szeptemberben Csíkszeredában tartottunk kétnapos szakmai programot, nagyon sok jó előadással. Pozitív volt a visszhangja, és személy szerint is nagyon hasznosnak gondolom. Ez nagy sikerélmény. A másik friss élményem, hogy a rendezvény kapcsán néhány diáknak, akik a projektbe bekapcsolódtak, ajándékoztunk egy-egy riportkötetet, és mondtam, hogy ha véletlenül szeretnének írni róla, akkor szóljanak nyugodtan, mert azt is elhelyezzük valahová.
Én is így nőttem föl diákként, hogy Szabó Zsolt tanár úr mindig mindenre biztatott minket, és mindig minden őrültségbe belerángatott.
Például kaptunk tőle kötetet, hogy írjunk róla könyvismertetőt. Na, én valószínűleg ezt is eltanultam. Pár nap múlva írt az egyik diáklány, hogy elkezdte olvasni, ésannyira élvezi ezt a csángó nyelvjárást, annyira szeretné hallani, ahogy beszélnek, és milyen klasszul le van írva, és biztos, hogy fog róla írni. Na, ezek szerint jó helyre adtuk azt a könyvet is, eléggé megfertőződött, ha ezzel foglalkozni szeretne.
– Sikeresnek érzed magad?
– Nem szoktam ezen gondolkodni.Vannak dolgok, amiket elértem az életben, de megtanultam, hogy ne hasonlítsam máshoz, amit csinálok, mert mindenkinek azt kell vinni, ami neki jutott. Én elégedett vagyok azzal, hogy nagyon szeretek tanulni. Elégedett vagyok azzal, hogy állandóan képes vagyok valamit tanulni, újat kipróbálni, és ezek még mindig folyamatosan egymásra tudnak épülni. Amikor nem tanár és nem rádiós voltam, akkor egy teljesen másik oldalát végeztem ennek a szakmának. Annál följebb, minthogy miniszter mellett voltam médiatanácsadó és külügyi tanácsadó, annál följebb én nem akarok kerülni, mert nem akarok politikus lenni.
Kommunikációsként, romániai magyarként azt hiszem, hogy elértem, amit lehetett. Dolgoztam a kormány épületében, az Egészségügyi Minisztériumban.
Ezek nagyon jó helyek voltak, tisztelték és elfogadták a munkámat, fontosnak éreztem azt, hogy ott vagyok. Az egyetemen és a rádiónál pedig továbbra is úgy érzem, a munka, amit végzek, fontos. Nem szoktam a sikerességet elemezni. Pedig a sikerélmény fontos. Amikor valaki azt mondja, hogy hú, nem tudtam kiszállni az autóból a ház előtt, végig akartam hallgatni ezt a beszélgetést. Na, azt hiszem, hogy másfél éve itt van ez a mondat a fejemben, amikor ezt mondta valaki. Ez sikerélmény. Egyébként sokkal inkább arra koncentrálok, hogy hasznos legyen, amit csinálok. Hogy valakinek segítsen, valakinek valamivel könnyebbé, jobbá teszem a világát, az életét.
– Mi az, ami ma kihívást jelent számodra a tudományos pályán?
– Fenntartani a diákok figyelmét, és elérni, hogy együttműködjenek egy olyan területen, ami egyre távolodik tőlük. Mert én még mindig a hagyományos médiáról beszélek nekik többet, és azt szeretném, hogy arról tanuljanak többet, mert a közösségi médiát jobban ismerik nálam, ebben biztos vagyok. Vannak olyan csatornái, amelyeket én nem is használok, lehet, hogy nem is fogok, ők viszont otthon vannak benne. Közben
tényleg úgy gondolom, hogy annak a tudásnak egy jelentős része, amit én szeretnék nekik átadni, hasznukra van, ezért szeretném, hogy ők is megtanulják.
Azzal vagyok néha gondban, hogy milyen módszerekkel, hogyan, vagy mit kellene változtatni ezen, és van, amit hajlandó vagyok megtenni ennek érdekében, de van, amit nem. Beszédtechnika órán elengedhetetlen a gyakorlatokat elvégezni. Rádiós gyakorlatban el kell készíteni egy műsort. Lehet többet is szakgyakorlatként, aztán jöhetnek a rádióhoz dolgozni. Amikor a fél év végén mosolyogva veszik tudomásul, amit mondok, és tényleg azt tudom nekik mondani, hogy ügyesek voltatok, klassz volt, izgalmas volt a téma, jók voltak a kérdések, az hatalmas elégtétel, mert olyan területre jönnek be ők ezzel, ahol nincsenek otthon.
– Hogy érzed, hogy valamilyen szempontból hatást gyakorolt-e a pályádra az, hogy nő vagy?
– Egyetlen kínosabb helyzet jut eszembe a bukaresti munkám során, amikor a volt főnökömtől megkérdezték, miközben én mellette álltam, hogy az ő tanácsosai hol vannak, mert általában sok ilyen funkciót, mint az enyém, cicababa tanácsosok töltöttek be.
Akkor éreztem, hogy a személyemet kritizálták, de a munkámra ez nem volt hatással, hogy én nem úgy néztem ki, mint sok más tanácsos.
Mivel családom nincs, azt nem kell hozzá igazítani, ilyenként sem igazán éreztem soha, hogy az, hogy nő vagyok, valamiképp befolyásolja a munkám.
– Hogy érzed, voltak olyan kihívások, amelyekkel férfitársak kevésbé kellett, hogy megbirkózzanak?
– Biztosan vannak. Biztosan más nőként és férfiként dolgozni. Valószínűleg a férfi és nő „összeszerelése”, természetbeli adottsága az, ami számít, mert azt mondják, hogy a nők könnyebben kapcsolódnak különböző helyzetekben és akár különböző korosztályokhoz. Lehet, ezért van az – ha most így hirtelen gondolkodom –, hogy talán könnyebben megtalálom a hangot a diákokkal, de ez nem jelenti azt, hogy a férfiak nem, csak mintha másképp tennék.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát, de vannak bizonytalanságaik, esetleg aggodalmaik?
– Az aggodalmakat jó lenne kinőni, még mielőtt lemondanak valamiről, amit igazán szeretnének csinálni. Hogyha úgy gondolják, hogy boldogok lesznek azzal, amit most elképzelnek maguknak, akkor bele kell vágni minden mellett és mindennek ellenére. Bármit mondjon bárki, ha őket az lelkesíti, dobog tőle a szívük, akkor csinálják. Ha segíthetek, keressenek meg!
korábban írtuk
Fekete István: Amikor az MI átveszi a szülő szerepét
Még rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy apaként helyettesíthető vagyok. Pedig két opció van: vagy ott vagyok, vagy nem. Én is jelen akartam lenni a pulya életében. Erről álmodoztam, amikor a gyerekeket terveztük – nem amikor gyakoroltunk.
