Virág Ágota: Élmény legyen a fotózás, ne stresszforrás

– Hogyan jöttek képbe a kisbabák?

– A közösségi oldalakon nézelődtem, és egyszer csak megláttam egy amerikai fotós újszülöttekről készült munkáit. Feltűnt, hogy ez már művészi szint, és érdekelt, mi lehet mögötte. Láttam, nem lehet valami egyszerű, de nagyon kezdett érdekelni, hogy lehet ezt megtanulni, és elkezdtem online platformokon oktatóanyagokat keresni. Magyarországon is voltam képzésen, majd Bukarestben, egy évet vett fel maga a tanulás része.

– Gyakorlatra nem lehet online szert tenni… Várandós voltál a kisebbik fiaddal, rajta is gyakoroltál, amikor megszületett?

– Volt olyan még előtte, hogy a barátoknak vagy a családban elmentem fotózni, de a vállalkozásom a kicsi fiammal indult, igen, az ő fotóival kezdtem egy Facebook-oldalt elindítani. Az terveztem, hogy amire ő óvodába megy, legyen egy működőképes vállalkozásom. Ez alatt azt értem, hogy legyen annyi újszülöttem egy hónapban, hogy abból a minimálbérem jöjjön ki.

– Mindenre ilyen tudatosan készülsz?

– Ha előre tudom, mennyi tanulást, gyakorlást, energiát és anyagi ráfordítást igényel, akkor lehet, más munkát keresek. De nem bántam meg. Minden ruha egyedi, kézzel varratom, és most már hatvan-hetven biztos van, de ezzel nem lehet leállni. Vagy

Két kis ágyamat például édesapám készítette. Egyszer mondtam neki, ikreket várok fotózásra, és készítsen egy emeletes ágyat és egy olyat, amelyben egymás mellé helyezhetem őket. Aztán nemrég, a csíki hármasikrek fotózásakor kiderült, hogy hárman is elférnek benne.

– Mit kell tudni azon felül, hogy van már egy alap tudásod, van felszerelésed, stúdiód?

– Ez egy teljesen más terület, mint például az eseményfotózás. Nagyon pici babákról beszélünk, öttől tizennégy napos korukig fotózom őket. Elég sok időt töltenek nálam, három-négy órát is, számomra nemcsak az a fontos, hogy a család kapjon egy képanyagot, hanem érezze biztonságban, otthonosan magát. Az anya érezze biztonságban a gyermekét, a baba pedig ne érezze azt, hogy kirángattuk a környezetéből. Ehhez hozzátartozik, hogy akárhányszor igényli anyát, annyiszor megkapja. Alap, hogy nem siettetjük a babát.

Azt hiszem, van erre adottságom, rájuk tudok hangolódni, ami ebben a munkában nagy segítség. És az anyáknak, akik éppen szültek, abban a nagyon érzékeny időszakban sok mindenre kell figyelniük, sokszor mindenféle elvárásnak próbálnak megfelelni, nem hiányzik, hogy nálam is ezt kelljen átélniük. Ezért megfordítottam a dolgot: én próbálok maximálisan alkalmazkodni hozzájuk. Élmény legyen nekik a fotózás, ne pedig stresszforrás. Idegen emberként lépnek be az ajtón, amikor pedig mennek ki, megölelnek – innen tudom, hogy sikerült.

– De mi történik az a három-négy óra alatt?

– Úgy kezdődik a fotózás, hogy a szülők kiválasztják a ruhát, és azt már én adom fel. Ez a első kontaktus, végig beszélek a babával, úgy szólok hozzá, mintha mindent értene: hogy most egy fotózáson vagy, most ez meg az fog történni, és figyelem a reakcióikat. Folyamatos megfigyelés és ismerkedés. Ha látom, nem szeret egy pózt, nem erőltetem, választok mást. Már kezdetben elmondom a szülőknek, ez türelemjáték, csak az fog történni, amit a baba akar. A szülőkkel való kommunikáció rendkívül fontos, mert a bizalom itt alakul ki. Mindig van egy tervem, hogy mit és hogyan fogok csinálni, mi után mi következik.

Ezért is fotózunk ilyen nagyon kicsi korban, ők azok, akiket még ilyen mélyen el lehet altatni. És minden baba különböző ideig alszik mélyen, ezt meg kell várni, és utána szabad csak mozgatni őket. A kurzusokon nagyon fontos volt, hogy anatómiai ismereteket is szerezzünk: hogyan helyezzük el a babát, hogy kényelmes legyen számára, ne terheljük az ízületeit, az idegrendszerét. Különböző párnákat használunk, hogy a keze, a lába, a feje a megfelelő helyen legyen. A fizikai biztonsághoz tartozik még az is, hogy milyen ruhába öltöztetem, a kellékeket hogyan fertőtlenítem. Semmi éles, picit is szúró eszközt nem használhatok, vagy olyat, ami összetörhet alatta, ami kényelmetlen. Ismerni kell a „működésüket”, az apró jelzéseiket, az újszülöttkori reflexeket. Szokták kérdezni a szülők, honnan tudom, hogy mosolyogni fog. Olyankor mondom, hogy vannak jelek, amelyeket ismerek. Az újszülöttfotózásban nem az a nehéz, hogy hogyan állítom be a fényt, hogy nyomom le a gombot.

– Az otthonotokban rendezted be a stúdiód, tehát nem kell ingáznod, a gyermekeid közelében lehetsz, de vannak ennek nehézségei is, ha jól sejtem.

– Kívülről az látszik, hogy a baba aranyosan alszik a fotón, de amíg idáig eljutunk, komoly csapatmunka folyik a háttérben. Aktívan bevonomk a szülőket is. Nagyon szeretem ezt, sokszor meghatódnak, gyönyörködnek a gyermekükben, vagy érzem, a hátam mögött megölelik egymást. Ha van nagyobb testvér, őt általában az édesapa hozza be a végére. Egy kicsit a nagyobb testvér fejével is kell gondolkodni. Sokszor ő is csak három-négy éves. Ugye, megszületett a kistesó, a figyelem rá irányul, aztán elhozzák egy számára ismeretlen helyre, és mosolyogjon. Tehát ők a végére érkeznek, és vele kezdek el foglalkozni, játszunk, ismerkedünk, fotózom, aztán kerül képbe a kicsi, amikor már kellően megbarátkoztunk, és ellazult. És

De megtanulták már, hogy nem jöhetnek be csak úgy hozzám, és nem fogdoshatnak össze mindent, hogy itt mindig rendnek, tisztaságnak kell lenni. A környezetemben sok mindenki munkáját össze kell hangolni. Ha képzésen veszek részt, ha én tartok képzést, vagy délután-este utómunkázok, ahhoz mind kell a segítségük. Ugyanakkor az is fontos nekem, hogy a gyermekeim látnak munka közben, tudják, mit dolgozom, hogy dolgozom. És látnak pihenni is.

– Mennyire követed a trendeket?

– Nyilván, követem, figyelem, mi hogy alakul, de azt látom, azok a fotós vállalkozások tudnak hosszútávon fennmaradni, ahol valami egyedi van. Ahol van valami érték, valami többet tudnak nyújtani. Erre törekszem én is. Nem akarok minden babát lefotózni, az is fontos, hogy azok jöjjenek, akikkel az ízlésünk megegyezik, akik azt az egyszerűséget szeretik, amit én.

– Számolod, hogy hány újszülöttet fotóztál eddig?

– Igen, most már több mint háromszázat hat év alatt. Kezdetekben úgy terveztem, hogy hetente egy babát vállalok, ennyi a minimum, hogy meg is éljek belőle, és ami ezen felül van, az már ajándék nekem. Vannak olyan időszakok, amikor eleve több baba születik, de egy napra csak egyet vállalok.

Az sem mellékes, hogy sok családnak végigkövetjük az életét. Volt olyan is, képzeld, akinek a ballagásakor én készítettem a fotóit, aztán fotóztuk az eljegyzését, az esküvőjét, utána jöttek újszülöttfotózásra, majd mentünk mi a keresztelőt megörökíteni, a következő gyermekkel ugyanígy. Ezek nagyon jólesnek.

– Honnan, milyen távolságokról érkeznek hozzád a családok?

– A legtöbb Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy környékéről, a legtávolabbiak eddig Brassó és Csíkszereda környékéről jöttek – a bevállalósabbak. Mindig elmondom, azoknak, akik megkeresnek ennél távolabbról, hogy egy pár napos gyermekkel egyáltalán nem ajánlom, ilyen esetekben inkább ajánlok kollégákat a közelükben. Idén történt, hogy a Csíkszeredában született hármasikreket én kértem meg, hogy fotózhassam.

– Miben más ikreket fotózni? És hármasikreket?

– Teljesen más dinamikája van az ikerfotózásnak. Hármasikreket most fotóztam először. Megláttam az újságban, hogy megszülettek, és nagy vágyam volt, hogy egy kicsit szintet lépjek. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni.

Ott voltak a szülők, a videós kollégám és én, és mindenki dolgozott. Hozták-vitték a párnákat, ételt melegítettek, gyorsan fejt az anyuka. Az egyik nyűgös, akkor fogjuk meg, a másikat pelenkázni kell, a harmadiknak büfizni kell. Amikor kettő aludt, akkor a harmadik biztos, hogy felébredt. Szerettem volna egy olyan felvételt, amelyiken mindhárman alszanak, és ezt konkrétan pár másodpercig sikerült összehozni.

– És ha már itt tartunk, hogy ikrek… ikreket, ugye, nem csak kisbabaként fotóztál.

– Édesapámnak volt ikertestvére, Pali bácsi (ifj. Haszmann Pál, a múzeumalapító fia és az intézmény későbbi vezetője – szerk. megj.), és láttam azt, hogyan élnek ők egymás mellett, szimbiózisban (mosolyog), a pozitív és negatív oldalát, mindent. Voltak osztálytársaim is ikrek, nagyon jó barátaim. Aztán az van bennem, hogy azon kívül, hogy ez a munkám, itt dolgozom, adjak is valamit a közösségnek. Ilyen az egykori osztálytársam hallássérült kislányáról, a hároméves Bodzáról forgatott filmünk is, a Bodzafehéren, amit a kollégámmal, Attilával önkéntes munkában készítettünk. És ilyen az ikrekről szóló fotósorozatom is.

Ahogy kezdtem érdeklődni, kerestek, írtak nekem az emberek, olyanok is, akiket ismertem, de nem tudtam, hogy ikrek. Mindenkitől kértem gyermekkori képet, és a történetüket. Megismertem őket még jobban, például milyen volt hetven évvel ezelőtt ikerként az élet, és milyen most. Ennek olyan sok oldala van, szerettem ezt a kutatómunkát.

– Egy ideje tanítod is az újszülöttfotózást.

– Nagyon sokszor megkapom azt a kérdést, hogy ugyanbiza miért kell nekem a konkurenciát kinevelni. Azt szoktam válaszolni, hogy azt tanították nekem otthon, hogy semmit nem viszünk a sírba magunkkal. A tudásunk nem él tovább, ha nem adtuk át valakinek. Mindig ott zajlottak az udvaron, ahol mi is felnőttünk, ezek a kézműves tevékenységek, édesapám Pali bátyámmal tanította a fafaragást,

Másfelől van igény a babafotózásra, és láttam azt is, hogy vannak, akik nekifognak, de nincs meg a tudásuk hozzá. Az elméletet át lehet adni online, de a gyakorlatért eljönnek egy-egy fotózásra. Azt akkor megbeszélem egy baba családjával. És minden zajlik a szokott módon, a tanuló is részt vesz mindenben, közben magyarázok neki, persze. Aztán ahogy a család távozik, egy oktatóbabán újra átvesszük az összes pózt, mindent, amit azelőtt elméletben tanult és a fotózáson láthatott a dekoráció készítésétől kezdve, végig. Közben van alkalom javítani, tovább csiszolni.

– Jól sejtem, hogy mindig vannak újabb és újabb terveid?

– Azt tervezem, idén nyáron meghívom az összes, általam fotózott újszülöttet és családját ide, Csernátonba, a Haszmann Pál Múzeum udvarára egy találkozóra – ezt még nem népszerűsítettem, lehet, elsőként innen tudják meg (nevet). Persze, számítok rá, hogy mindenki nem tud részt venni, de nagyon készülök rá.

Szakmai téren igyekszem tudatosan építkezni. Az első az volt, hogy elkezdjek itthon oktatni, a második, hogy megszerveztük Marosvásárhelyen már kétszer az Erdélyi baba-mamafotós konferenciát, és szintén nyáron készülök Budapesten tartani egynapos képzést.

korábban írtuk

Ahová jó megérkezni: Bagaméri-Vass Noémi és Vass Csaba otthona

Kávéval kínálnak, és hozzá a tej Noémi nagymamájának régi tejmelegítő lábasában melegedik. Már ez az apróság is sok mindent elárul vendéglátóimról. Például azt, hogy számukra a régi érték, valamint, hogy a régi és az új nagyon jól megfér egymás mellett.