• Fotó: Újlaki Emőke archívuma
– Kezdjük onnan, hogy mit takar a budoárfotózás? Az aktfotózás mindenkinek ismerős, de – megmondom őszintén – a budoárfotózást nem tudnám pontosan körülírni.
– A budoárfotózás egy női önbizalomnövelő fotózás, ahol megmutatjuk a női test vonalait, szépségeit. Ez nem a vetkőzésről szól, hanem a nőiesség megmutatásáról. Sokan egyből az aktra gondolnak, a budoár nem az.
Többnyire fehérneműben fotózzuk a nőket, de lehet estélyi ruhában is, a férjtől kölcsönvett ingben, sportmelltartóban, vagy van olyan is, amikor csak a sziluett látszik, amelynek még sejtelmesebb hatása van.
Sok fotós még portrénak nevezi azokat a képeket, ami már része egy budoár sorozatnak. Persze van olyan is, amikor levetkőzik egy nő, de az akkor is sejtelmes marad. Egyébként azért jött létre ez a típusú fotózás, hogy minden nő jól tudja érezni magát a bőrében, akkor is, ha nem „piszkafa” modellalkat.
– A legtöbben nem modellalkatok vagyunk…
– Pontosan. A legtöbben átlagos nők vagyunk egy kis hurkával, egy kis narancsbőrrel, ráncokkal, striákkal. Egy budoár fotósorozat pedig új perspektívából mutat meg minket, objektív szemmel nézhetünk magunkra, ami által átértékelhetjük azt, amit addig gondoltunk magunkról.
– És valóban átértékeljük? Sokan nem szeretjük viszontlátni magunkat a fényképeken.
– Az én esetemben rengeteget alakított az önképemen. Ma már úgy kell ez nekem, mint másnak a manikűr. Két-három hetente szükségem van egy új fotósorozatra.
– Szóval, függővé váltál?
– Abszolút (nevet). Én már nem tudok nélküle meglenni.
– Igen, de téged a párod fotóz. Ám ha egy nő elmegy hozzátok, azért feszélyezve érezheti magát.
– Ezért van az, hogy minden fotózáson ott vagyok én is. Én segítek a pózokban, abban, hogy feloldódjanak a nők, ha hozzájuk kell érni, mert a haj nem áll jól, vagy a melltartó pántja elcsavarodott, akkor én teszem azt, s nem a férjem. Illetve, ha segít, lehet hozni társnak egy barátnőt, vagy valakit, akiben megbízunk.
• Fotó: Újlaki Emőke archívuma
– Tanultad, tanulod azt, hogy hogyan segítheted a nőket, akiket fotóztok?
– Többnyire külföldi fotósok munkáit követem, és az ő megközelítésüket próbálom lefordítani erdélyire, hogy megközelíthetővé tegyem az egész témát, vagyis minden kicsit visszafogottabb legyen. Folyamatosan tanulom ezeket, nézem a videókat, hogy hogyan pózoljanak ülve, állva, háttal, arc nélkül, hogy előnyös legyen, miként pózoltatunk vékonyabb testfelépítésű embert, hogyan egy teltebb hölgyet. Egyébként
a budoár pózok sokszor jobban állnak a teltebb hölgyeknek.
Van olyan külföldi fotós, aki megmutat egy adott pózt 10-20 különböző testalkatú nővel, és mindenkinél más hatása lesz annak a póznak. Nagyon érdekes, és vannak pózok, amelyek egyik vagy másik testalkaton jobban mutatnak, s ezekre én is mindig figyelek. Például egy sima póz lehet visszafogottabb vagy merészebb pusztán attól, hogy a kezünket hogyan tartjuk.
– Általában milyen alkalomra készülnek ezek a fotók?
– Szokták ajándékba adni férjnek, párnak, de elsősorban saját magának készíti mindenki.
– Férfi budoárfotózás is létezik?
– Inkább nők jönnek, de van, persze, férfiaknak is. Ők is ugyanúgy építhetik az önbizalmukat, ők is átélhetik, hogy igen, macsó vagyok. Lehet például olyan is, hogy egy edzésfolyamat előtt és majd hónapokkal utána is lefotózzuk, és akkor látszik a változás, mert ugye attól, hogy fotózkodok túlsúllyal, még akarhatok fittebb testet, és tehetek érte. Ne gondoljuk azt, hogy a férfiaknak nincs önértékelési problémájuk. Ez igazából univerzális téma, hogy hogyan fogadjuk el saját magunkat.
– Voltak olyan visszajelzések, hogy igen, ez megérte?
– Igen. Egyvalaki kifejezetten így fogalmazott, hogy úgy lépked az utcán, olyan magabiztosan, mint egy díva. Voltak páros budoárfotózáson is nálunk, akik azt mondták el, hogy nagyon pozitív élmény volt, és emlékeztette őket arra, hogy miért is szeretik egymást, és miért maradtak együtt. Ők házassági évfordulójuk alkalmával izzították fel a parazsat. Én pedig megtisztelve éreztem magam, hogy beengedtek az intim szférájukba.
– Hogy jutottatok el idáig, hogy ez legyen a munkátok? Lehetne kutyákat vagy családokat fotózni, portrékat készíteni…
– Az én ötletem volt. A férjem mindig is szeretett volna egy stúdiót – tíz éve foglalkozik fotózással –, de mondtam neki, hogy akkor olyant csináljunk, ami még nincs.
Rólam készített korábban pikánsabb képeket pusztán szórakozásból, saját magunk számára, de én azt akartam, hogy másnak is lehessen része ebben.
Láttam, hogy külföldön nagyon népszerű a budoárfotózás, láttam benne fantáziát.
• Fotó: Újlaki Emőke archívuma
– Nehéz volt a kezdet?
– Amikor posztoltam magamról az első képet, hogy megmutassam, mivel is foglalkozunk, akkor vállaltam azt, hogy engem le fognak kurvázni, meg fognak bélyegezni, jönnek majd az előítéletek, stb., de többnyire pozitív visszajelzést kaptam. Talán a negatívakat nem merik szemtől szemben elmondani. Azóta lassan-lassan jönnek az érdeklődők, de bátortalanok még a nők. Bár azt tudni kell, hogy
nem kötelező publikálni az elkészült fotókat. Ha valaki nem szeretné, akkor csak az övé marad a fotósorozat.
Viszont én nagyon örülök, amikor vállalja a nyilvánosságot olyan ember is, aki egy kicsit plus size, aki nem tökéletes, hisz én ezt is akarom elérni, hogy el merjen jönni az is, aki hurkás vagy ráncos vagy kopasz, vagy egy melldaganat miatt elveszítette a melleit, mert minden test úgy szép, ahogy van.
– Sok nő épp szülés után nem tud újra kapcsolódni a testéhez…
– Egy gyerek születése óriási változást hoz egy nő életében nem csak lelkileg, de testileg is. Rövid idő alatt sokat változik a testünk, és ezt nagyon nehéz feldolgozni, lépést tartani vele. Egy vagy akár több budoár fotósorozat ebben is segíthet.
– Van bennem önbizalom, mégis, nem biztos, hogy be merném vállalni.
– Mindenképp van egy határ, amit az ember át kell lépjen. Olyan, mint a bungee jumping: vágysz rá, félsz tőle, de ha valóban szeretnéd, akkor mész, és megcsinálod. Sokan, akik vágynak rá, mondani sem merik, mert tartanak az előítéletektől.
– Általában miért feszélyezik magukat a nők, mitől tartanak?
– Semmitől és mindentől egyszerre. A megbélyegzéstől, hogy nehogy kitudódjon. Másnál az jön elő, hogy nincs megelégedve a testével. Mindenkinek van egy gyenge pontja, amit szégyell, és azzal nehezen békül ki. Én meg szoktam kérdezni, hogy mi az, és akkor azt hanyagoljuk, s fókuszálunk arra, amit szeret a kliens: az arcára, fenekére, stb. Volt olyan fotózásunk, amikor majdnem egy óra kellett ahhoz, hogy a kliens kicsit feloldódjon, utána tudtuk a jó fotókat elkészíteni. Nem mindenkinek megy egyformán, és tényleg egy idegen férfi előtt levetkőzni fehérneműre, az nem egy egyszerű dolog.
– Valahogy van egy láthatatlan határ fürdődressz és fehérnemű között, nem? A fehérnemű intimebb, így nehezebben mutatjuk magunkat benne.
– Intimebb, mindenképpen. Plusz egy ilyen fotózás felhozhat bennünk traumákat, például ha valakinek volt a múltban szexuális abúzusa, vagy nem volt kontrollja a saját teste felett. Én átéltem hasonlót, és
minden fotózás alkalmával megélem azt, hogy most én döntöm el, hogy mi történik velem. És ez olyan energiákat szabadít fel bennem, hogy utána megyek az utcán, és azt érzem, senki nem állíthat meg. Erőt és önbizalmat ad.
Engem ez nagyon felemelt, és úgy éreztem, bűn lenne megtartani magamnak. Nem azt mondom, hogy más embert faragott belőlem, hanem most már bátor vagyok kifejezni azt, ami mindig is bennem volt. Mert vannak olyan nők, akik álmodoznak arról, hogy ilyen jellegű képek készüljenek róla, de mégsem merik bevállalni. De én meg azt kérdezem: miért ne lehetne mindenkinek szexi fotója saját magáról? Miért foglalkozunk azzal, hogy más mit mond?
• Fotó: Újlaki Emőke archívuma
– Az az igazság, hogy a meztelenkedés, a test érdekli az embereket.
– Persze, mindenki kíváncsi magára és másokra is. Én próbálom edukálni az embereket, hogy a mi munkánkba mi fér bele és mi nem. Volt olyan, aki megkért, hogy készítsünk róla és a férjéről képeket, ahogy egy hotelben szeretkeznek. Erre egyértelműen nem a válaszunk. Az nem tartozik a budoárfotózáshoz.
– Hogy hat ez a férjeddel a kapcsolatotokra?
– Mi mindent megbeszélünk, és teljesen nyitottak vagyunk egymással szemben. A párkapcsolatunkba ez nem zavart be, nem indul be a fotózáson (nevet). A képeket szakmai szemmel nézi. Tehát ezt mi munkának tekintjük. Egyikünk sem féltékeny típus, úgyhogy ez jó.
– Nagyon érdekes, hogy ebben találtad meg önmagad.
– Egyébként gyógytornász vagyok, de most egy irodában dolgozom. Ezen szeretnék most változtatni. Tíz évvel ezelőtt biztos, nem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni. De szerintem a tinédzser önmagam, ha most látna engem, akkor olyan büszke lenne, hogy ugrálna a boldogságtól.
– Tényleg? Ő is félt, vagyis nem szerette a testét?
– Szürke kisegér voltam, ott rejtettem magam, ahol csak tudtam, nagyrészt társadalmi nyomásból, illetve a múltam miatt is. Úgy éreztem, mocskos vagyok, amit nem lehet sehogyse lemosni (könnyezni kezd). Szívesen mesélek róla, bár nem tudok mindig részletesen.
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit bántottak fiatalon, csak a legtöbben nem beszélnek róla. Szégyen erről beszélni, és szégyen szeretni is magunkat. Az is szégyen, ha szégyellem a testem, és az is szégyen, ha büszke vagyok a testemre.
Ez az érdekes itt Erdélyben… Nekem a budoárfotózás által sikerült megszeretnem a testemet, felépültem, és úgy érzem, szeretnék ebben segíteni másoknak is, akik ugyanebben a csónakban eveznek, hogy egymást felemeljük. Nekem ez a legnagyobb belső motivációm. Illetve az, hogy életem legnagyobb részében nem voltam megelégedve a saját testemmel. Miért várjak tovább? Úgy akarom leélni az életemet, hogy nem szeretem magam? Hát nem.
